Három orvos és két ápolónő naponta

Noha az egészségügy krónikus krízise hosszú évek óta „slágertéma” a hazai médiában, mintha már sem a kormányzat, sem a közvélemény ingerküszöbét nem érnék el a kórházi állapotokról szóló letargikus tudósítások, a szakmai szervezetek ismétlődő figyelmeztetései, olykor segélykiáltásai. A társadalom is lassan úgy „kezeli” ezt a prolongáltan áldatlan helyzetet, mint valami öröktől való fátumot, amiről ugyan relatíve sokat beszélünk, de a valódi változásba vetett minden remény nélkül.

Holott akár a magas minisztérium felhőrégióiban, akár a mindennapi valóság betegközeli színterein világosan látják, hogy nemsokára az egész ellátórendszer összeomlik, mint a kártyavár. Akik ezt nem tudják, azok legfeljebb csak úgy tesznek, mintha nem tudnák. Mert az államapparátus mindenkori, elszánt tettetői azt hiszik, hogy egy ekkora mechanizmus végtére mindent kibír, még a permanens hiánygazdálkodást is, hiszen a lyukak foltozgatásával az idők végezetéig elműködik.

Ennek a régtől való cinizmusnak tudható be, hogy idáig jutottunk. Az egymást követő költségvetések tervezői soha nem vették a bátorságot, hogy belássák és kimondják, mennyire alulfinanszírozott az egészségügy. Nem akadt kormány, amelyik egyértelmű prioritást adott volna az ágazatnak, vállalva választói előtt a büdzsé belső arányainak átalakítását. Holott ezt a korszakos jelentőségű lépést megértették volna az emberek, mert jobbára már mindenki megtapasztalta a saját bőrén, mit jelent a „szűk kapacitás” szakrendelőtől a kórházig, és mi múlik azon, hogy időben érkezik-e a mentő.

A politika ennek ellenére mindinkább a rendszeren belül kereste az – úgymond – hibákat, az állítólagos pazarlás okait, és e szemforgatás közben százmilliárdokkal csökkentette az ágazat támogatását. Bár nyilván akadtak rossz kórházvezetői döntések, nem különben felesleges beruházások, és akár haszontalanul felhasznált dotációk is, de közel sem olyan nagyságrendben, hogy mindezek elnyomoríthatták volna a teljes vertikumot.

Megkerülhetetlen tény viszont, hogy a magyar egészségügyi büdzsé a nemzeti össztermékhez viszonyítva nemhogy európai, de még régiós relációban is elégtelen. És hiába vetődött fel az elmúlt évek során nemegyszer - például a Gyurcsány-kormány idején -, hogy az állami finanszírozást egy magánbiztosítói hálózattal kellene felváltani, ha egyszer ennek a váltásnak a költségei sem álltak rendelkezésre. Hiszen először a kórházi rendszert kellett volna kor-, és ésszerűsíteni; csakhogy a tervezett területi centralizáció, a technikai fejlesztéssel és minőségi szakembergárdával feljavítandó ellátási központok anyagi fedezete is a holdban volt.

Az Orbán-éra 2010-ben ugyan az egészségügy „megmentésével” kampányolt, és látványosan tagadta a privatizációt, mondván, az nem szolgálná a betegek érdekeit – viszont közben fű alatt gyorsan megkezdte a szisztematikus költségvetési lefaragást. Következtében Az OEP által bevezetett költségvolumen-korlátnak „köszönhetően” egyre nőttek a várólisták, majd az intézmények mind jobban eladósodtak magánbeszállítóiknak. S noha a betegek azt már megszokták, hogy a toalettpapírtól a szappanon és az ételen át a gyógyszerekig sok mindent maguknak kell beszerezniük, de szikét, fogót és sebtörlőt mégse vihetnek a műtőbe. Az orvostechnológiai eszközöket - legalábbis egyelőre - a kórház vásárolja. Mégpedig többnyire hitelre, mert csak tetemes késéssel képes fizetni a műszerforgalmazó cégeknek. Ezek a kintlévőségek pedig mára mintegy nyolcvan milliárdos adósságot halmoztak fel a rendszerben. Mert a kormányzat – amely egyébként épp az ellátás biztonságára való hivatkozással államosította nemrég az önkormányzati fenntartású kórházakat – időnként csurrant-cseppent ugyan valamicskét a törlesztésre, de ezzel valójában nem old meg semmit.

A mind nagyobb méreteket öltő tartozások lassan, de biztosan tönkreteszik a kórházaknak beszállító vállalatokat: elvesztik likviditásukat, nem tudják fizetni járulékaikat és adóikat, hovatovább alkalmazottaikat sem. Vagyis a kórházak csődje átterjed az őket ellátó hálózatra is, miáltal akadoznak a szállítások, és végül az ostor visszacsap: arra a betegre, akinek eszközhiány miatt elmarad a kiírt műtétje. Mindez – a rossz fizetések mellett - nyilvánvalóan hozzájárul az orvosok és ápolók depressziójához; a Magyar Orvosok Szövetségének elnöke szerint évek óta naponta három orvos és két ápoló megy külföldre. Az országban ma már többezres az egészségügyi szakemberhiány.

