Gyurka bácsiék szólongatása

Az ősz reménytelen szürkeségébe bevilágított a búcsúzó nyár napja. A szomszédban előkerültek a kerti bútorok, kicsit közelebb a kerítéshez, ilyenkor más-más szögben süt fénylő égi társunk. Vígan zsibongtak a gyerekek, nagyokat puffant a labda. Közvetlenül a kerítés mellett ketten ültek az asztalnál.

Furcsa témákról beszélgettek: törvényekről, jogszabályokról. Érezni lehetett, nem szakemberei a témának. Nem jogászok, de akkor mifélék? Nem sok idő kellett és megvilágosodott: tanárok, a szakirányú továbbképzés startvonalat már elhagyó részvevői, akiket a nevelésügy régebbi irányítója „életpálya modellezett”. Elstartoltak, hátha tényleg nagyobb fizetést kapnak, s ez a rendszer nem fuccsol be, mint a másik üdvös ötlet.

A törvényeknél leparkoltak. Ha nem lenne illetlenség, átszóltam volna. Mit kell ezzel annyit vesződni? Az élet őket is megtaníthatta, háromféle létezik, s ahogy a költő mondta, „fortélyos félelem” igazgat bennünket. Legalább is a közembereket, akikre kisebb csenések, lopások után is teljes szigorával sújt le a hatóság, előkerül a bilincs, a vezető lánca, a zord ügyész, a méltóságos bíró, hogy érvényt szerezzen a törvényeknek.

De van egy másik is, amelyet az ügyvédekkel megtámogatott csalók tetszés szerint játszanak ki, még azt is kiszámolják, mennyi az elévülés ideje, bár ritkán buktatják le őket, nem annyira érdekesek, mint a szőlőtolvaj. És vannak a törvényhozók, akik saját képükre, érdekük szerint hozzák-veszik a törvényeket, tőlük soha senki nem kéri számon a tolvajlásokat, rejtélyesen szerzett pénzeket, az emlékezés ködébe tűnt szülői támogatásokat, nekik bemondásra elhiszik, hogy tiszta, etikus emberek, erkölcseik feddhetetlenek.

Szegény tanárok, ők sohasem lesznek a most bebiflázott törvények kedvezményezettjei. És akkor egy szellemarc jelent meg előttem: Gyurka bácsié. Álltam előtte a bicskei általános iskola földszinti igazgatói irodájában. Szúrós szemmel méregetett, mint aki nem érti egészen, mit keresek ott. Meg is mondta: nem szereti a kijárókat, a fölényeskedő pestieket, akik alig várják, hogy továbbállhassanak. (Hasonlóra gondoltam magam is, azzal meg nem mertem bosszantani, nem pesti, hanem budai vagyok, nagy bölcs, aki egyetemi diplomát kaptam, ami neki sosem adatik meg.)

Súlyos sérelemként éltem át, hogy ellentmondást nem tűrve közölte: két ötödik osztályban oktatok magyart (akkor még nem vált ketté az irodalom és a nyelvtan), egy hatodikban ugyanezt, lesz még egy osztályfőnöki órám, és hetedikben egy földrajz, heti két órában (erre a hírre a hideg futkosott a hátamon, nem is ok nélkül). Ötödikben, én? Szörnyű méltánytalanság! Hiszen több mint ötven gyerek járt egy osztályba! Hány dolgozatot kell kijavítanom!

Abban az időben ötödikben sok magyaróra volt, bőséges olvasmányokkal és feladatokkal. Az elképzelés nem haszonelvűségen nyugodott. A Kádár-korszak oktatási stratégiájában nem a gazdasági megtérülés eszménye volt elsődleges, maradt idő, hogy a gyerekek lehetőség szerint szebben és kifejezőbben beszéljenek, és szeressék a könyveket. Isten bocsássa, még helyesen írni is próbáltuk tanítani őket.

Itt ért az első hajótörés. Úgy képzeltem balga módon, hogy a gyerekeket azokkal a módszerekkel tehetem jobb helyesíróvá, amelyeket Fekete tanár úrtól sajátítottunk el a piaristáknál. Vásároltam szótár füzetet, hogy a legfontosabb szabályok (pl. „A melléknevek végén az –ú, -ű mindig hosszú!”) alá írjuk az elrontottakat, s így jegyezzék meg a szabályszerűségeket. Sajnos a pazar elképzelés kútba esett, félbe-szerbe vették meg a füzeteket (a roma gyerekek – bőven voltak – fölösleges fényűzésnek gondolták, aki pedig megvette, elunta és újra cserélte, pedig nem nevezném őket a helyesírás bajnokainak). Így jártam a többi elképzelésemmel is, nem úgy működött a gépezet, ahogy gyakorló iskolai tapasztalataim után reméltem.

A pedagógia órákon hosszasan cseréltünk eszmét Pestalozziról, semmi hasznát nem vettem a gyakorlatban, az pedig máig rejtély számomra, elsőévesként miért keserítettük az anatómia jeles professzora lelkét, miért kellett orvosi anatómiát tanulnunk és boncolnunk. Kétségbeesve faragtam le az elveimből, akkor sem ment minden olajozottan. Igaz, bajom volt némelyik ostobán megválasztott olvasmánnyal is. Ilyen volt Az Angara megfékezése, Sztálin korszakalkotó utasítása a folyásirány megváltoztatásáról. Az egyik haszontalan arra vetemedett, hogy megkérdőjelezze a generalisszimusz elképzelését, mondván, a Forgács Antal és Lakatos István által is megverselt bicskei patakot sem lehetne visszafordítani. Döbbenetes hatása volt viszont Jan Drda cseh író Magasabb szempontból című művének, amely a Heydrich elleni merénylet tragikus következményeiről és egy tanár bátor hitvallásáról szól. (tanárjelölteknek ma is ajánlom.) Óra után némán jártak-keltek a gyerekek a folyosón, mintha fertőző betegség áldozatai lettek volna.

