Oktatás, kutatás, felzárkózás

Publikálás dátuma
2015.02.21. 09:50
FOTÓ: NÉPSZAVA
Kormányok jönnek, kormányok mennek, de valahogy nem sikerül a rendszerváltozás-kori álmainkat megvalósítani, a közepesen fejlett országokhoz felzárkózni. Hiába vagyunk olyan büszkék a magyarság kreativitására, ezt a sokat hangoztatott tulajdonságunkat az ország érdekében nem tudjuk kamatoztatni.

Számos vonatkozásban már a volt szocialista országok is megelőznek bennünket. Nem kell kitalálni semmit, mert bőven vannak országok, amelyek a II. világháború után drámai fejlődésről adtak számot. Ezek közé sorolom Finnországot és Dél-Koreát. Az utóbbiról megemlítem, hogy megpróbáltatásokban nekik is volt részük, gondolok itt a 30 évig tartó japán megszállásra, a véres koreai háborúra, majd pedig nyakukra ült diktátorra. Ezt követően, vagy már az előző események végén voltak nekik olyan okos politikusaik, akik vállalták az ország fellendítését: jelentősen növelték az alap- és alkalmazott kutatásra szánt összeget, számos új kutatóintézetet hoztak létre.

Merre tartsunk?

Amikor mi megszabadultunk „béklyóinktól”, akkor nem hogy hasznosítottuk volna azokat az intézményeket, ipari kutató intézeteket, amelyeket a régi rendszerben létrehoztunk, hanem egymás után bezártuk őket, szélnek eresztve kutatóikat és elkótyavetyélve műszereiket. Csak azt nem tudom, hogy amikor ezt a pusztító tevékenységet elkezdtük, miben bizakodtunk?

És miben bízunk most, 25 évvel később?

A politikusoknak el kellene már végre dönteniük, melyik irányba kormányozzák hazájukat: maradunk-e a külföldi cégeknek alacsony illetményért bérmunkát végző ország (a magyar munkások a németországi bérek negyedét keresik!), vagy megpróbálunk ebből a kényelmes helyzetből kitörni. Az igaz, hogy a külföldi cégek magyarországi letelepedése munkaalkalmat biztosít, hozzájárul a gazdasági mutatóink javulásához, adót is fizetnek, de a bankokhoz, a nagy áruházakhoz hasonlóan természetszerűen kiviszik a profitot az országból.

Egy bérmunkát végző ország sohasem lesz képes gazdagodni, lakóinak jobb életkörülményeket teremteni. Ha így lenne, akkor nem kellene azon szomorkodnunk, hogy csaknem félmillió(!) polgártársunk nyugati országokban vállalt munkát.

A jelenlegi helyzet nincs harmóniában a rendszerváltozáskor kitűzött céljainkkal. A gazdag és sikeres országok példája egyértelműen arra mutat, hogy az előrelépés, a fejlődés alapja a magas színvonalú oktatás, kutatás és a (K+F) kiemelt támogatása: e nélkül felzárkózásunk az álmodozások kategóriájába tartozik. Ha valamiben, akkor ebben biztosan nem ártana, nem ártott volna a sikeres vállalkozókkal, az értelmiséggel konzultálni.

Felzárkózás? Visszafejlődés?

A kormányfő állítása ellenére ennek az országnak nem több „kétkezi” munkásra, hanem tanult, jól képzett szakmunkásokra, szakemberekre, és alkotó munkára is képes diplomásokra van szüksége. Való igaz, hogy a kétkezi munkások „képzése” nem igényel nagyobb befektetést (legfeljebb segélyt, ha nem találnak munkát). Látszólag megtakarítást jelent a kötelező oktatási időnek 18 évről 16-ra történő leszállítása, a felsőoktatásba bekerülő hallhatók számának redukálása, az egyetemek költségvetésének kurtítása. Hogy mi mindenre lehet majd az ily módon megtakarított pénzünket költeni? Azt az olvasók fantáziájára bízom. Azt azért nagyon halkan megjegyzem, hogy ez a program nem a felzárkózáshoz, hanem a visszafejlődésünkhöz vezet.

