Megindult a „verekedés” az adóm 1 százalékáért. Egyre másra jelennek meg azok a hirdetések, amelyek arról akarnak meggyőzni, hogy náluk lenne a legjobb helyen minden forintom, amelyet a NAV szíves közreműködésével nekik utaltatnék.
Ezzel kicsit szkeptikus vagyok. Megégettem magam már néhányszor ezekkel a felajánlásokkal. Voltak évek, amikor úgy gondoltam, akkor teszek jót, ha a súlyos beteg gyerekek gyógyítására ajánlom fel azt a bizonyos 1 százalékot, aztán kiderült, a betegeknek talán csak fillérek jutottak, a forintokat egészen másra költötték az alapítvány kezelői. Később megint rosszul mértem fel a helyzetet, amikor arra gondoltam, milyen jót teszek családom allergiás tagjaival, ha magam is hozzájárulok a parlagfű irtásához. Csak később derült ki, hogy a pénzből nem kapát és kaszát, de még nem is gyomirtót vettek, hanem terepjárót, cipőpucoló gépet, meg mindenféle irodaszert. Bár ez utóbbinak, ha áttételesen is, de lehetett volna köze a parlagfű irtásához, végül ennek sem volt.
Most azt is megtudtam, hogy nincs abban semmi rossz, ha a támogatott szervezetek mégsem arra költik a pénzt, amire a polgárok felajánlják. Az ügyészség ugyanis elutasította azt a csalást gyanító beadványt, amely kifogásolta a pénzek ilyetén „átcsoportosítását”, mondván, „büntetőjogi szempontból a költségvetési előirányzat megváltoztatása, és a kiemelt előirányzatra biztosítandó pénzösszeg más, hasonlóan fontos állami célra fordítása pedig – még ha az adózó ezt sérelmesnek is tartja – nélkülözi a jogtalan előnyszerzési célzatot”.
Magyarán: fizessek, ha akarok, de a pénztártól való távozás után ne reklamáljak.
