Figyelemreméltó jegyzetek voltak, Déry mindig köznapi eseményekről, jelenségekről adott képet, amely azonban mindig távlatosabb, mondhatnám: összefoglaló szerepet kapó következtetéseket mutatott. Túl volt akkor már hetvenedik életévén, közeledett a nyolcvanadikhoz, az öregkor bölcsességével, egyszersmind szkepszisével beszélt mindarról, amivel találkozott, amit elolvasott. A magyar társadalomban (és a nagyvilágban) szerzett tapasztalatai nyomán elhatalmasodó szkepszis, hadd tegyek személyes vallomást, mostanában tőlem sem idegen. Ezért is olvasom mind nagyobb empátiával és egyetértéssel Déry Tibor négy évtizeddel korábban papírra rögzített feljegyzéseit.
1.
Igen, minden nap meghozza a maga kiábrándító eseményeit, csüggesztő tapasztalatait. Reggel megnézem a televízió híradóját, meghallgatom a rádió híreit – mindez rosszallást, felháborodást, esetleg szorongást okoz. Akár párszavas naplót is írhatnék ezekről a reggeli hírekről: háborús összecsapások, repülőgép-katasztrófák, merényletek, olykor tömény mennyiségben, mint legutóbb a párizsi túszdráma idején. Ebben a tekintetben Déry Tibor „hordalékai”, amelyekbe most belelapozok, többnyire szinte megnyugtatóak, jóllehet sohasem kerülték módszeresen a rémhíreket. A hetvenes évek rémhír-krónikája Déry naplójegyzeteiből hitelesen megismerhető.
Apropó: mi a rémhír tudományos meghatározása – hangzott a találós kérdés félévszázada? Az a rémhír – volt a felelet -, amit a reakciósok kitalálnak, és a kormány megvalósít. Mintha időszerű lenne ez a meghatározás, hetente, naponta találkozom olyan rendelkezésekkel, amelyeket néhány hónapja mint abszurd ötleteket utasított el a józanabbnak tetsző közvélemény, aztán hamarosan mint törvényekkel, kormányrendeletekkel találkozhattunk velük. Nem tudom, felfigyelt-e arra valaki, hogy az abszurdnak a mai magyar társadalom életében ismét megnőtt a szerepe, az abszurd ötletek, intézkedések, események ismét köznapi életünk részeivé váltak.
Az egyik ilyen abszurd intézkedés, természetesen, az útadó ötlete. Nem értem, de ahogy tájékozódom ismerőseim körében, más sem érti. Azt, hogy a Budapestet övező körgyűrű és a rajta áthaladó autóutak közül melyek lesznek útdíj-kötelesek és melyiket lehet továbbra is szabadon használni, nos, mindez a nehezen megfejthető rébuszok közé tartozik. Nincs rá logikus és érthető magyarázat, csak mögötte egy átláthatatlan és megfejthetetlen kormányzati akarat. Lehet, hogy egyetlen személyes akarat, már pedig, ha a közéletben csupán egyetlen akarat érvényesül, az szinte mindig nem a rend, hanem a káosz forrása lesz. Példa rá a világtörténelem vagy éppen a magyar történelem.
2.
Ez a tapasztalat éppenséggel ellentétes azzal a közvélekedéssel, miszerint az erős (erőszakos) uralom általában rendet képes teremteni. Valódi rendet: a társadalmi anomáliák, a kollektív lelki zavarok kibeszélést és így megoldását inkább a liberális demokrácia köznapi érvényesülése szokott teremteni. Jó például szolgál minderre a sok évszázados angol, francia, amerikai történelem vagy éppen a második világháború utáni német történelem. Az erőskezű uralomnak társadalmi válság, politikai zűrzavar szokott lenni a következménye.
Sorolhatnám az abszurdnak tetsző, megfejthetetlen szándékokat sejtető, kiismerhetetlen kormányzati stratégiákra utaló rendelkezéseket. Egyre több ilyen akad. A fővárosi közgyűlés átalakítása, az iskolaprogram, a tankötelesség megállapítása körében tapasztalható szürrealista elképzelések, az ország külpolitikai preferenciának radikális átalakítása (a hosszú évtizedek után ismét a külpolitikai stratégia részévé váló Amerika- és Nyugat-Európa-ellenesség), a szociális biztonsági rendszer ingadozása (a hivatalos létminimum alatt élők most már négymillió körüli létszáma), az érthetetlen és nem egyszer hajmeresztő kormányzati retorika (amely nem egy alkalommal durván ellentmondásos: mást nyilatkozik a szakminiszter és mást a kormányfő) mind ilyen: a politikai, a közéleti szürrealizmus világában van helye. Bevallom én jobban kedvelem a szűrrealitást az irodalomban és a művészetben, mint az országos stratégiában és a napi politikában. Az ország időnként mintha delíriumban tántorogna történelmének országútján – hogy „költői” legyek. Nem először teszi, de mintha a negyedszázaddal ezelőtt bekövetkezett „rendszerváltásnak” éppen az lett volna a leginkább biztató ígérete, hogy ettől fogva már a józan ész, a kiszámíthatóság, valami kollektív bölcsesség (és nem a politikai hisztéria, nem a közjavak kisajátítása, nem egyetlen tévedhetetlen személyiség akarata, ízlése, kedve) fogja megszabni a történéseket.
3.
Bevallom, engem leginkább a józan értelem ellen viselt, mindinkább radikális és látványos küzdelem ejt kétségbe. Ez a küzdelem távolítja el az országot a demokratikus államélet hosszú évszázadok során kialakult követelményeitől, ez teszi kiszámíthatatlan bakugrások sportjává a közéletet, ez állít szinte leküzdhetetlen akadályokat az elé a természetes törekvés elé, miszerint a polgárnak joga van ahhoz, hogy tudomása legyen arról, mit hoz a holnap, és beleszólása legyen abba, hogy ez a holnap milyen legyen.
Zavarba és bizonytalanságba taszít a „napok hordaléka”, amely most már ellenőrizhetetlenül és gátak nélkül zúdul rám. Bevallom, nem minden irigykedés nélkül lapozom fel most Déry Tibor három régi: sok évtizede született naplójegyzeteit. Őt is megviselte az idős kor, szenvedett a test kínjaitól, szorongással gondolt a közeledő halálra, türelmetlenül reagált a körötte tapasztalt társadalmi, politikai, kulturális visszásságokra.
Aztán rendre azzal vigasztalta magát, hogy a világban, a természetben, a történelemben mégis jelen van valami kiegyenlítő erő. Ezt magam a saját keresztény hagyományaim nyelvén Gondviselésnek nevezem. Vajon Magyarország egén mikor tűnnek fel a Gondviselés biztató jelei?