- Meghalt Anita Ekberg, Fellini halhatatlan színésznője

Ahogy a Trevi-kút zuhogó vízesésében, térdig gázolva a kút vizében végigsétál a fekete, merészen kivágott estélyi ruhájában, a gyönyörű fejét hátravetve, az izgatóan leomló dús szőke sörényével maga a szépség, a bámulatos nőiség megtestesülése. Istennő. Fellini Édes élet című, 1960-as filmjében ez az egyetlen rövid jelenet tette Anita Ekberget világhíressé. Hiába idézik fel most előszeretettel az újságok azt az Ekbergnek tulajdonított bon-mot, miszerint ő tette világhírűvé Fellinit, nem pedig fordítva, az igazság az, hogy ilyen-olyan filmszerepei ellenére a Trevi-kutas jelenet emelte a gyönyörű svéd színésznőt a filmes örökkévalóságba. Egyetlen jelenet – de milyen!

A svéd szépségkirálynőként 1950 után a világszépe versenyen is indulni óhajtó Ekberg az Egyesült Államokban nem királynői koronát, hanem stúdió-ajánlatokat kapott. Nem volt hajlandó a nevét a karrier kedvéért megváltoztatni, viszont nekiállt mindenféle filmes készséget eltanulni a Universal, meg a Paramount stúdiókban. Az ötvenes évek közepén tévésorozatokkal kezdte, majd kis szerepeket kapott, s hamar úgy emlegették, mint a Universal Marilyn Monroe-ját.

King Vidor 1956-ban szerepet bízott rá a Háború és békében Audrey Hepburn, Henry Fonda és Mel Ferrer mellett. Két évvel később a Róma csillaga című ókori tematikájú vígjátékban egy olasz rendezőpáros már főszereplőként dolgozik vele. Az egyik rendező neve történetesen Michelangelo Antonioni volt. Ekberg azonban egyetlen szerepében, annak is egyetlen jelenetében ugrott ki. Ez a szerep volt Fellini Sylviája az Édes életben, az elérhetetlen álom-asszony, az imádattal bámult szex-szimbólum. A többi szerepe? Ki emlékszik rájuk?

Fellininek ezt a filmes varázslatát maga Fellini ismétli meg 27 évvel később: ahogy az Édes életben, az Interjú (1987) című filmben is Marcello Matroiannit téve meg Ekberg partneréül ebben az álomszerű, ugyancsak rövid jelenetben. Ekberg arca, egész megjelenése már magán viseli a szétesettség (szétivottság) jegyeit, noha még ott az egykori szépség halvány emléke is a vonásaiban. De tán épp ezért megható mégis, hogy felvállalta megöregedett, már-már formáját vesztett önmagát. És felvállalta összehasonlításul azt az árnyjátékként induló másik varázslatot, ahogy Mastroianni bűvészpálcája mintegy felidézi kettőjük álomszép jelenetét a Trevi-kútnál. És Fellini pontosan tudta, mit jelent filmjében ez a jelenet, a néző pedig fejet hajt mindkettőjük előtt. Jó látni, ahogy a filmbeli fiatal társaság, amely szemtanúja a Mastroianni múltidéző varázslatának, kitörő elismeréssel tapsolja meg a boldogan mosolygó Ekberget, a megvastagodott testű öregasszonyt a földre szállt álomszépségre emlékezve.

Az Édes élet után az Interjún kívül Fellini még egy filmjében, a Bohócokban (1972) szerepeltette Ekberget. De ez már semmin nem változtatott. Ekberg élete utolsó évtizedeiben már alig jutott szóhoz a vásznon. Mégis örökké él azok emlékezetében, akik látták és míg lesz film, látni fogják az Édes életet.