Időről-időre hallhatunk arról, hogy melyik foglalkozási rétegnek emelik az illetményét: arról azonban szó se esik, hogy a közeljövőben a felsőoktatásban, kutatóintézetben dolgozók is sorra kerülnének. Tarthatatlan az egyetemi oktatók, kutatók alacsony bérszínvonala. Utoljára a sokat támadott Medgyessy kormány emelte látványosan e foglalkozási ágban a béreket. Bármennyire is hihetetlen: a cseh oktatók, kutatók illetménye kétszerese a magyarországinak.

Míg a kormány számos intézkedésével azt szeretné elérni, hogy a szolgáltatások - beleértve a kereskedelmet is -, túlnyomó része az állam kezébe kerüljön, nem látni azt a törekvést, hogy a magyar agyakból kipattant ötletek megvalósításának elősegítésén fáradozna. Mindebből a fiatal diplomások, a jövő nemzedék oktatói arra következtethetnek, hogy nincs, vagy alig van szükség rájuk. Nem lehet csodálkozni azon, hogy külföldön keresik boldogulásukat. A miniszterelnök nyilatkozata, hogy ezek a honfitársaink végül is az EU országaiban maradnak, semmiképpen nem megnyugtató, hiszen függetlenül letelepedésük helyétől épp úgy elveszíthetjük őket, mintha távolabb keresnék boldogulásukat. Fennáll a veszély, hogy néhány év múlva már nem a legkiválóbbak tanítják fiataljainkat!

Ahol érdemes "befektetni"

A kormánynak óriási felelőssége van, különösen azután, hogy két parlamenti választáson is elnyerte a szavazók kétharmadának bizalmát. Ezt azzal tudja meghálálni, ha a jó ideig csaknem üresen maradó stadionok építésének befejezése(?) után a lakosság által megtermelt javakat elsősorban az ország felzárkózását elősegítő célok megvalósítására fordítja.

Aligha hihető viszont, hogy a minisztériumok egy részének vidékre, a miniszterelnöki hivatalnak a Várba költözése ebbe a kategóriába tartozna. Örülünk annak, hogy különböző okok miatt az MNB jelentős (deviza) megtakarítást ért el, de hogy ennek elköltésére, befektetésére a legjobb mód lenne drága épületek, kastélyok vásárlása, abban erősen kételkedem. Az is fölöslegesnek látszik, hogy az MNB új közgazdasági egyetemet hozzon létre, hiszen kiváló közgazdasági egyetemünk van, nem beszélve a számos egyetemen működő közgazdász képzésről.

Szakértők szerint teljesen fölösleges volt az Erste Bankban tulajdonrészt vásárolni. Hogy a különböző direkt vagy indirekt úton milyen támogatásban részesülnek erősen(!) mérsékelt teljesítménnyel dicsekvő labdarúgó csapataink, arról nem sokat tudunk. Már a most kirobbant Orbán-Simicska vita előtt felmerült a tévé csatornák számának növelése, mintha a kormány sikeres politikájának hangoztatására nem lennének elegendők a meglévők, nem beszélve a számos rádióadóról. Ha a Simicska tulajdonában lévő Magyar Nemzet változtat hangnemén, akkor számíthatunk egy új, a kormányhoz még jobban kötődő napilap kiadására. Az Amerika ellenesség esetleges megszűnését az új médiumok feltehetően pótolni fogják.

Halkan megjegyzem, hogy az ország és a kormány hazai, de különösen nemzetközi megítélésének, hitele helyreállításának volna számos kevésbé költséges módja is. Ha mindezekre a programokra szánt milliárdokat a hazai kutatás helyzetének javítására - beleértve a fiatal oktatók, kutatók illetményének jelentős emelését, és a K+F szerény növelését is - fordítanánk, abból az országnak összehasonlíthatatlanul nagyobb haszna származna.

Tisztában vagyok azzal, hogy a kormány nem sok figyelmet szentel a kívülről jövő javaslatoknak, ehelyett a bevándorlásról(!) tervez országos(!) konzultációt, mintha az utóbbinak sok köze lenne hazánk jelenlegi és jövőbeni helyzetéhez. Ennél fontosabb lenne, ha a (felső)oktatás és kutatás gondjairól, hazánk felzárkózásának feltételeiről értekezne tőlük független személyiségekkel, például az MTA vezetőivel és a Rektori Konferencia tagjaival.

