Mircea Eliade meggyőzően bizonyította, hogy a hétköznapi valóságtól messzire rugaszkodott, fantáziadús legendák mögött mindig vannak tények, több generációs tapasztalatok, amelyeket az értő utókor hasznosít – feltéve, hogy a mesés elemek burkolta igazság felfedezésének képességét nem veszítette el. Ennek jegyében juthatnak eszünkbe a politikai hatalom működéséről a középkori Gólem-legendák. Ezek a zsidó misztikát, a kabbalisztikát reprezentáló történetek arról szólnak, hogy az ember felelőtlenül - tiltott tevékenységet folytatva, a szó erejével teremtő Isten hatalmát utánozni akarván – létrehoz valamit, ami aztán a pusztulását okozza.
A Gólem a mesterségesen előállított ember, a XIII. századbeli - a Goethe Faust-jából is ismert – homunculus, a középkori robotgép, az élettelen anyagból varázslással előállított ember alakú szobor, amely ugyan néma, de a beszédet érti, s óvatlan alkotójának parancsait vakon teljesíti. A legenda prágai változata szerint homlokán az "Emeth", a „hűség” szót viseli és a ház körüli munkák elvégzésében igen hasznosnak bizonyul. Ámde egyre gyorsabban növekszik és egyre félelmetesebb lesz. Ezért aztán a házigazda letörli a homlokára írt szó első betűjét. Marad a "Meth”, ami azt jelenti, hogy "halott". Erre a Gólem összeomlik, de akkor már annyira megnőtt, hogy maga alá temeti az alkotóját.
Más változat szerint a Gólem – mintegy a modern tudományos-fantasztikus irodalom pesszimista változatának előfutáraként - nemcsak a közvetlen környezetére, hanem az egész világra nézve is veszélyt jelent.
A hazai politikai hatalom ellenőrizhetetlen mértékű és napjainkban már korlátlannak mutatkozó, félelmetes növekedése párhuzamba hozható a Gólem-legendákkal. A kérdés azonban az, hogy megállítható-e ez a kontroll nélküli, egyre ormótlanabb formációkat produkáló növekedés? És hogy az összeomlása, ha egyszer valóban bekövetkezik, vajon mit fog maga alá temetni?
A zsidó legendák szerint az alkotóit mindenképpen. Mert a bűn nem maradhat büntetés nélkül. S éppen ez az erkölcsi tanulság, ami elgondolkodásra késztethet, amikor a kormányzati hatalom lebontására készülők körét vesszük szemügyre. Rendre felbukkannak azok a jól ismert személyiségek, akik annak idején a Fidesz fölépítésében rangos szerepet játszottak. Olykor eléggé etikátlan eszközöket is igénybe véve. Mentségük - mely szerint a Fidesz eleinte egészen más volt - azonban nemcsak ezért vitatható, mert abban a tekintetben valóban más volt, hogy liberális elveket vallott, hanem módszereiben, az akkor is és most is tapasztalható gátlástalanságot tekintve ugyanolyan volt. Márpedig a módszer gátlástalansága a tartalmat – függetlenül az eszmeiség eredeti minőségétől, értékétől - rontja le. Sőt, semmivel sem tudunk ártani jobban a felismert igazságnak, mintha méltatlanul, erőszakosan, fanatikus kérlelhetetlenséggel akarjuk érvényre juttatni. De akkor, a kezdet kezdetén ez nem látszott akkora hibának, sőt, a cinkos összekacsintásoknál hathatósabb támogatást is kiérdemelt.
Csak a megtévesztett választók – bár már ők is egyre kevésbé – gondolhatják azt, hogy kiábrándultságuk és csalódásaik ellenére ki kell tartaniuk a Fidesz mellett. Már nem a Fideszhez, hanem saját jobboldali elkötelezettségükhöz ragaszkodnak. Különbséget pedig azért nem tesznek, mert a különbségtételnek - úgy érzik - nincs alternatívája. De a közéletet irányítani, legalábbis befolyásolni szándékozók aligha eshetnek ebbe a csapdába. Hogy megelégedjenek az eszmeiség előjelével, a jobb- vagy a baloldalhoz való tartozás hűségével, mintha ez megelőzhetné, s alkalmasint felül is múlhatná a demokrácia iránti elkötelezettséget. A pártpolitikai oldalakhoz való tartozás jelentőségének túlértékelődése alighanem a pártállami időkből öröklődött át a rendszerváltást követő évekre.
S itt nem véletlenül használom a rendszerváltás fogalmát a rendszerváltoztatás helyett, amit a néhai miniszterelnök ajánlott, mondván, hogy a rendszert változtatni kell, s nem váltani, mert azt a fáradt lovakkal szokta tenni az ember. Ő bizonyára változtatást akart, de mi már tudjuk, hogy csak váltás volt. Mert nem tényleges társadalmi-történelmi mozgások törésvonalában születtek a hazai pártok, hanem értelmiségi körök önjelöltjeiből. Ezért aztán a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad rárakódott az előző négy évtizedre, növelve a tisztázatlanságot és a megválaszolatlan kérdések tömkelegét.
Ez is egy Gólem. Amiről tudjuk ugyan, hogy egyszer össze fog omlani, de azt nem, hogy mit fog a maga alá temetni.
Az egykori Gólem-építők lebontási szándékát nincs jogunk kétségbe vonni. De mindig ott lebeg a kérdés, hogy a lebontás után nem építenek-e egy ennél is nagyobbat. Mert aki egyszer beleesett abba a hibába, hogy önmagáról többet tételezzen fel, mint amire hivatott, s a bűvészkedés tiltott tudományának, átlagon felüli tudásának erejét érezte, vajon ellent tud-e állni saját, nagyra hivatott küldetése szédületében a mindenkori értelmiséget kerülgető szellemi hübrisz, a dölyf kísértésének? Hogy újfent létrehozzon valamit, amitől mindenkinek leesik az álla. Mígnem a robosztus növekedés láttán a csodálatot felváltja a félelem.