Nekrológ Bitskey Tiborról

Életének 86. évében hétfőn elhunyt Bitskey Tibor, a Nemzet Színésze, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes művész. Régi vágású, szálfaderekú ember volt, egyenes tartással, öblös hanggal, kellő eleganciával.

A Nemzet Színészeként halt meg Bitskey Tibor, de nem akart a színi pályára lépni. Építészmérnök szeretett volna lenni, miután az őt demokratikus szellemben nevelő budapesti fasori gimnáziumban alaposan felvértezte magát tudással. Édesapja azonban elveszítette az állását, ezért kereső foglalkozás után kellett néznie. Így az érettségi után a Britannia, a később Béke Szálló néven ismert hotelban kezdett dolgozni, ahová a Vasas Sportklub elnöke helyezte el tisztviselőnek, hogy segítsen neki, hiszen fiatalon, és aztán később is, sokat sportolt, rendszeresen edzette magát. Gyerekkorától feltűnően jól szavalt, ezért abszolút részt vett az akkoriban mozgalmi feladatként kezelt kultúrmunkában. A szállodában társaival műsorokat szervezett, és ezeken nagy elánnal verseket mondott.

Ebbe a hotelba bejártak színészek, Görbe János, Somló István, Tunyogi Pál, és elhatározták, hogy mindenáron elérik, jelentkezzen a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. De őt unszolni kellett, mert kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki dolgoznia kell, muszáj a családot anyagiakkal támogatnia. Aztán egyszer csak rohantak hozzá a színészek, hogy esti tagozat indul, tanulhat is dolgozhat is. Bár nem bízott benne, rögtön fölvették, méghozzá az a legendás Gellért Endre, aki később ráosztotta Trisztán szerepét, amit az egyik legkedvesebb és legfontosabb feladatának tartott, haláláig kívülről több részletet tudott idézni a darabból, ahogy még jó néhány műből, ez is mutatja, hogy szellemileg mennyire friss maradt.

Hamar foglalkoztatott színész lett. Már a főiskola alatt a Magyar Néphadsereg Színházának, a mai Vígnek, az ösztöndíjasa lett, hogy aztán öt év múlva és öt évre a Nemzeti következzen, majd tíz esztendeig már a Vígszínházzá visszakeresztelt teátrum. Az akkor éppen Arizonává átvedlett Tháliából, ahol huszonkét esztendőt töltött, ment nyugdíjba, illetve váltott át szabadúszó létre, miközben sok tekintetben az Udvaros Béla által vezetett Evangélium Színházhoz kötődött, amíg az létezett. Élete végén Szolnokon vállalt általában kisebb szerepeket. A tanítónőben például idős, bölcs papot játszott, aki az elviselhetetlen, korrupt és sokakat megalázó magyar ugaron valamelyest próbálta képviselni a humanizmus szavát. Utolsó szerepe Firsz volt, a rozogán öreg, de nagyon is tiszta agyú szolga, akit a házból elköltözők ott felejtenek betegen. Ez a nagy színészek összegző szerepe, belejátszhatják minden élettapasztalatukat, a világról való véleményüket. És bizony, ekkor még csak a színpadon, de meg is kell halniuk.

Valaha főszerepek garmadáját alakította. Cyrano, Petrucchio, Csongor, Robin Hood, Bánk bán, Kossuth, vagy éppen Kreón egyaránt volt. Zengzetes orgánuma miatt sok külföldi kollégájának kölcsönözte a hangját. A tavasz 17 pillanata sorozatában ő volt például Stirlic hangja, a Vuk című film kedves mesélőjeként manapság is sokan hallgatják. Szinkront azonban már élete végén nem tudott vállalni, mert megromlott a látása, és ott gyorsan kell olvasni. Emiatt a próbákra is kész szövegtudással érkezett.

Mintegy harminc filmben játszott. Még diplomázásának évében forgatta Bán Frigyes rendezővel a Rákóczi hadnagyát, amelynek címszerepében Bornemissza Gergely hadnagyot adta. Akkoriban rengetegen nézték a magyar filmeket, így egy csapásra országosan ismert lett. A kőszívű ember fiaiban, az Egri Csillagokban, az Egy magyar nábobban szintúgy emlékezetes volt. De sokan emlékezhetnek rá, például az Egy óra múlva itt vagyok, vagy a Linda című sorozatokból is.

Régi vágású színész, szálfaderekú volt, egyenes tartással, öblös hanggal, kellő eleganciával, aki nem csupán a színpadon, hanem az utcán, a hétköznapokban is igencsak adott magára. Civilben akár kimért, jómódú bankárnak is nézhettük volna, akit nehéz megközelíteni, aki mindennek megadta a módját, a beszéde is kissé akkurátus volt, és amennyire megválogatta a szavait, ugyanolyan aggályos gonddal ügyelt az öltözékére. Mindig olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő. Nem véletlen, hogy sokat foglalkoztatták kosztümös filmekben. Jól állt neki a passzentos ruha. Zakó, zsakett, szmoking, frakk, vagy akár valamilyen választékos, sportos viselet, mindegy. A nagyszabású, megfilmesített Jókai regények kedvelt hőse volt. A kőszívű ember fiaiban Baradlay Ödönként az egyenruha is jól festett rajta. Szívtiprónak számított, akik öregkorára is sokat megőrzött férfias vonzerejéből. És őrizte a klasszikus, nemes, régi színészet pislákoló lángját.