Halálos házibuli

Publikálás dátuma
2015.01.20 06:45
A tragédiát képtelenek átélni a többiek – Jordán Adél, Ónodi Eszter és Rezes Judit FOTÓ: MTI/KALLOS BEA
Fotó: /
Lényegében különös, szórakoztató haláltánc az Abigail bulija a Katona József Színház Kamrájában, Ascher Tamás rendezésében. A végén egy valódi és sok élőhalottal.

A házigazdáék lakásán keresztül megyünk be a nézőtérre, mintha mi is hivatalosak lennénk a duma- és pia partira. Ami itt történik, az ugyanis mindennapi emberekről, és alapvetően a hétköznapokról regél. Szokványos dolgok, közhelygyűjtemény közhelyemberekkel, egy Khell Zsolt által tervezett széria- lakásban, kerül a deszkákra Mike Leigh Abigail bulija című darabjában.

Ami fölöttébb emlékeztet Albee nem félünk a farkastól című klasszikusára. Csak abban még formátumosabbak a szereplők, akik azért valamilyen szintű tehetségüket herdálják el, fojtják alkoholba, depresszióba, kórossá váló önsajnálatba, emésztik el egymást gúnnyal, ridegséggel, féltékenységgel.

Mike Leigh már eleve a kisszerűségről ír. Vagy, ha úgy tetszik, a vergődő középosztályról, melynek tagjai tipródnak, nagyzolnak, kétségbeesnek, hitegetik magukat az elérhető jobb élet reményével, igyekeznek szeretni, de nem nagyon megy nekik, ahogy másban sem igen jutnak egyről a kettőre. Hamvai Kornél kiváló fordításában még beszélgetni is csak érdektelenségekről tudnak. Ha tudnak egyáltalán. Ónodi Eszter például olyan elvált asszonyt játszik, akinek csaknem szájzára van. Nehezen présel ki magából minden szót. Szinte elnézést kér azért, hogy létezik.

Maga előtt összekulcsolva a kezét, szorongva gubbaszt. Valószínűleg aggódik mindenért. A címadó Abigailért feltétlenül, aki a tizenöt éves lánya, és éppen házibulit tart, ahol a mama nem kívánatos, ezért szánalomból hívták meg arra az összejövetelre, amelyiken a házban régebben élő házaspár látja vendégül az ide költözött párt. De az elvált asszony, név szerint Suzy, képtelen feloldódni, egy kis társalgástól is gyomorgörcse támad, némi alkoholtól pedig kidobja taccsot.

Formátlan szoknyája, alakját leplező inge, Szakács Györgyi remek jelmeze szerint, aszexualitást tükröz. Maga a megtestesült szerencsétlenség. Ónodi, aki gyakran játszott kihívó nőket, izgalmas ebben a szerepben, melyben visszafojtott vágyakat, sokirányú kielégítetlenséget sugároz magából, és totális bizonytalanságot.

Rezes Judit a háziasszony, félre fittyedt szája szeglete, kényszeres mozgásai, ahogy hangsúlyosan teszi-veszi magát testre simuló, meglehetősen ízléstelen, párducmintás ruhájában, szintén kielégítetlenségről tanúskodik. A férjét állandóan utasítgatja, nyughatatlanul parancsolgat, és még nyughatatlanabb lesz, ha nem az történik, amit elvárna. A Kocsis Gergely által megformált férj kényszeresen dolgozik és dolgozik, lakásügynökként túlhajtja magát. Érdeklik a művészetek, de nincs akivel erről a témáról beszélhetne, nyársat nyelt, jellegtelen öltönyös fickó.

Jordán Adél tyúkagyúnak tűnő, be nem álló szájú hölgyemény, aki azért csak észrevesz dolgokat. Mindenáron fel akarja hívni magára figyelmet, uralni akarja a férjét is, ki nem állhatja, ha nem a társaság középpontja, ha nem figyelnek rá. Ötvös András adja a pasiját, kezdetben alig beszél. Különböző helyzetekben, különböző hangsúllyal, különböző jelentéssel és metakommunikációval, leginkább azt mondja, hogy „ja”. Aztán csak kinyílik a csipája, meg a foga fehérjét is kimutatja, ahogy mindenki.

Persze, hogy egy nagy közös lerészegedést látunk, ami közben valamennyien igyekeznek ellazulni, de ez senkinek nem sikerül igazán, ahelyett, hogy csökkennének, nőnek, nyilvánvalóvá válnak a feszültségek, egymást kezdik nyúzni, lelkileg megkínozni a szereplők. Hozzálátnak a szennyes kiteregetéséhez. Szurkálódnak, piszkálódnak, odamondogatnak, csaknem tettlegességig megy a dolog. De közben azért ez mégsem annyira a nézőt is padlóra küldő mű, mint amilyen a Nem félünk a farkastól.

Ez könnyedébben szórakoztató játék, de azért abszolút kiérződik belőle az ellehetetlenülés folyamata, a totális reményvesztettség. Ha úgy tetszik, a Katonában megszokottól eltérően, egy ideig kíméletesen, lényegében ostyában adagolja a keserű pirulát.

Azért Ascher csak behúz bennünket a csőbe. A produkció végén rosszul lesz a ház ura, és még ekkor is nevetünk, mert olyan, mintha kicsit megjátszaná magát, rátenne a rosszullétre egy-két lapáttal, miközben azért sejthető, hogy komoly baj lesz. A Jordán alakította ápolónő odaugrik hozzá, és már mesterségesen is lélegezteti. De sikertelenül. Nyilvánvalóan beállt a halál. De erre se tudnak igazán figyelni a többiek. Az ápolónő káromkodik, hogy megrándult lába, a párja sietve masszírozza.

Az elvált asszony túlkiabálva lánya hangos buliját, üvöltve próbál neki az egy emelettel feljebb lévő lakásba telefonálni. A háziasszony saját boldogtalanságával van elfoglalva. A halálnál is döbbenetesebb az érzéketlenség. Hogy a tragédiát képtelenek átélni a többiek. Képtelenek látni, érezni, cselekedni. Ott dekkolnak az állóvízben. És már soha, de soha nem kerülnek ki onnan.

2015.01.20 06:45

A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:49

Fotó: Müpa/
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
2019.02.17 15:49

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten koncertezett Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:32

Fotó: MTI/ Mohai Balázs
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
2019.02.17 15:32
Frissítve: 2019.02.17 18:11