Pasák és vezírek

Publikálás dátuma
2015.02.21. 09:40
Fotó: Vajda József
Úgy látom, mintha Rogán Antal most végképp elvesztette volna az ítélőképességét, de mint politikus soha nem rendelkezett az általam elvárt etikai érzékenységgel és értékrenddel sem. Pártkatona. A klasszikus katona, akinek a feje nem arra van, hogy gondolkodjon, hanem arra, hogy sapka legyen rajta. Az ő esetében fideszes végrehajtói sapka.

A nacionalista maszlagot kínáló Pasa parki politikus a közelmúltban a magyar embereknek "menedzsment" tervről kezdett beszélni. Ezzel próbálja terelni a figyelmet az ország megvédését szolgáló akciótervéről, s közben tudományosan, technokratásan hangzó, ám a hanyatló nyugattól kölcsönvett kifejezéssel "menedzsment" tervről okoskodik. Miért "menedzsment" a terv? Mert a vezetőknek, a "menedzsmentnek" a terve? Vagy talán alapvetően a "menedzsment" helyzetén változtatni kívánó terv? Vagy esetleg a "menedzsment" szó az irányításra utalna? Akárhogyan is van, az bizony nagyon is valószínű, hogy a Pasa típusú parkokban lakó új menedzserek számára csak jót hozhat a terv.

Kizsákmányolók és rabszolgatartók

De amit itt szóvá teszek, az nem ez. A közgazdasági végzettségű, egyetemi demonstrátori múlttal is rendelkező Rogán a legprimitívebb demagógiát vetette be. Azt mondja, hogy: "Ha már működnek Magyarországon multinacionális vállalatok, amelyek képesek arra, hogy a magyar emberek pénzén előállított nyereséget kivigyék az országból, meg kell vizsgálni, hogy azt miként lehet az országon belül tartani - fejtette ki, hangsúlyozva, hogy nem a termelő, hanem a szolgáltatást végző vagy kereskedelmi cégekre gondol. Ha a magyar emberek pénzén termelnek nyereséget, akkor azt Magyarországon adózzák is le".

Mi az, hogy a "magyar emberek pénzén előállított nyereség"? Hát nem a külföldi cégek fektették itt be 80 milliárd euró, vagy 100 milliárd dollár értékben a saját pénzüket a magyar gazdaságba? Hát nem ők rakták be az alaptőkét? Nem ők fizetik a bért a magyar emberek közül kikerülő helyi alkalmazottaiknak? Nem ők fizetik a különféle bérjárulékokat és adókat, amelyek helyességét Vida Ildikó kollégái rendszeresen ellenőrzik? Nem ők adnak munkát számos magyarországi beszállítónak és azok alkalmazottainak? És a beszállításokért vajon nem a saját tőkéjükkel, fejlesztési erőfeszítéseikkel működtetett cégeik bevételéből fizetnek? Ráadásul a legnagyobb külföldi szolgáltatók évek óta lényegesen magasabb adókulcs alapján fizetnek adót, mint más külföldi és belföldi tulajdonú cégek.

Vagy végiggondoltan is úgy találja Rogán, hogy a magyar embereket kizsákmányolják a multi munkáltatók, akik munkát és bért adnak nekik? De akkor hogy van az, hogy állítólag a multiknál átlagban magasabbak a bérek, mint a hazai tulajdonú vállalkozásokban? Mészáros Lőrinc polgármester és vállalkozó, top menedzser nem állami bérét nem vettem figyelembe, mert arról nincs semmi információm, és nem is érdekel, viszont őt osztalékfelvételi korlátozások nem érintik. Ezért még egyszer adódik a kérdés: mire gondol Rogán, amikor a "magyar emberek pénzén előállított nyereségről" beszél?

Úgy tűnik, a frakcióvezető kimondatlanul, de félreérthetetlenül azt állítja, hogy a vállalkozási szférában az alkalmazottat a munkáltató mindig kizsákmányolja. De van néhány megszorítás a részéről: csak a külföldi munkáltatókról mondja azt, hogy nyereségüket a magyar emberek pénzén állították elő, de a külföldiek közül is csak a nem termelő cégekre. Rogán úr éles szemű megfigyelő, mert olyasmit vett észre, amit eddig más még nem! Nevezetesen a külföldi tulajdonú termelőcégek, illetve a külföldi tulajdonú szolgáltató és kereskedelmi cégek profitjának természete - Rogán szerint - alapvetően eltér: az egyikben benne van a magyar emberek pénze, a másikban nincs! Ehhez a Rogánomicshoz (Rogán-közgazdaságtanhoz), annak intellektuális alapvetéséhez, következetességéhez nincs mit mondani.

