Az emlékiratok nemcsak érteni, átérezni is segítenek a történelmet. Az otthonos, kávéfüstös nappalikban ma már könnyen születik ítélet a múlt szereplőiről, és hősnek lenni is könnyű a bársonyfotelek mélyén. A megszokott előítéletek pedig mint kés a vajban vágnak rendet az eseményekben. A bonyolult emberi háló, a személyiség és kor meghatározottsága azonban leginkább csak személyes vallomásokból, emlékiratokból, naplókból érthető vagy inkább érezhető meg igazán.
Berzeviczy Albert aggódott a hazáért FORRÁS: VASÁRNAPI UJSÁG
Az utóbbi időben számos értékes és tanulságos memoár, emlékirat látott napvilágot, amelyet eddig csak a könyvtárba, levéltárba járó múltbúvár ismert vagy az sem. Reneszánszukat élik az arisztokrata vagy nemesi emlékiratok. A népszerűségük aligha véletlen: a főnemesi családok nagy hangsúlyt fektettek utódjaik nyelvi, irodalmi nevelésére, a naplóírás természetes tevékenységnek számított közöttük.
Gróf Széchenyi István és báró Podmaniczky Frigyes naplója, Pulszky Ferenc emlékirata ma művelődéstörténetünk alapvető olvasmányai. Gróf Andrássy Gyula családjában például sokan írtak naplót vagy emlékiratot, így az egyes eseményeket különféle személyiségek értelmezésében élhetjük át újra.
Az emlékiratokat gyakran egymásnak is megmutatták, lemásolták, így sok értékes visszaemlékezés megmenekült a pusztulástól. Az Andrássy-levéltár ugyanis a második világháború során majdnem teljesen megsemmisült, de egyes iratok - így gróf Zichy Eleonóra felbecsülhetetlen értékű, máig kiadatlan világháborús naplója - másolatban, és néhány irat eredetiben megmaradhatott.
Andrássy Gyula családjából származik a két talán leghíresebb emlékirat: gróf Andrássy Katalin és férje, gróf Károlyi Mihály memoárja. A pártállami években az írások népszerűségét és népszerűsítését segítette a visszaemlékezések keresetlen őszintesége, hisz szerzőik a művek létrehozásának idején szakítottak osztályos társaikkal. Andrássy Katalin ráadásul valóban jól írt, visszaemlékezése szórakoztató és élményszerű olvasmány, Károlyi Mihály emlékiratait a hazai olvasóknak magyarra kellett fordítani.
Fontos megjegyeznünk azonban, hogy az írásokat érdemes erős kritikai megközelítéssel értelmezni, szerzőik ugyanis nem egy helyen erős túlzásokba estek – igaz, a kritikai érzéket más naplóíró esetében is ébren kell tartani.
Még alig tettük le gróf Zichy József nemrégiben megjelent szenzációs útinaplóit, a karácsonyi könyvszezon újabb meglepetést tartogatott: Andrássy Katalin testvérének, gróf Andrássy Ilonának a világháborús naplóját (Mindennek vége. Európa Könyvkiadó). Az emlékirat krimiszerűen izgalmas, tragikus, torokszorító írás. Andrássy Ilona különleges egyéniség volt, húgához hasonlóan jól írt, konzervatív világlátása azonban gyökeresen különbözött tőle. Bár az idegenek, nemzetiségek iránt türelmetlen volt, a sebesültek ápolásában a legalázatosabban vett részt függetlenül a származásuktól.
Andrássy Ilona az önfejűségig bátor asszony volt, kortársai számára hajmeresztő módon követte férjét, gróf Esterházy Pált a frontra. Amikor József főherceg megtudta, hogy Andrássy Ilona ápolónőként megjelent a harcoló alakulatnál, ott saját maga birtokba vett egy fűtetlen, elhagyott házat, majd segédkezni kezdett a szanitéceknek, le akarta váltatni a parancsnokot, aki mindezt eltűrte.
Andrássy Ilona volt, aki a világháborúban az önkéntes nővérek frontszolgálatát szorgalmazta és az olasz fronton - férjétől immár távol - élen járt a sebesültek ápolásában. Mondanunk sem kell, hogy a grófnő a lövészárkok közvetlen szomszédságában elképesztő emberi borzalmakkal szembesült, sokszor került életveszélybe. Rettenetes sérülésekkel, fertőző betegségekkel, megrázó sorsú haldoklókkal érintkezett nap mint nap. A frontszolgálatban előfordult a negyvennyolc órás virrasztás is, és ő volt az is, aki kiment a sebesültekért a tűzvonalba.
