Pár perc múlva megjelent két civil, majd egy rendőrautó és a performansz (mert így nevezték) két „művészét elvezették. Mindössze tíz nap börtönnel megúszták. Na már most mindenki úgy vélekedhet Leninről, ahogy akar. (Valószínűleg a moszkvaiak jelentős része nem olyannak tartja Lenint, mint a két „művész úr”.)
Most azonban nem arra érdemes csak figyelni, hogy ott, vagy akár nálunk, ki mire tartja Vlagyimír Iljicset, hanem hogy mit is érnek ezek a performanszok. Azt tapasztaljuk, hogy egyesek – nem is kevesen a világban -, óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy felhívják magukra a figyelmet. S mert valódi tehetségük semmihez nincs, a művészet valamilyen formáját választják, hogy „megmutassák magukat”.
A baj csak az, hogy ezeknek, a gyakorta vérrel, verítékkel kierőszakolt akcióknak, általában semmi köze semmiféle művészetekhez. Ami igazán sajnálatos, hogy nem ritkán, a művészetkritika ugyancsak óriási erőfeszítéseket tesz, hogy valami tartalmat adjon annak, aminek semmi tartalma nincsen. (Pompás példáját mutatta egy nálunk is bemutatott, magyar származású francia írónő darabja, amelyben három korábbi barát összevész, mert közülük a leggazdagabb egy fehérre festett, teljesen üres vásznat vett festményként és védelmezi az „értékeit”.)
Nem sokkal halála előtt a kiváló zeneszerző, Petrovics Emil nagyszerű esszét írt egy folyóiratban, amelyben leleplezte a zeneművészetben kóklerkedő álművészeket. Közöttük olyant is, aki világ-ismertségre tett szert. Azóta is várom, és reménykedem benne, hogy előbb-utóbb a képzőművészetben, vagy bármilyen művészeti ágban, akad olyan tekintélyes alkotó, aki hasonló erélyességgel leleplezi a performenszes, és egyéb kóklereket.
