Ma már, főként Simicska megszólalásaiból, azt is tudjuk, hogy a konfliktus – feltehetően nem minden előzmény nélkül – a Fidesz kétharmados, áprilisi győzelme után mélyült el. Ekkor vált ugyanis nyilvánvalóvá a médiavállalkozó, hajdani Fidesz-pénztárnok számára, hogy Orbán végképp önjáróvá vált, a korábbi szimbiózis, amely működésüket jellemezte végképp felbomlott, és hogy az ismét nagy többséggel megválasztott kormányfő új barátok után néz. Értsd: új tulajdonosi köröket fog preferálni az állami vagyonból, véget ér a Simicska-féle vállalkozói hegemónia, és sutba dobja azokat a megállapodásokat is, amelyeket előtte sose mert volna megtenni. Orbán arra jött rá, és ezt sok-sok jelzéssel Simicska tudtára is adta, hogy nincs rá a továbbiakban szüksége; elsősorban arra nincs, hogy beleszólást adjon a kormányzás dolgaiba az egykor volt barátnak. Azt is tudjuk ma már, hogy bár Simicska nem tűnt az üzleti világ Grál lovagjának, de bizonyos erkölcsi értékeket fontosnak tartott megőrizni. Így például hevesen ellenezte Orbán egyre fokozódó „barátságát” az oroszokkal, ezen belül is a paksi beruházást, de míg korábban keresztül tudta vinni akaratát Orbánon, az újabb kétharmad már ezt lehetetlenné tette.
Még nincs egy éve, hogy a Fidesz újra megnyerte az országgyűlési választásokat, de már kötetnyi irodalma van azon orbáni lépéseknek, amelyek a Simicska-birodalom lebontását célozták. Személyi döntések sorozata is igazolta a mélyülő válságot, a vállalkozó láthatóan veszített befolyásából, de mint fentebb írtuk: a nyilvánosság előtt egyik fél sem deklarálta a szakítást. Nagy kérdés, hogy mi volt most az a pont, amely kiváltotta a Népszavában megjelent Simicska mondatot, vagyis a totális háborúra vonatkozó kijelentést.
Információink szerint egyébként a médiatulajdonos elsősorban Habony Árpád működésében látja a fő problémát; a rejtélyes vállalkozó Orbánra gyakorolt befolyása hozott jelentős fordulatot az orbáni politikában. Korábban éppen Simicskát tartották a miniszterelnök rossz szellemének, de ma már látjuk: bizonyos határokon ő nem volt hajlandó túllépni, míg – elemzők szerint – Habonynak nincsenek ilyen típusú skrupulusai. Neki tulajdonítják különben azt az üzenetet is, amely a Simicska-féle médiabirodalom megszerzésére vonatkozott és amely üzenetet nagyon határozottan és egyértelműen utasított vissza – amúgy pont a Népszavában – a vállalkozó. Meglehet: ha hajlandó lett volna lemondani a média-birodalmáról Simicska, ma nem kellene (?) Orbánnak új „várat” építenie. Ami ugye azt is jelenti, hogy a Fidesz politikájának zászlóshajója, a Hír tv, illetve a Magyar Nemzet háttérbe szorul, Orbán pénzügyileg és információs szinten is megpróbálja legyengíteni. Ez a folyamat is, mint jeleztük elindult a választások után, de a visszadobott ajánlat után fel is erősödött. Ezért is kellett Simicskának racionalizálnia, másként leépítéseket végrehajtania; a reklámadó bevezetése jelentős forrásokat vont el a sajtóbirodalomtól. A mostani, RTL-nek kedvező változtatás azonban egyértelműen már a régi bástya ellen irányult, egyes számítások szerint megötszörözné a Simicska-féle sajtótermékek kiadásait.
