Nem volna abban sem semmi különös, ha André Goodfriend nem családi okok miatt hagyná el Budapestet, bár sokatmondó, hogy a nagykövetség szerdai közleményében külön is kiemeli: „Kérjük a médiát, tartsa tiszteletben a Goodfriend család magánéletét”.
Nem muszáj hinnünk a követségnek, engedhetünk akár az összeesküvés-elméleteknek, van belőlük épp elég ebben az országban. Mert, meglehet, az amerikai külügyben - hirtelen elfeledve az alig egy hónapja közölteket: Goodfriend marad - mégis csak úgy gondolták, ideje „hátra vonni” a követtanácsossá visszavedlett megbízott ügyvivőt, aki karrierdiplomataként erején felül képviselte országa külpolitikáját a politikai nagykövet túl hosszú ideig csúsztatott megérkezéséig.
Goodfriend el is fáradhatott volna éppen, mert egy szövetséges ország diplomatájaként azért nem egészen úgy gondolhatta, hogy hazája külpolitikáját érvényesítve olyan belpolitikai harcokba bonyolódik, amelyekben egészen a bíróság küszöbéig hurcolják. Elvonulása mögött feltételezhetnénk azt is, hogy valamiféle kiegyezés született Washington és Budapest között – talán éppen Merkel kancellár látogatásakor. Esetleg Putyin elnök közelgő árnyékát látva Orbán Viktor hirtelen felismerte, hol is az ő helye valójában, s ráébredt, ideje sebesen belebújni a serény uniós politikus köntösébe, minek nyomán Goodfriend békésebb tájakra evezhet.
Nem ezt látjuk. Washingtonnak az égvilágon semmi oka, hogy a diplomata akár néma visszahívásával is bármi olyat tegyen, amit az Orbán-kormány gesztusként értékelhetne, mint apró győzelmet a Washington elleni harcában. Hallgatva Bell nagykövetet pedig biztosak lehetünk benne: a lényegét tekintve az amerikai vonal aligha változik.
A csendes amerikai tehát elhagyja Budapestet. Megtehette, amit egy karrierdiplomata nem: rámosolygott az országra. Néhány hét alatt, meglehet akaratán kívül, de nem ellenére, Budapest közismert lakója lett. A sokak szerették, a kevesek utálták. Többen többet vártak tőle, mint amennyit tehetett.
Nem rajta múlt, hogy dolgavégezetlenül távozik.