Az ördögi multik

A Tesco, az Auchan, de mások is a semmiből kezdték itt a munkát a saját pénzükön. Voltak cégek, amelyek megvettek valamit - a saját pénzükön -, ami nem, vagy nem kielégítően működött, azt feljavították, de ezekben az estekben a hazai eladó (magánszemélyek, állam, önkormányzat) döntött arról, hogy a cégét eladja vagy sem. Arról is ő döntött, hogy kinek.

Ha meglévő, vagy saját maga által alapított céget kezdett működtetni a multi, akkor is jellemzően az történt, hogy az itteni leányvállalatát fejlesztette, értékesítését növelte, új technológiákat és új szakmai kultúrát honosított meg, munkát adott a magyar embereknek, számos magyar embert szakmai oktatásban részesített, nem egyszer, ismétlődően, nemcsak Magyarországon, hanem akár külföldön is. Tény: a multik egy része meghatározott időre adókedvezményeket kapott, esetenként évekre, akár tíz esztendőre is. Ezt nem volt kötelező nyújtani, de verseny volt akkoriban (is): a multiknak a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a románok, a bolgárok is különféle kedvezményeket kínáltak. A multi odament, ahol pénzügyileg, gazdaságilag, logisztikailag, politikailag, jogbiztonságilag a legkedvezőbb feltételeket látta.

Ha nem hozzánk jönnek akkoriban a külföldi cégek, akkor talán még mindig kézzel mancsolt zsemlét, kiflit, kenyeret, parizert rak az eladók egy része a zacskóba, papírba. Nem lettek volna sokáig sőt éjjel-nappal és a hét minden napján - nyitva tartó üzletek, bizonyíthatóan a legolcsóbb eladási árakkal. (Most visszalépünk, korlátozzuk a nyitva tartást, vasárnap pedig megtiltjuk.) És ha akkor nem jönnek a külföldi befektetők, a magyar emberek közül még többen nem találtak volna munkát.

Szóval verseny folyt a multikért. Mert stabil foglakoztatást akartak biztosítani a kormányok állampolgáraiknak. Az induláskori kedvezményekért cserébe a multiknak bizonyos számon kérhető vállalásokat kellett tenniük. És vállalták az idegen környezetbeli új beruházással, befektetéssel együtt járó vállalkozói kockázatokat is. Ez így természetes, mindig van kockázat, amit a vállalkozónak vállalnia kell. Mindig vannak váratlan, előre nem látható dolgok.

Például azt senki nem láthatta előre, hogy egy Orbán Viktor nevű magyar ember a 21. században, saját korábbi nézeteit feladva, a nacionalista-populista-etatista politikusok körét fogja növelni, és az Európai Unión és a NATO-n belüli "szabadságharcok" útján akarja megvédeni a magyar embereket a brüsszeli birodalmi központtól, az "új gyarmatosítóktól", a rágalmazó külföldi diplomatáktól, ja és az egyik legfélelmetesebb kolonizátortól, a Tescotól és hasonszőrű társaitól.

A Tesco-fóbia okai

A Tesco és társainak ügyében talán az is számít, hogy vannak hazai érdekcsoportok - értsd: lehetnek olyan magyar emberek, akik a tescók helyébe akarnak lépni. Ez egyszer még talán sokba fog kerülni a magyar emberek többségének, de feltehetően csak lesz egy olyan legalább pirinyó fogyasztói kisebbségi kör is közöttük, akik nagyon fogják élvezni a tulajdonváltozásokkal járó új viszonyokat. Ami nekünk marad az annyi, hogy nekik a készülőben lévő szerencséjükhöz a legjobbakat kívánjuk! Higgyék el, nem irigykedünk. Meg azt is gondoljuk, hogy a télre mindig tavasz jön, és egyszer mindig bekövetkezik, hogy elolvad a hó és láthatóvá válik, hogy a fűben és erdőben ki, mit hagyott hátra. Erre vonatkozóan tőlünk keletre mulatságos közmondások is léteznek.