Nem tudni, hogy valóban ez volt-e az a pont, amely miatt a vállalkozónál elszakította a cérnát, és szélsőséges, Orbán-ellenes kijelentésekre ragadtassa, de az is lehet, hogy történt valami olyasmi – esetleg kaphatott egy üzenetet, vagy hírt - , amit ma még nem tudunk, de ami indokoltabbá teszi, vagy legalább is érthetőbb magyarázatot ad a pénteki – már bocsánat –„ gecizésre”. De az is lehet, hogy korábbi hűséges embereinek árulása okozott ekkora traumát; egyes hírek szerint különösen Liszkay Gábor távozása jelentett szám ára feldolgozhatatlan csalódást. Nem azért, mert Liszkay munkáját nélkülözhetetlennek tartotta, hanem mert, közel állók állítása szerint, a volt főszerkesztő – aki amúgy soha nem volt újságíró – mindent neki köszönhetett és soha nem lépett ellene. Mint ahogy – híreink szerint – most is hűséget ígért, csütörtökön este még Simicska partnerként gondolhatott rá, ám pénteken délelőtt ellene fordították, a többi vezetővel együtt. Simicska ezt az akciót egyértelműen Orbán Viktor befolyásaként tételezi, mint ahogy valószínűleg nem is lett volna senki másnak akkora befolyása erre a társaságra, hogy szembe fordítsa őket a tulajdonosukkal. ( A lelkiismereti okokat nyilván félretehetjük; az eddigi működésük ezt a kijelentést nevetségessé teszi.)
És így érkezünk el a címben feltett kérdés megválaszolásához: ki nyeri ezt a háborút? De még mielőtt a konkrét válaszra kísérletet tennénk, muszáj rögzíteni: a harc nem, akárki is nyer, nem fogja visszahozni Magyarországra a demokráciát, a sajtó szabadságát. Sőt, ez ügyben egyre súlyosabbá válik a helyzet, az állami televízió és rádiók totálisan a kormány irányítása alá kerülnek; ma már a szakmai minimum teljesítése is erősen megkérdőjelezhető. A Simicska-Orbán háború kezelése pedig még arra is rávilágít, hogy a kormány, vagy a kormányfő, valóságos agitprop osztály, vagy osztályvezetőként működik, direkt utasításos rendszerben. (Az állami médiák ugyanis már szombaton reggel nem létezőkén kezelték a botrányt, pontosan úgy viselkedtek, mint a Fidesz, amely újra a szőnyeg alá akarja söpörni a problémát.) Ezek a jelek különben arra utalnak, hogy Orbán (és Habony?) úgy elemezték a helyzetet, hogy akkor járnak el jól, ha légneműként kezelik Simicskát. Nem véletlenül teszi ezt a miniszterelnök: ő aztán igazán jól ismeri barátja reakcióit, tudja, hogy ezzel az attitűddel tud rajta a legnagyobbat ütni, azaz a kutya ugat, a karaván halad. Márpedig a karaván halad: Orbán semmi közpénzt nem sajnál, hogy kiépítse az állami forrásokból táplálkozó médiabirodalmát – beleértve a közterületi reklámot is – és teljesen háttérbe szorítsa az ellenféllé vált eddigi partnerét. Úgy kalkulál a kormányfő, hogy Simicskának lassan a pénze is elfogy – információink szerint több évre elegendő forrással rendelkezik a vállalkozó -,és a humán erőforrás terén is bajban lesz; a mostani hűtleneket újabbak fogják követni. Ráadásul, kalkulál a miniszterelnök, sem a Magyar Nemzet, sem a Hír tv, vagy a Lánchíd rádió nem állhat át a baloldalra, nem támadhatja féktelenül a kormányt, de leginkább Orbánt, mivel olvasóik, nézőik döntő többsége vallásos áhítattal követi a kormányfő minden lépését.
Hogy ez a kalkuláció reális-e, vagyis Simicska személyének, kijelentéseinek zárójelbe tétele, az emberek elcsábítása és a források folyamatos megvonása megfelelő taktika-e, azt ma még nehéz kijelenteni. Mindenesetre az ebben a párharcban szimpatikusabb elveket felmutató Simicskának elhiszik-e, hogy a demokrácia lebontása, egy új diktatúra kiépítése ellen harcol, az erősen kérdéses, ami a nyerési esélyeit is jelentősen csökkenti. És azt is jól látjuk, hogy a reklámadó ügye nem egyenlő a netadóéval – ez ellen tiltakozni senki nem megy az utcára, az emberek egyfajta politikai folklórként figyelik a hatalmasságok ütközetét és nem veszik észre, hogy amúgy valóban: megint jelentősen veszítünk a demokráciánkból.