Talán hasonlóvá szeretett volna válni rajongásig szeretett férjéhez, gróf Esterházy Pálhoz, aki akkoriban a fejedelmi pápai kastély tulajdonosa volt, de súlyos adósságai miatt ki kellett költöznie teszéri kúriájába. Esterházy Pál igazi világfiként élt, aki talán életének értelmét találta meg a frontszolgálatban, amellyel a korábbi Esterházy katonahősök nyomdokaiba szeretett volna lépni. Az első vonalban harcolt, katonáit maga vezette az ellenséges golyózáporban. Ezzel kívánta megszolgálni mindazt a jótéteményt, amelyet a sors Esterházy grófként neki megadott.
Amikor egy roham alkalmával Esterházy Pál életét vesztette, a világ összeomlott Andrássy Ilona számára, naplója is megszakad. Leveleiből, a hozzáírt sorokból, édesanyja, Zichy Eleonóra naplójából azonban további sorsát is ismerjük. Andrássy Ilona nem tört meg, és gyászában is folytatta a frontszolgálatot. Különlegesen szép nő volt, így az alakulatok tisztjeinek állandó udvarlása (zaklatása) is nehezítette helyzetét.
Végül a háború után másodszor is megházasodott, gróf Cziráky József dénesfai birtokos felesége lett, aki titokban évek óta szerelmes volt belé. A helyszín nevezetes a magyar történelemben: ide érkezett második királypuccsa idején IV. Károly, az utolsó magyar király.
A napló mondatainak különös atmoszférát kölcsönöz a tudat, hogy a trianoni összeomlás, a magánéleti tragédiák egyben a világ szertefoszlását is jelentették, amelyben a grófnő felnevelkedett. A huszadik századi arisztokrata emlékiratoknak a saját világuk elmúltán érzett fájdalom ad komor ünnepélyességet.
A hazáért érzett komor aggodalom vezeti a naplóíró Berzeviczy Albert tollát is, akinek világháborús diáriuma nemrégiben került elő, és jelent meg ("Az ország belepusztul ebbe a háborúba". Komp-Press). Berzeviczy Albert képviselőházi alelnök majd elnök, vallás- és közoktatásügyi miniszter kivételes képességű tudós-politikusa volt a századforduló és Monarchia utolsó korszakának, és az akadémia elnökeként a két világháború közötti Magyarország tudományos életének.
A parlamenti széksorokban alighanem hiába keresnénk ma olyan művelt emberfőt, aki számos nyelven beszélt, tudományos értekezést írt a reneszánsz művészetéről, az abszolutizmus koráról. Régi emlékek címen irodalmi igényességgel megfogalmazott emlékiratot hagyott az utókornak a Sáros vármegyei Berzevicéről, ősei földjéről, amelyben egykor nyolc kúriában éltek a család leszármazottai.
A most megjelent emlékirat kivételes tanúságtétel a háborús országról, a politikai elitről, amelynek nem egy tagja tökéletesen tisztában volt a világháború kimenetelének lehetséges következményeivel. Mégsem tudtak mást tenni vagy máshogy politizálni. Sok esetben azt hitték, hogy tetteik elodázhatják vagy megakadályozhatják az elkerülhetetlen véget. „Bármekkora tisztító és megváltó hatása lesz talán ennek a háborúnak politikai tekintetben, az nem fogja ellensúlyozni azt a rombolást és pusztítást, amelyet példátlan brutalitásával az emberiség erkölcsi javaiban véghezvisz.
Ma már nincs nemzetközi jog, tisztesség, becsület, emberiesség, sok olyan igazság sem, amelyet mindenki elismerne. Ma csak az jogos, tisztességes és igaz, amit a nemzetek határtalan és könyörtelen önzése magára nézve hasznosnak talál. Elszomorító látni, hogy a külföldi szellemi élet kitűnőségei hogy lesznek egymásután rabjaivá a legvadabb és legvadabb gyűlölködésnek” – írta Berzeviczy Albert 1915. augusztus 18-án.
A kísértetek mindig járnak
„Este. Meghalt az öreg barátom, most temetik. Azt írtam a feleségének, hogy nem szenvedett – mindig ezt írják. A kísértetek mindig járnak, főleg álmaimban látom Pált a roham után ott feküdni és nincs meghalva, hanem felnéz az égre és este lesz, és én akarok odamenni hozzá, még utoljára szemébe nézni, és megmondani neki, hogy szeretem… – írta Andrássy Ilona nem sokkal férje halála után. – Vagy álmodok egy muskátlis ablakról, zöld boglyakemencéről meg bőrszékről mellette, a kis bolthajtásos ebédlőről agancsokkal a falon, arról a csempe kis bögrecsengettyűről az asztalon.
Vagy azt a napot megálmodom, amikor elmentünk Teszérről tavaly július 28-ikán, és Pál olyan borzasztóan sírt, és mindig visszanézett. „Valamikor réges-régen kis ház állt az erdőszélen” – talán nem is igaz, talán azt is csak megálmodtam, volt nincs. Oda soha többé nem fogok menni, a vidékre sem, Giczre sem. Pápára, csak ha Gannára megyek… (az Esterházy grófok temetkezőhelye – szerk.)