A rakparti ház

A legenda szerint 1917 előtt kupleráj volt, a szovjet időkben egyetemi kollégium, amikor legutóbb látta a távolból, akkor egy óriási papírdobozra hajazott, már évek óta üresen állt és leszakadozó hirdetésekkel felékesítve várta, hogy sorsa beteljesüljön. Ronda egy ház volt, annyi szent: zegzugos, keskeny, ám hosszú folyosóiról két oldalt sűrű egymásutánban nyíltak a szobák, egyformán megfelelve a forradalom előtti és forradalom után funkcióiknak. Csak lakni nem lehetett benne.

Hirsch Jenő négy és fél hónapig élt a IV. emeleti WC-vel szembeni szobájában. Ha kipillantott az ablakán, akkor a Néva túlpartján az Ermitázs nézett vissza rá. Ám ez a legkevésbé sem tudta meghatni, ugyanis a nyílászáró éppenséggel nem zárt, ezért az ablak és az ajtó között félúton elhelyezkedő vaságyát a szeles, esős őszön és a kemény hófútta télen tényleg csak alvásra használhatta. Mert ha csak felkönyökölt volna, a huzat kiviszi a fejét a Palota térre, hogy tova görgesse a Kazanyi-, vagy ellenkező irányban az Izsák-székesegyház felé.

Történelmi helyen húzta le az orosz-szakosokra kirótt szemeszternyi részképzést. Amikor kilépett a bőrpárnázott ócska fakapun, balra a Péter-Pál erőd várta hívogatón, ha szembe ment, át a hídon, akkor mindjárt ott volt a Vasziljevszkij-sziget Sztrelkája a Rostrum-oszlopokkal és a Tengerészeti Múzeum mellett elhaladva húsz perc rohanás után beért a 12. 30-kor kezdődő nyelvórára a Filológiai Fakultáson. Ami alighanem regionális rekordnak számított arrafelé, közösen tartotta magyar tantársaival: mind a Péter-Pál déli tizenkettőkor eldördülő ágyúlövésére ébredtek.

Sosem tudott megbarátkozni Leningráddal, ahogy később Pétervárral sem. Túl európai volt (ami ilyen kijegecesedett formában nem áll jól az oroszoknak), túl hivalkodó, túl hideg. A szó mindkét értelmében. Véleményét, persze, igyekezett megtartani magának, mert ugyan minden itteni őslakos szidta városa átkozott klímáját, leningrádinak lenni mégis büszkeség és dicsőség dolga volt. Hirsch Jenő tán csodálta, ámde nem szerette. Ő Moszkva-párti volt, neki a hagymakupolák jelentették Oroszországot.

Hogy miért tért még utána annyiszor vissza? Egy időben még ahhoz is ragaszkodott, hogy a Mitnyinszkaja rakpart 6-os számú, régi kollégiumában szorítsanak helyet számára. Ami a szálláshely ócskasága ellenére komoly privilégiumnak számított, nem lehetett oda csak úgy bekerülni. Előtte tüzetes orvosi vizsgálatnak vetették alá, majd ő maga féregtelenítette szobáját, és adott még néhány AMO-szappant a biztonság kedvéért a diáktanács vezetőnőjének, a jó viszony végett. Az emlékeit kereste tán, ilyen áron is, amelyeket, persze, nem talált már meg, de a barátok még a helyükön voltak a hősi idők tanúiként.

Soha nem került úgy vodka az asztalra, hogy valaki azt a közfürdős esetet fel ne említette volna, amikor először vitték el őt egy bányjába, ahogy az orosz mondja. Örömmel ment, mivel meleg víz hetente csak egyszer volt a kollégiumban, az is egy másik emeleten Az öltözőben megterítettek a multifunkcionális Pravdával, a szárított halat akkurátusan kikészítették, és a tíz liter sör mellett egy öngyújtó is előkerült, amellyel a halakból kizsigerelt hólyagokat kezdték meggyújtani. Megvárták, míg leégtek, majd a hamumaradványokat előzékenyen felkínálták a külföldi vendégnek. Aki szembecsukva, hősiesen lenyelte, amivel a ruszofília első próbáján, mondhatni beavatási szertartásán szerencsésen átesett.

Pétervárról már nem voltak történetei, ahogy megszokott helyei, az utált sztalovaják és a meghitt könyvesboltok is szép lassan eltünedeztek. Lett helyettük minden sarkon egy fancy szálloda vagy étterem, de a benti utcákban jutott hely a puboknak, dzsessz vagy alternatív kluboknak is. Egy ilyenben találkozott élete első orosz nácijával. Siheder volt, szvasztikus jelkép a karján, sörös krigli a kezében. Korát tekintve simán a tanítványa lehetett volna, ezért Hirsch Jenő minden különösebb átmenet nélkül megkérdezte, miért visel horogkeresztet orosz létére. „Hitler nagy ember volt – kezdett zavaros fejtegetésbe –, aki naggyá tette Németországot, büszkévé a német népet, aki törődött az emberekkel”. „És mondd, fiam – váltott át kora és a közös italozás jogán Hirsch Jenő tegezésre – a te családodban senki nem pusztult el a honvédő háborúban?” A gyerek szemében könnycsepp csillant, és egyszerre ömleni kezdett belőle a szó, hogy igen, mindkét nagyapja hősi halált halt, és még rajtuk kívül is sokan vesztek oda a rokonságból. „De az emberekkel törődni kell, Sztálin nem törődött velük, és most se érdekli a kutyát sem a sorsuk” – mondta elázva, de jól tagoltan, segélykérőn az ismeretlen beszélgetőtársra nézve.

Hirsch Jenő, persze, nem adhatott neki feloldozást, megvolt a maga baja is. És még csak át sem pillanthatott, hogy erőt merítsen, ifjúsága gyűlölt-szeretett színterére, a Kis Néva menti rakparti házra, mert ahelyett csak egy posztmodern Patyomkin-díszletet látott.