- Van önnek egy Pörlekedés című verse, amit valaki kitett az internetre. Igencsak aktuális. Úgy kezdődik, hogy „Hányszor kell még megtagadnod magadban azt, aki ütni, ordítani szeretne” És olyan mondatok vannak benne, mint például „Meddig csikorog fogad közt tűrés homokja (…)? Meddig nyelsz?” Ön szerint miért nyeltünk a szocializmusban sokat, és miért nyelünk még mindig? És miért vannak sokan, akik a nyelés helyett már tiltakoznak, kimennek tüntetni az utcára?
- Ez a vers az 1963-as első kötetemben jelent meg s akkor merőben más társadalmi-lélektani háttere volt, mint ma. A hatvanas évek elején, amikor a konszolidáció kezdődött, az embernek számos okból lehetett olyan érzése, hogy még megérdemel valamennyi lojalitást, bizakodást, türelmet ez a rendszer, hiszen – Rákosiék nyolc évéhez képest – jó dolgok vannak kibontakozóban. Ma a türelmetlenség annak szól, hogy rettentően csalódtunk abban, amit 25 évvel ezelőtt vártunk a nagy váltástól. Úgy látszik, ennyi idő alatt fogy el az emberekből a megelőlegezett bizalom, ennyi idő alatt sikerült szinte minden réteget e politika ellen hangolni. Ma már a leghűségesebb kormánypárti aktivisták falanxán kívül alig van ember, akit ne érintene kínosan, ami történik, és egyre inkább úgy érzi mindenki, hogy valamit most már tenni kell.
- A szocializmusban is sok évtizedig tűrtek az emberek. Nem lehetett bízni abban, hogy érdemi változás érhető el, hiszen bent voltak az oroszok. Netán nem is lehetett mást tenni, mint amit Kádár János csinált, hogy létrehozta a régión belül a legvidámabb barakkot? Most viszont, amikor látszólag lehetne változtatni dolgokon, megszavaztak egy olyan kormányt, amely már a választások előtt is sok mindenkinek a terhére volt.
- A jelenség ugyan hasonlít, de merőben más okai vannak. A rendszerváltás előtti időkben, főleg kezdetben, voltak komoly vívmányok; a földosztástól kezdve egészen addig, hogy a legegyszerűbb család gyereke is tanulhatott. Valóban voltak annak jelei, hogy egészen más világ jön, mint ami ’45 előtt volt. Az is fontos különbség, hogy mindenki szegény volt, nem voltak kiugróan gazdagok és egyre nyomorultabbá váló nyomorultak – ma pedig ez a tendencia. Az is bőszíti az embereket, hogy a belógatott mézesmadzagról kiderült, hogy még madzagnak is gyönge. A kiváltságosok szemet szúró módon gazdagodnak, a középrétegek lesüllyednek szegénnyé, a szegények pedig elnyomorodnak.
- Miért célja egy kormányzatnak, hogy ekkora társadalmi különbséget teremtsen?
- Nem célja, csak a saját klientúráját akarja abszolút elégedetté tenni, annak minden kedvezményt kioszt, és lám, van is több mint egymillió törzsszavazó, akik tűzön-vízen át mindig megszavaznak neki mindent. Annak, hogy az e táboron kívül állókról nem gondoskodnak, vagy éppenséggel az érdekeiket sértik, most van meg a visszahatása.
- Végül is Kádár csinálhatott volna-e valami mást, vagy az akkori helyzetben ez volt a lehetséges alku?
- A Kádár-korszaknak is különböző időszakai voltak. Nyilvánvaló, hogy az ’50-es évek végén nem nagyon lehetett mást csinálni, mert ha ő nem vállalja, hoztak volna valaki mást, és megcsinálja az.
- Vannak, akik szerint tömeggyilkos, hiszen több, mint 300 embert kivégeztek, és van, aki azt mondja, hogy ennél kevesebbel ezt nem lehetett megúszni.
- Én azt gondolom, hogy a lehetséges módozatok közül kiválasztotta a viszonylag legjobbat. És azért ne felejtsük el, még ha közhely is, hogy abban a Kádár-világban egyszerre csak lehetett az embereknek hétvégi telkük, lehetőségük nyílt mellékjövedelem szerzésére, a téeszparasztok nyugdíjat kaptak, elkezdődött a nyitás, beözönlött a modern kultúra egy tetemes része, amitől addig el voltunk zárva, és akármilyen keservesen, de aki akart, kijuthatott nyugatra. Egy idő után persze ez már kevés volt, de addig a türelem az emberek jólét és béke utáni természetes vágyából is fakadt.
- És most? Miért tartott ilyen hosszú ideig a türelem? És a kormányzat ezúttal miért nem tudott legalább egy viszonylag jó megoldást? Sokan hitték öt évvel ezelőtt, hogy a 2/3-ad birtokában Orbán majd konszolidálódni fog, a közép felé tart…
- Hát igen, voltak ilyen illúziók. Hadd tegyem hozzá: már akinek. De tény: 2010 óta egy fanatizált tömeggel állunk szemben, amelyik azt hiszi, hogy ami most van, az így mehet a végtelenségig. A Fidesz törzsszavazói ma is azt hajtogatják, hogy hibát a viszonyokban csakis az ellenzéki propaganda talál. Ahogy ők mondják: a „hazaárulók”.
- Mitől fanatizálhatók még mindig ilyen sokan?
- Ne feledjük, előzőleg volt itt egy évekig tartó, komoly agymosás. Mintha több ezernyi papagáj ismételgette volna naponta ugyanazokat a dolgokat. És egy régi, jól bevált szisztéma szerint amit elég sokszor elismételnek, az egy idő után igaznak tűnik. Hogy ki ennek a módszernek a névadója, arról ők maguk persze nem szoktak beszélni, de a jobboldali propaganda az előző nyolc évben és ma is Göbbels jó tanítványának bizonyult. Mostanában kezd labilissá válni a talaj. Azért veszítettek 900 ezer szavazót háromnegyed év alatt, mert már azon az oldalon is egyre több ember érzi a saját bőrén, hogy mégiscsak rossz és egyre rosszabb a helyzet. Ma már a pártszimpátia egyedül nem képes meghatározni az emberek közérzetét, hiszen az idegekre, és kinek-kinek az egzisztenciájára megy a játék.
- Abban a régi versében azt is mondja, hogy „ne várj a robbanásra”. Ez már robbanás?
- Ez még nem, de a helyzet a robbanás bizonyos előjeleit mutatja.
- Tehát már izzítani kezdték a kanócot?
- Sajnálatos módon a kormányzat a társadalom további hergelésének útját választotta, mert szentül meg van győződve arról, hogy mindent jól csinál. Figyelje meg, soha semmiben nem ismerik el, hogy tévedtek volna. Roppant árulkodó jelenség, hogy bármi történik, ők azt ismételgetik, ez csak az EU ármánykodása, vagy Amerikáé, esetleg a gonosz nagybankoké. Ami rossz, sosem a hibás döntéseik következménye, hanem attól van, hogy az egész világ ellenük fordult.
A cikk a következő oldalon folytatódik