"Titkos" szobára bukkantak a múzeumban

Publikálás dátuma
2015.02.19. 20:33
Illusztráció: Thinkstock
Egy eddig nem ismert szobára bukkantak a Mezőgazdasági Múzeumnak helyt adó fővárosi Vajdahunyad várában a nemrégiben elkezdett felújítási munkálatok közben - hangzott el az RTL Klub csütörtök esti híradójában.

A csatorna információi szerint a helyiségben a Városligetben lévő vár tervezőjének, Alpár Ignác 120 éves terveire is ráleltek. A tervrajzokon az épület látható. A "titkos helyiség" ajtaját és egyik ablakát egyébként még az 1950-es években beépített nagy méretű szekrény takarta el. A bútort a múzeum nemrégiben kezdődött felújítása miatt távolították el. 

A múzeum egyik munkatársa elmondta, hogy megtalálták azt a kulcsot, amely illett a titkos helyiség ajtajába, így sikerült megtalálni az értékes tervrajzokat. A műsorban elhangzott az is, hogy több hasonló, már régen nem használt szoba is van a múzeumban, de ezek egy részét nem lehet megközelíteni, mert a hozzájuk vezető lépcső elkorhadt.

Szerző

Elhunyt Jánosházy György

Életének 93. évében elhunyt Jánosházy György költő, műfordító, kritikus és szerkesztő - adta hírül csütörtökön a vasarhely.ro erdélyi hírportál.

Jánosházy György 1922. június 20-án született Kolozsváron. Az unitárius kollégium elvégzése (1942) után a Bolyai Tudományegyetemen jogtudományi, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán rendezői oklevelet szerzett. Szerkesztője volt egyebek mellett az Erdély, az Igazság, a Művészet és a Korunk című erdélyi lapoknak, a kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként is dolgozott 1949 és 1958 között.

1969-től 1990-ig a marosvásárhelyi Igaz Szó című folyóirat főszerkesztő-helyettese volt, majd 1991-ig ugyanezt a funkciót töltötte be az Igaz Szó utódánál, a Látónál. Markó Béla, a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke csütörtökön az MTI-hez eljuttatott nekrológjában kifejtette: Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított a közéletben. Sok műfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, biztos értékítélet jellemezte.

"Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg újabb önálló verseskönyvet. Viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára" - olvasható a nekrológban. Hozzátette: az 1989-es rendszerváltozás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat, s közben több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.

Szerző

KSH és a szegénység-csökkenés

Sajnálatosnak tartom, hogy közismert személyiségek, vezető politikusok, akikre figyel az ország, nem reagálnak (vagy nem eléggé hallhatóan) arra a naponta elhangzó kormányzati állításra, mely szerint csökkent Magyarországon a szegénység, amit a KSH adataival igazolnak, azt állítva, hogy egyre több pénz marad a lakosságnál. Szerintem nem elég csak ennek az ellenkezőjét állítani, hanem azokra a tényekre is célszerű felhívni a figyelmet, amik bizonyítják: miért hibás ez a kormányzati állítás. Ehhez többek között a miniszterelnök ismert "kocavadász" példáját lehet előhozni. A nyúlra leadott két lövésének egyike balról, a másika jobbról halad el a nyúl mellett, a vadász szerint tehát nyúl statisztikailag halott. E példára gondolva, igaz lehet, hogy a lakosság egészének bevétele valamelyest nőtt, de csak statisztikailag, tehát a közmunkások (52 ezer Ft/hó) és a nagy jövedelműek (500 ezer Ft/hó felettiek) jövedelmének átlaga. Ismeretes azonban, hogy a közmunkások (minimálbéresek, kis fizetésűek, stb) száma növekszik, ami a szegénységben élők számának növekedését is jelenti, hisz jövedelmüket többnyire csak az infláció alakulása befolyásolja, ugyanakkor a nagy jövedelműek bevételének alakulása (növekedése) köszönő viszonyban sincs az infláció mértékével, azt többszörösen meghaladhatja (elég csak az államtitkárok, tanácsadók, többes munkaviszonyban levők sokaságának béremelésére gondolni). A fentiek alapján a KSH adata nem bizonyítja a szegénység csökkenését. A szegénység csökkenéséről szóló állítás hazug voltára utal az a tény is, hogy a kormányzat növelni kívánja (legalább is ígérete szerint) a kisgyermekek élelmezésének támogatását, miközben szerinte "egyre több pénz marad az embereknél". Ezt a támogatást annak fényében lehet értékelni, hogy a kommunikációjukban sötétség fedi a gyermekéhezési probléma valódi okát, a munkanélküliséget, a létminimum alatti bérezést, és hogy a szegények nemcsak munkát, hanem a munkáért emberhez méltó megélhetést nyújtó bért is érdemelnek. A kormányzat azt hirdeti, hogy közelíteni kívánja a kisgyermekek ellátottsági szintjét, mivel a gyermekek nem tehetnek arról: otthon milyen körülmények uralkodnak. A jó szándék feltételezése és átmeneti támogatása mellett is jogosan vetődhet fel a kérdés: a szegény szülők többsége tehet róla? A KSH adataira hivatkozva, a válasz: nem! Az a kérdés is felvetődhet: milyen érzéssel lép be majd a kormányzati támogatással felnevelt (etetett) és önálló életre készülő egyén abba a társadalomba, amelyben ő is majd csak "külső" támogatással nevelheti fel gyermekét? Családbarát politika az, amelyik szembefordítja a gyermeket a szülővel? Erre a mindenkori kormányzat adhat választ.