Némi túlzással egész Európa Magyarországra figyelt az utóbbi két hétben, amikor először Angela Merkel német kancellár, majd tegnap Vlagyimir Putyin orosz elnök látogatott néhány órára Budapestre. Normális esetben Merkel látogatása nem érdemelt volna kiemelt figyelmet, hiszen mindennapos vendég az uniós fővárosokban, ám Putyint az ukrajnai háború kitörése óta nem szívesen látják sehol. Az Európai Tanács tagállamai között tavaly márciusi óta él az egyezség, nem tartanak kétoldalú találkozókat Oroszországgal, mióta elfoglalta a Krímet.
Pikantériát a vendéglátó Orbán Viktor politikája adhatott a gyors egymás utáni két vizitnek. A Nyugaton – Merkel által kimondottan – érthetetlen illiberális államszervezés, amely EU-tagországként úgy falja fel a kohéziós ezermilliárdokat, hogy közben megtagadja és felszámolja Európa felvilágosodás óta ápolt politikai örökségét, a liberális parlamentarizmust. Merkel nyilván tisztázni szerette volna, hogy túl a politikai filozófiai eme hablatyoláson, hová pozicionálja magát Orbán az unió reálpolitikai sakktábláján. Ami már csak azért is elkerülhetetlen, mert – tűzszünet ide, vagy oda –, ahogyan a világ gyalogol bele az ukrajnai háború sötétjébe, úgy kell színt vallani: az ingapolitikát kiköpi a nyugati szövetség. Másrészt Magyarország ugyan önmagában gyenge ahhoz, hogy hatása lehetne az Oroszország elleni szankciókkal szemben, de nincs egyedül, Görögország, Ciprus, Olaszország, Szlovákia, esetleg Csehország társaságában már megbonthatja az uniós láncot, s megfoszthatja Németországot, hogy (akár az amerikai doktrínával szemben) az unió orosz politikájának tempóját diktálja. Közben a különc Orbánból a tavaly nyári tusnádfürdői beszéd után lett igazán kétes személy, hiszen a 2009-es kötcsei beszéd óta nem mond érdemit az illiberális államszervezésről, csupán követendő példákat említ. Köztük Oroszország irányított demokráciáját (ahogyan a putyinizmus önmagát meghatározza).
Ilyen körülmények között jött Pestre Putyin. A látogatás teljesen értelmetlennek és célszerűtlen flottatüntetésnek tűnt, és annak is bizonyult: a kormányfő először a hosszú távú gázkereskedelmi szerződés pragmatizmusával magyarázta az utat (jövőre nem lesz gáz a háztartásokban), a mezőkövesdi frakcióülésen azt mondta, Putyin nélkül nem lehet fenntartani a rezsicsökkentést, hogy aztán egy hétre rá már elismerje, nincs szükség hosszú távú szerződésre, és rugalmasabb változatra törekszik. (Az energetikai államtitkár meg alighanem a fejével játszik: hétfőn a parlamentben már múlt időben beszélt a hosszú távú szerződés megkötéséről.)
Az egész felvonulás csak arra volt jó, hogy Putyin – inkább otthon, mint a világban – néhány órára az őt szankciókkal sújtó unió egyik fővárosában tündökölhessen. A The Moscow Times joggal jegyzi meg: azzal, hogy az EU és a NATO területére merészkedik, politikai győzelmet arat, s példázza a magyar kormány azon törekvését, hogy Európa és Oroszország között egyensúlyozzon, ahogyan politikai érdekei kívánják. Bár ez utóbbival Merkel vizitje óta Orbán óvatosabban bánik.
Ennél több nem is történt. Aláírtak néhány semmitmondó egyezményt, amelyhez túlméretezett volt a budapesti baráti roham, s túl kevés ahhoz, hogy Orbán valami olyasmit tegyen le nem a magyar-orosz, hanem a magyar-uniós kapcsolatok asztalára, amivel legalább is visszanyerhet valamit alig néhány év alatt elherdált megbecsültségéből. Ezzel nem léphet ki a diplomáciai elszigeteltségből, ezt nem oldja sem a német, sem a török, sem más vezető feltűnése Pesten.
A látogatás egyre „jó” volt. Magyarország megint kettészakadt: kormánypártra és ellenzékre. Az egyik érzelmileg túlcsordulva túlértékeli Orbán Moszkva-barátságát, amelyet valójában nem is annyira a gázüzlet körüli hazudozás, sokkal inkább a titkok mélyére ásott paksi paktum jellemez igazán. A kormánypárti oldal beleszerelmesedett Putyinba és a putyini Oroszországba, amelynek vajmi kevés köze van a valódi Oroszországhoz. A másik oldal szerint pedig ezt az országot – durvább esetben – mindenestől el kell taposni a Föld színéről, ha nem is valódi fegyverekkel, de legalább szigorú szankciókkal. A Nyugat közben megint egyszer abba az önbecsapó hitbe kapaszkodik, hogy a gazdasági gondokba belefáradt oroszok előbb-utóbb megrendítik Putyin Ukrajnában szalonképtelenné lett rendszerét. Hogy eközben Putyin a belpolitikai problémának kommunikált szakadár-háború nem titkolható támogatásával ugyanezt csinálja Ukrajnával, arra már senki sem figyel.
John Lukacs a konzervatív magyar-amerikai történész tavaly év elején a következőket írta a Népszabadságban közölt nyílt levelében: „Becsüljük nagyorosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre és a magyarság kárára válik… Szent István óta a Nyugathoz tartozunk, Európához, akkor is, ha a nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk… Amikor a magyarság vezetői néha a »Keletet« választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult.”
Félő, hogy a kormányfő nem egészen így gondolja. Putyin elutazott. Ő pedig a hatalom prakticistájaként, nem pragmatista politikusként vehet egy nagy levegőt. Két hét alatt túlélt valamit, s most talán egyetlen percig nem kell arra gondolnia, mi az a valami, ami előtte van. Amelynek csak első állomása lesz a varsói magyarázkodás.