film;Berlinale;Potzdamer Platzon;Dakota Johnson;Sam Taylor-Johnson;Adél élete;

Híradás a világ végéről

Holnap itt van a Berlinale vége, de eddig nem történt nagy durranás, hacsak nem a csalódottság pukkan olykor. De volt Aj Vej-vej-akció a Potzdamer Platzon és megtartották A szürke ötven árnyalata nemzetközi bemutatóját is.

A Berlinale ad a mutatványos formákra, a fesztivál bekebelezte a világszerte hisztérikus vitákkal fogadott bestseller, A szürke ötven árnyalata filmadaptációjának nemzetközi premierjét. A felhajtás nem is maradt el, egyetlen alkalommal és ezért persze meglehetős szűk körben, azaz a legtöbb érdeklődőt kizárva esett meg a vörös szőnyeges bemutató a Berlinale Palastban. Ott volt a két főszereplő, Jamie Dornan és Dakota Johnson, a regényíró EL James és a rendező, Sam Taylor-Johnson.

Hogy milyen a film, azt a hazai néző már maga is el tudja dönteni, mert tegnaptól játsszák a magyar mozikban a romantikus pornónak is becézett mozidarabot, amely a regénybeli különleges szexuális variációkat ígéri az arra kíváncsiaknak. A szőke Sam Taylor-Johnson megjelenése a tévéközvetítéskor sokakat meghökkenthetett, mert a neve ellenére nő: 47 éves, 4 gyermek anyja és egy angol színész felesége.

Nem mondható termékeny filmesnek, A szürke ötven árnyalata a második filmje (2006-ban rendezte az elsőt Nowhere Boy címmel), és mint Berlinben egy interjúban elmondta, egyelőre nem gondolkozik újabb rendezésen. Azt is elmondta, hogy úgymond előtanulmányként találkozott a szexuális játékokat diktálókkal illetve az aktusokban az alárendelt szerepet vállalókkal is.

Erről meg is osztotta azt az új ismeretét, hogy a szexnek ebben a köznapitól eltérő világában rendkívül szigorú szabályok uralkodnak, s nagyon pontosan meg van határozva, mit szabad és mit nem szabad megtenni. E kapcsolatok legfőbb alapja a bizalom. A bizalom teszi lehetővé, hogy azután intenzív és erős kötés épüljön ki a felek között, amiből megszülethet a szerelem.

Ugyancsak a felkészülés időszakában az egész stáb megnézte az Utolsó tangó Párizsban, a Kilenc és fél hét, és a Blue Is the Warmest Color (Adél élete) című filmeket, mint a rendező mondta, nem inspirációért, csak a moziélményért. Mert, mint mondta, hamar rájött, hogy filmjükben nem kizárólag szexről van szó, hanem emóciókról és pszichológiáról, s hogy ez a történet valójában egy mély, sötét románc.

Arról, hogy miért kellett az előszörre kiválasztott férfi főszereplőt az ír Jamie Dornanre kicserélni, szűkszavúan annyit árult el, úgy érezte, az előző színész valójában megijedt attól, hogy a tervbe vett három filmre, azaz körülbelül tíz évre lekösse magát egyetlen karakterhez. A regénybeli Anastasia szerepére a texasi Dakota kiválasztása a több száz jelentkezőből úgy történt, hogy Sam Taylor-Johnson a lányokkal Ingmar Bergman Persona című művéből egy négy oldalas monológot mondatott el.

Ami pedig a forgatás során a véleményét erősen érvényesítő szerzőt illeti, aki mindvégig jelen volt a forgatáson, a rendező azt mondta, olykor segített, de nem egyszer nagyon frusztráló volt ez a felállás számára. Volt olyan vélemény, hogy a forgatókönyvben túl sok a szexjelenet, mesélte, s akkor bizonyos részeket elhagytak. A szex filmes megmutatásáról annyit mondott, nem gondolta, hogy élesben kell mindent mutatni, mert véleménye szerint az erotika éppen ott ér véget, ahol már mindent élesben mutatnak, a legerotikusabb rész mindig az odáig vezető út.

