Váci Mihály emlékére

Pár esztendeje, amikor egy vidéki kisváros kultúrházában Váci-estet szerveztem, szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a teremben helyet foglalók szinte egyáltalán nem ismerték, vagy egy-két ismerősen csengő soron kívül nem nagyon jutott senkinek semmi az eszébe a költőről. Tavaly karácsonykor, kilencvenedik születésnapján sem lehetett hallani róla. Manapság sem "divat" őt emlegetni. Agyonhallgatják, mert nem ismerik.

Szinte bibliabéli terhek, próbák között kezdődött a költő élete. A születése is bibliai volt, 1924 karácsonyán látta meg a napvilágot Nyíregyházán, szüleinek ötödik gyermekeként. Ez későbbi verseiben, egész élete során vissza-visszaköszön, amikor küldetésének indítóokát magyarázza. A krisztusi keresztre feszítettség – betegségei, meg nem értettsége – állapotában élte-vívta meg a rászabott időt, a megváltást keresve a bűnös világ számára költészetével, összegzi a kilenc évtizede született költő, Váci Mihály életét munkásságának ismerője, Toldi Éva. A nyírségi szegényparaszt család zsúptetős cselédházába születő költő közvetlen közelségből tapasztalja meg a nyomort, a mélyszegénységben, betegségekkel küszködők életét.

Édesanyja lelkésznek szánta, de a tanítóképző elvégzését követően az evangélikus egyházi iskolaszék megbízásából előbb Decs-Alföldszálláson, majd a Nyíregyháza melletti Manda-bokori tanyasi iskola tanítójaként kezdi óvni-gondozni a reá bízottakat. „Százéves, fagerendás, roskatag iskolaépület ura lesz, s ha éppen van idejük a skólába menni, nyolc osztály zsibongó szegénygyereket tanít az egyszeregytől a cukorgyártásig az égvilágon mindenre. De ugyanakkor helyettes pap, gyógyszerész, orvos, ügyvéd, kérvényíró, javasasszony, politikai agitátor, tanácsadó, katonafiúnak levélíró is egyszemélyben. Társadalmi helyzete mégiscsak annyival különb, mint a dinnyecsőszé vagy a szőlőkerülőé, hogy azoknak a dombra, neki az iskolába hordják a sorkosztot…” – írja Kovács Sándor Iván irodalomtörténész a róla szóló életrajzi könyvben. Nem könnyű idők ezek. Ifjúkorától folyamatos betegeskedése dacára konok erővel halad élet-küldetésének útján. A világégés megpróbáltatásai után visszamegy övéi közé tanítónak. Közben hajtja a tudásvágy, autodidakta módon próbálja magát képezni, jobban beleásni magát az ősök múltbéli hagyományaiba, a néprajzba, s különösen a népi vallásosságba.

Ehhez számos forrásra lel Kiss Lajostól, a neves nyíregyházi könyvtárigazgató-etnográfustól. „…régi szomszédoknak, szegény embereknek a hiedelemvilágát, a nyelvét, közmondásszerű fogalmazását ismerhettem meg, azt a stílust, amelyet ők évszázadokon át alakítottak ki, s amely a népdalhoz hasonló, s amely nyelv tulajdonképpen Károli Gáspár bibliafordításában is megőrződött…” – vall ekképp egy későbbi rádióinterjúban. „Tirpák tanyák útjain” sokszor fojtogatja torkát a sírás; fájdalmait már gyakrabban fogalmazza verssorokba. Petőfi, Ady, József Attila a példa számára, általuk lel ekkortájt "fényre". Rövid ideig kollégiumvezető, onnan a megyéhez kerül előadónak, majd Budapestre a közoktatási minisztériumba, onnan a tankönyvkiadóhoz. Szerkeszt, szervez, s mind gyakrabban tűnik fel a közéletben.

Kezdenek odafigyelni reá. Nem kell már sokáig az asztalfiókban gyűlnie a gondolatoknak sem, Illyés Gyula pártfogó szeretettel, atyai barátként terelgeti. Az Új Hang kezdi közölni verseit, Ereszalja címmel pedig napvilágot lát első verseskötete. Naplójában örökíti meg 1956 őszi napjainak történéseit; maga is ott van az utcákon, tagja a tankönyvkiadó forradalmi bizottságának. „Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy merhetjük mindezt, ha akarjuk és ha van bátorságunk – könnyekre fakad va esküdtünk: Rabok tovább nem leszünk!”

Eleinte még hisz a megújíthatóságban, de rövidesen rádöbben, hogy csalfa az egyenlőségen alapuló eszmény. Az Élet és Irodalom, majd az Új Írás is munkatársává fogadja, itt és más lapok hasábjain sok vitairatot és esszét közöl. „… szinte megszállott lobogással élt, prófétai, prédikátori hittel írta verseit, az irodalmat, a verset szószéknek tekintette, ahonnan és amellyel a világ, a társadalom megváltható, átalakítható, jobbá nevelhető…” – emlékezik vissza az egykori színész-barát, a Radnóti-díjas Keres Emil. Bárhová is állítja a gondviselés a költőt – egy másik barátja, az ugyancsak ismert, baloldali poéta és Radnóti-díjas Baranyi Ferenc költő szavaival élve – ébren akarja tartani a nemzet igazságérzetét, valamint erősíteni a lélek védekezőképességét.

Éles kritikai hangja, irodalmi estjei szinte „népgyűlés” számba mennek. Nem tud hallgatni, az országgyűlés falai között sem szűnik meg protestálni a művelődésért, a szociális problémák enyhítéséért. Szüntelen vitáz, érvel, ahogy a száján-tollán kifér, de leintik, megmosolyogják, agyonhallgatják.

Biblikus képei miatt sokan ferde szemmel néznek rá. Rendkívül tájékozott a Bibliában, „versei hemzsegnek a bibliai utalásoktól, vallási szimbólumoktól, vonatkozásoktól, párhuzamoktól…a hit fogalma számos versében felbukkan, de nem tételes vallásként, hanem valamiféle tisztaságvágy, valami dinamikus szépre, jóra ösztönző erő formájában… az Áldott vagy Te című versben szinte teljesnek mondható tárlatát kapjuk Váci Mihály metafizikájának, hisz ebben a költeményben önmagát profanizált „nyírségi” Jézusnak nevezi, saját édesanyját Jézus anyjával, a szenvedő Máriával azonosítja, a nyírségi homokfútta tájat pedig a bibliai sivataggal, a nyírségi parasztságot a Biblia népével.” – fogalmaz „A népi vallásosság nyomai Váci Mihály költészetében” – című írásában a fiatal szerzetes-költő, Bozók Ferenc.

„Mindegy, hány év is adatik; az a fontos, hogy addig mit csinál az ember” – vallja Váci Mihály. Élete negyvenhat esztendejének számtalan költeménye tanúskodik hallatlan küldetéstudatáról, igazságérzetéről. Holott mondanivalója ma is időszerű lehetne.