A Rogán-féle Fidesz-közgazdaságtanban és -pénzügytanban tehát nemzeti különbség van a termelők és szolgáltatók nyereségének komponensei között. Ezek szerint a külföldi termelő cégeknek, szemben a szolgáltatókkal-kereskedőkkel, legalábbis egyelőre nem kell azzal számolniuk, hogy a nyereségükre vonatkozóan kiviteli korlátozást tervezne bevezettetni Rogán úr, vagy valamely más befolyásos párttársa. Ez talán annak is köszönhető, hogy ha az Audi magyarországi leányát kinézné magának egy tisztességesen meggazdagodott magyar pék vagy gázszerelő nagyvállalkozó, akkor nem biztos, hogy az Audi, vagy a Suzuki kivonulása után kelendőek lennének az új járművek, amelyeket már az új hazai tulajdonos irányítása mellett gyártanának, és mondjuk a tulaj neve után Mészáros vagy Teleki márkanéven mutatnának be a genfi autószalonban és a dealerek kiállító termeiben. Bár ki tudja? A termék- és gyártástechnológia kérdéséről most nem szólók, mert azt gondolom, hogy az unortodox megoldások hazai hívei számára semmi sem lehetetlen.

Rogán Antal láthatóan vagy nincs tisztában, vagy nem akar tisztában lenni a külföldi befektetők bizalma estleges elvesztésének a következményeivel. Veszélyes szerencsejátékot folytatnak azok, akik a kiszámíthatatlan gazdaságpolitika és az ötletszerűen bármikor változtatható belső jogi szabályozás híveiként újabb és újabb kísérletet tesznek a magyarországi befektetői környezet dzsungellé változtatására. Előfordulhat, hogy egyszer csak a befektetők számára az, ami most esetleg kiszámíthatatlannak látszik, hirtelen nagyon is kiszámíthatóvá válik és esetleg arra a következtetésre, stratégiai döntésre jutnak, hogy itt visszafejleszteni, innen előbb-utóbb levonulni kell.

Veszélyben a jogállamiság?

A Fidesz néhány ismert személyisége, köztük még közgazdasági egyetemi abszolutóriummal is (diplomával nem) rendelkező és a világ különféle sarkaiban meglévő angolszász kultúrterületek után érdeklődést tanúsító politikus is azzal mutatkozott be 2010 késő tavaszán, a fideszes kormány hatalomra lépése után, hogy görögországi méretű kockázatokról kezdett károgni Magyarország pénzügyi helyzetével kapcsolatban. Ugyan érvényben és "használatban" volt már az IMF-fel, az EU-val és a Világbankkal megkötött megállapodás, amely 15 milliárd eurót bocsátott a rendelkezésünkre, s az ország külső adóssága sem közelítette meg a görögökéhez hasonlóan az éves GDP 100, 150 vagy 200 százalékát, s nem volt pánik a piacokon Magyarország pozíciójának tekintetében, mégis elkezdődött a magamutogatás, a megmentő szerepbe helyezés, a riogatás, a hazudozás.

Akkor egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, hogy akadtak politikusok, akik arra merték adni a fejüket, hogy rendkívül kockázatos folyamatok beindulását előidézhető ostoba kijelentéseket tegyenek.

A jogállamiságot, a jogi környezet és a törvényesség kiszámíthatóságát újabb fenyegetés éri. Több mint negyedszázada Magyarországon törvénybe foglalták - és ezt tiszteltben tartották utána is az egymást követő törvényhozások -, hogy azok a külföldi befektetők, amelyek nem spekulatív jelleggel, hanem gazdasági tevékenység folytatására, úgynevezett működő tőke beruházásokat hoznak hozzánk, bizonyos alapvető garanciákat kaptak arra az esetre, ha a befektetett tőkéjük esetleg képződő nyereségét, az abból származó osztalékot tulajdonosaik kivihessék az országból. Természetesen szigorú jogszabályokkal körülbástyázott módon.

Az ország védelme miatt szükségesnek mondott és készülő tervezett Fidesz-akciók, már amit eddig hallani lehetett róluk, egyre aggasztóbban hangzanak. Ideje lenne észhez térni mindenkinek.

Románok és magyarok

Publikálás dátuma
2015.02.21. 09:30
Fotó: Vajda József
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.

Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.

Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.

Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.

Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.

Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”

Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”

Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”

Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)

A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására..

Szerző