Mármost ezenközben Matolcsy György a Magyar Nemzeti Bank néhány százmilliárdos árfolyamnyereségét a saját „unortodox” gazdaságpolitikájának oktatási bázisára, valamint munkatársai „rekreációjára” különíti el, és ezért nyakló nélküli ingatlanvásárlásba kezd. Nem mellékes körülmény, hogy erre a jegybanknak nincs törvényi felhatalmazása, de ennél fontosabb a morális kérdés. Megengedhető-e vajon, hogy a nemzeti bank elnöke ezt az irdatlanul sok pénzt lényegében kénye-kedve szerint költhesse, ahelyett, hogy a forrásokban állítólag szűkölködő állam segítségére sietve, például konszolidálná a kórházakat?

Matolcsy értelmezésében persze az MNB nyeresége nem része a költségvetésnek, úgyhogy arra fordítja, amire akarja. Ámde ez nem igaz. A jegybankelnök arról persze dönthet a maga hatáskörében, hogy adott esetben egy jól felszerelt magánkórházban kezeltesse magát.

Biztos van miből rendeznie a számlát.

Mindenre képesek

A héten egészen elképesztő üzengetés folyt a hatalom berkeiben. Mellesleg a Római-parti mobilgát ügyében, de ez témánk szempontjából mellékes. Előbb a környezetvédelem elhanyagolása miatt elkeseredett volt államtitkár, Illés Zoltán jelentette ki, hogy "azért, mert Fidesz-tag vagyok, még nem vagyok hülye". Nem késett soká a válasz sem. Tarlós István főpolgármester a nyilatkozót "frusztráltnak és ostobának" nevezte, majd az óbudai polgármester, Bús Balázs mutatott rá, "attól, hogy fideszes valaki, még lehet bolond".

Elgondolkodtató tehát, hogy akkor milyenek is a fideszesek. Erről rengeteg ismeretet szerezhettünk 2010 tavasza óta, mikortól kezükben az ország. És sok mindent lehet róluk mondani - egyénileg és csapatban is -, de az bizonyos, hogy sem nem hülyék, sem nem bolondok. Az általánosítás persze e tárgyban is félrevezethet, ám még az is megállapítható, hogy egyáltalán nem ostobák. Sőt! Különben miképpen tudták volna egészen rövid idő alatt uralmuk alá hajtani az összes stratégiai fontosságú pontot. Biodíszlet lett a parlament, megtűrt rossz az Alkotmánybíróság, propaganda-szócső a közmédia, fideszes vezetésű minden lényeges intézmény.

De ez még mind nem elég. Figyelmük kiterjed a részletekre és az apró dolgokra is. Ha a kedves vezető a stadion-építés megszállottja, akkor a sport sem maradhat ki a szórásból. Jobb, ha azt is kézben tartják. Így kerültek megbízható fideszesek több fővárosi - és vidéki - egyesület élére, s folyamatban van a nagyobb sportszövetségek bekebelezése is. A legújabb példa a birkózók - természetesen demokratikus, minden befolyástól mentes - választása. Hiszen ki más tudná jobban irányítani szervezetüket, mint az, aki hosszú ideje a gombnyomogató parlamenti kétharmad soraiban ül, s oly megnyerően levezényelte az egész rezsicsökkentést. Jól emlékszünk, amikor éppen egy éve egy újpalotai nyugdíjast keresett fel a lakásában, hogy az a kamerák kereszttüzében hálatelt szívvel mondhasson köszönetet Németh Szilárd áldásos tevékenységéért. Akkor bebizonyosodott, hogy a rezsibiztos mindenre jó és mindenre képes is.

Hogy a birkózók mit mondanak majd működéséről, az a jövő titka, ígéretekben ezúttal sincs hiány. Az viszont biztos, hogy az új választottal már megvan a szövetségi elnökök futballcsapata. A kosarasok, a kézilabdázók és a teniszezők első embere tapasztalt fideszes. A korcsolyázók szövetsége élén nem más áll, mint Kósa Lajos, a párt ügyvezető alelnöke. Az Orbán-család fogorvosa a triatlonisták elnöke, a természetjáróké pedig a kormányfő régi jó barátja, mellesleg a Videoton elnöke. És akkor még nem említettük a hatalomhoz ugyancsak közel álló OTP-vezért, aki a labdarúgást irányítja, valamint a Közgép vezérigazgatóját, aki viszont a hokiszövetséget. A sor persze még folytatható.