Berlin a fesztivál idején szereti az akciókat is, különösen, ha azok erős társadalmi szolidaritást fejeznek ki. Idén nem csak az iráni Dzsafar Panahi mellé állt ki a berlini fesztivál, ünnepelve a versenybe küldött filmjét, hanem a nemzetközi hírű kínai képzőművész és társadalmi aktivista, Aj Vej-vej mellett is. Aj Vej-vej – akárcsak Panahi Teheránban – Pekingben fogoly, saját hazáját nem hagyhatja el. A kínai hatóságoknak évek óta tüske ő a köröm alatt, s most kiderült, Aj Vej-vejt továbbra sem engedik külföldre.

Mint üzente: „Megígérték, hogy egy nap elengednek, de hogy mikor, azt nem mondták”. Így a kínai képzőművész távolból irányítva rendezett berlini helyszínen egy tízperces kisfilmet a Berlin, I Love You (Berlin, szeretlek) címmel tervezett szkeccsfilmhez. A Berlinben élő kisfia volt a sztori főszereplője éppen a hatodik születésnapján, a forgatókönyvet a mama, Vang Fen írta, a színhely a fesztiválkozponttól pár lépésnyire lévő Potzdamer Platz volt.

A kínai művész-papa a pekingi stúdiójában kis képernyőn figyelve az eseményeket, onnan írányította a berlini helyszíni történéseket, amelyeket azonnal nagy kivetítőn megmutattak az egész térnek. Claus Clausen producer volt Aj Vej-vej meghosszabbított keze és pillantása, a távoli utasítások szerint rendezte meg a kisfilmet. Várjuk a hírt, hol lehet majd látni.

Berlin idén a csalódások tere is volt, ami a fesztivál filmes programját illeti. Nem csak Herzog okozott búbánatot unalmas hollywoodi nagyszabásújával, hanem Wim Wenders is a 3D-ben bemutatott jellegtelen mozidarabjával. Wenders megkapta az életmű Arany Medvéjét, és ezzel az európai film hívei elégedettek lehetnek, ám hogy az Every Thing Will Be Fine (Minden dolog rendben lesz) végtelen semmit mondásával mit is akart mondani, azt az ég tudja. Nem versenyben ment ugyan, de óriási volt a várakozás.

A csalódást a csönd fejezte ki a sajtóvetítés után, ami eléggé példátlan Berlinben. Egyetlen tenyér sem csattant. mikor vége lett az elnyújtott, magánügyi nyűglődésnek. Két család párhuzamos évei peregtek, akiket egy vétlen halál köt össze. Vagy választ el. Ki tudja. Wenders pergeti a jeleneteket, egyiket a másik után, de nincs igazi konflitus, nincsenek figyelere érdemes karakterek, csak mennek a dolgok a maguk útján, súlytalanul és jellegtelenül. Ha a Mester szerint ma ilyen a bűntudat, a megbánás és a gyász, az nem ér meg egy filmet.

Mígnem egy szép, új házban egy szép új ágybetét le nem lesz pisilve külső elkövető által. Ez az első igazi konfliktus a filmben, mert persze senki nem akar ismeretlen pisiben aludni. A befejezés előtt öt perccel. Az ágybetétet kidobják, konfliktus megoldva. A néző ott marad a film után film nélkül, legfeljebb a két nagynevű főszereplő, Charlotte Gainsbourg és James Franco emlékével. Kérdés: Wim Wenders hol volt, amikor ez a film készült?

A guatemalai versenyfilm viszont meghódította a szíveket Berlinben: az Ixcanul Volcano egy működő vulkán tövében élő indián családról, mindennapi megélhetéséről, a lányuk teherbeeséséről, s az újszülött titokzatos eltűnéséről beszél megejtő természetességgel. Az egyfajta cinema verité stílusban felvett jelenetekben őslakos civil emberek játsszák el az életüket, bezárva saját hazájukban is a mások által nem értett anyanyelvük és a feudális körülmények börtönébe. Nem lenne igazságos, ha valamilyen Medve nem jutalmazná ezt a szívmelengető művészi híradást a világ végéről.