Gyurka bácsi különleges figyelmet szentelt az „új” tanároknak. Rendszeresen látogatta óráikat, ült a hátsó padban, figyelt és jegyzetelt. Utána elmondta tapasztalatait és elképzeléseit, lassan-lassan értette meg velem, szálljak le az „emeletről” a földszintre. „Kartársam – mondta szigorúan – ez így sok.” Pedig nem végzett szakirányú tanfolyamot (csak marxista továbbképzéseken vett kellett részt vennie), viszont tudott valamit az oktatás-nevelésről, amit én nem.

Neki köszönhettem, s mellette Kósa Dezsőnek és a többi egykori kántortanítónak, hogy ráéreztem a tanítás ízére, amely akkor is jó érzéssel tölt el, ha nem valamelyik mintaiskolában gyakoroljuk. Összegyalulódtunk. Feloldódtak, nagyokat nevettek. Egyik óralátogatása után Gyurka bácsi ennyit mondott: „Így kell, Lacikám!” Ettől kezdve már nem „kartársa” voltam, hanem barátja, megbecsült kollégája. Neki is köszönhettem, hogy otthon éreztem magam, gyerekeimnek a tanítványaimat, barátaimnak a kollégáimat, mindegyikükből ellestem egy morzsányi emberséget.

E nélkül nem lehetünk jó tanárok. Ma is megjelennek lelkem vásznán: Gyurka bácsi, Dezső, s ha találkozunk, ajándéknak tekintem Krajczár Gyuszival közös emlékeink felidézését. Fájdalmas volt az elválás nyolc év múlva, s még fájóbb volt tudomásul vennem, hogy egymás után a mennyei iskolákban kezdték meg működésüket. Sajnos sok tanítványuk is velük kezdi a tanévet, a bicskei borok kedvelői, ha túlzásba esnek, nem egészségjavító túrát kezdenek. (Első osztályomból már hatan vannak köztük, igaz, akkoriban nem 30 vagy kevesebb gyerek járt egy tanterembe.)

Gyurka bácsi egyetlen gyengéje volt a gyakori és végeláthatatlan értekezletek sora, amelyekben kedvét lelte (miközben rémülten néztem az órámat, elkésem-e a vonatot, vagy sem. Ha igen, éjfélkor ment az utolsó, feleségemet a frász törte, mi történt velem.) Igaz, akkoriban vezették be a korszak pedagógusvezéreinek nagy tanulmányát, a Nevelési tervet. Azt vitattuk megállás nélkül, s mint manapság, „fönt” meg voltak győződve, ha ennek szellemében fejlesztjük a gyerekeket, nyolcadikos korukban kis zsenik lesznek. Hát, nem lettek. Raffael Pisti nem is törekedett erre. A szakfelügyelő sem kérte számon soha, hogy a fiúknak, lányoknak nem nőtt angyalszárnya. Erre is gondolok, miközben manapság a „fentiek” némelyik döbbenetes intézkedéséről, elképzeléséről, parancsszaváról hallok. Gyurka bácsi és a „gyurkabácsik” futva menekülnének az oktatásügyből.

Akkor nem menekültek, lecserélték, kicsinálták őket. Nekem szerencsém volt akkor is: Gyurka bácsi helyébe egy pártember érkezett, jóságos, kedves, megértő igazgató lett. Akkor sem az számított, kit szeretnek a tantestületben, miben bíznak a szülők. „Fönt” eldöntöttek és kész, nem volt apelláta. Ma ugyanez ismétlődik sok helyen. Szerencsére ezeket az intézkedéseket és következményeiket nekem már nem kell átélnem, megszenvednem. Megválaszt valakit a tanári kar. Ismerik, megbíznak benne. Minden rendben. (dehogy!), az utolsó pillanatban azonban megváltoztatják a fölállást, és a felsőbbség kegyéből érkezik valaki, akit senki sem ismer, viszont a pokolba kívánják. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, van-e halvány fogalmuk a fentieknek a lenti helyzetről? A gyerekek érdekei, a nevelés színvonalának emelése befolyásolják döntésüket, vagy más, rejtelmes szempontok alapján döntenek? (Többnyire azért kilóg a lóláb…) Kiből, kikből lesznek vezetők?

Ez persze szónoki kérdés: nagyon egyszerű a válasz. Gyurka bácsi és a „gyurkabácsik” nem lehetnének. A startvonalon kellene kucorogniuk. Csak éppen nem marxista továbbképzésen kellene részt venniük, hanem kétéves továbbképzésen, s megismerhetnék az alakítható törvényeket, az EU-előírásokat (amelyekre, ha úgy hozza a balsors, fittyet hánynak, s ha figyelmeztetnek, hazánk ellen indított aljas támadást vizionálnak) és más bölcsességeket, amelyek ismeretétől senki sem lesz jobb tanár.

Nem kellene inkább olyan tanárokat képezni, amilyenek Gyurka bácsi és társaik voltak? Nem az ilyen tanárok növelnék inkább az oktatás-nevelés színvonalát? Nem jobb a gyerekközpontúság, mint a szabályok rendszere?...

Gyurka bácsi, Dezső és a többiek! Mit szóltok ahhoz, ami itt pedagógia címén művelnek állami alkalmazottak? „…Némán fordulnak el, s velük alszik az ősi dicsőség.”