Mindebből nyilvánvaló az is, hogy a kétharmad jelentős politikusait, valamint a velük szövetséges üzletembereket - akárcsak egykor a kommunistákat - különleges fából faragták. Mindenhez értenek. Különösen ahhoz, hogyan lehet megkaparintani a fontos pozíciókat, miközben a maguk eredeti posztjain is helytállnak. De ha egyszer ezt követeli meg tőlük a legfőbb vezető, valamint az élet, kénytelenek rá. Úgy is mondhatnánk, megvan a magukhoz való eszük, pontosan tudnak alkalmazkodni az elvárásokhoz és nagyon távol áll tőlük bármiféle ostobaság. Aki pedig méltatlannak bizonyul a bizalomra, azt érdemei elismerése mellett kicsit odébb teszik.

Csak a kórusból nem szabad kibeszélni, mert akkor úgy járhatnak, mint Illés Zoltán. Mert ő már nem lehet a király bolondja. Legfeljebb a falué.

Mindenre képesek

A héten egészen elképesztő üzengetés folyt a hatalom berkeiben. Mellesleg a Római-parti mobilgát ügyében, de ez témánk szempontjából mellékes. Előbb a környezetvédelem elhanyagolása miatt elkeseredett volt államtitkár, Illés Zoltán jelentette ki, hogy "azért, mert Fidesz-tag vagyok, még nem vagyok hülye". Nem késett soká a válasz sem. Tarlós István főpolgármester a nyilatkozót "frusztráltnak és ostobának" nevezte, majd az óbudai polgármester, Bús Balázs mutatott rá, "attól, hogy fideszes valaki, még lehet bolond".

Elgondolkodtató tehát, hogy akkor milyenek is a fideszesek. Erről rengeteg ismeretet szerezhettünk 2010 tavasza óta, mikortól kezükben az ország. És sok mindent lehet róluk mondani - egyénileg és csapatban is -, de az bizonyos, hogy sem nem hülyék, sem nem bolondok. Az általánosítás persze e tárgyban is félrevezethet, ám még az is megállapítható, hogy egyáltalán nem ostobák. Sőt! Különben miképpen tudták volna egészen rövid idő alatt uralmuk alá hajtani az összes stratégiai fontosságú pontot. Biodíszlet lett a parlament, megtűrt rossz az Alkotmánybíróság, propaganda-szócső a közmédia, fideszes vezetésű minden lényeges intézmény.

De ez még mind nem elég. Figyelmük kiterjed a részletekre és az apró dolgokra is. Ha a kedves vezető a stadion-építés megszállottja, akkor a sport sem maradhat ki a szórásból. Jobb, ha azt is kézben tartják. Így kerültek megbízható fideszesek több fővárosi - és vidéki - egyesület élére, s folyamatban van a nagyobb sportszövetségek bekebelezése is. A legújabb példa a birkózók - természetesen demokratikus, minden befolyástól mentes - választása. Hiszen ki más tudná jobban irányítani szervezetüket, mint az, aki hosszú ideje a gombnyomogató parlamenti kétharmad soraiban ül, s oly megnyerően levezényelte az egész rezsicsökkentést. Jól emlékszünk, amikor éppen egy éve egy újpalotai nyugdíjast keresett fel a lakásában, hogy az a kamerák kereszttüzében hálatelt szívvel mondhasson köszönetet Németh Szilárd áldásos tevékenységéért. Akkor bebizonyosodott, hogy a rezsibiztos mindenre jó és mindenre képes is.

Hogy a birkózók mit mondanak majd működéséről, az a jövő titka, ígéretekben ezúttal sincs hiány. Az viszont biztos, hogy az új választottal már megvan a szövetségi elnökök futballcsapata. A kosarasok, a kézilabdázók és a teniszezők első embere tapasztalt fideszes. A korcsolyázók szövetsége élén nem más áll, mint Kósa Lajos, a párt ügyvezető alelnöke. Az Orbán-család fogorvosa a triatlonisták elnöke, a természetjáróké pedig a kormányfő régi jó barátja, mellesleg a Videoton elnöke. És akkor még nem említettük a hatalomhoz ugyancsak közel álló OTP-vezért, aki a labdarúgást irányítja, valamint a Közgép vezérigazgatóját, aki viszont a hokiszövetséget. A sor persze még folytatható.

Mindebből nyilvánvaló az is, hogy a kétharmad jelentős politikusait, valamint a velük szövetséges üzletembereket - akárcsak egykor a kommunistákat - különleges fából faragták. Mindenhez értenek. Különösen ahhoz, hogyan lehet megkaparintani a fontos pozíciókat, miközben a maguk eredeti posztjain is helytállnak. De ha egyszer ezt követeli meg tőlük a legfőbb vezető, valamint az élet, kénytelenek rá. Úgy is mondhatnánk, megvan a magukhoz való eszük, pontosan tudnak alkalmazkodni az elvárásokhoz és nagyon távol áll tőlük bármiféle ostobaság. Aki pedig méltatlannak bizonyul a bizalomra, azt érdemei elismerése mellett kicsit odébb teszik.

Csak a kórusból nem szabad kibeszélni, mert akkor úgy járhatnak, mint Illés Zoltán. Mert ő már nem lehet a király bolondja. Legfeljebb a falué.