Egyáltalán nem meglepő, hogy Vlagyimir Putyin budapesti látogatásának – mint az aláírásra került, korántsem jelentős szerződések tanúsítják – semmiféle érdemi hozama nincs. Hiszen ennek a vizitnek nem volt valódi értelme, azon kívül persze, hogy az orosz elnök megmutathassa a világnak, és kivált hazai táborának, milyen készséges partnerre talált az Európai Unión belül. Hogy Magyarország mennyire szívélyes együttműködést folytat vele, mégpedig olyan időszakban, amikor más uniós országok és Moszkva kapcsolatát enyhén szólva fékezett intenzitás jellemzi. Putyin tehát elmondhatja, hogy kilépett hosszú hónapok óta nyilvánvaló európai elszigeteltségéből.
Ennek a sikernek a jelentősége persze igencsak relatív, és ezzel a Kreml ura is pontosan tisztában van. Nem áltathatja magát: az Orbán-rezsim nemzetközi megítélése egyebek között éppen a vele ápolt különleges kapcsolat következtében felettébb rossz, világpolitikai súlya pedig egyébként is elenyésző. Túl sokat tehát nem ér, de arra azért felhasználható, hogy az agresszív orosz geopolitikai törekvésekkel szemben főként német ösztönzésre kialakított uniós összetartást megkérdőjelezze. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor a közös sajtótájékoztatón - mintegy Angela Merkelnek üzenve - szükségesnek látta taktikusan kiemelni: Magyarországtól nem kell félteni az európai egységet. De az sem véletlen, hogy ez volt jószerével az egyetlen pillanat, amikor Putyin önkéntelenül elmosolyodott kissé.
És azonmód tartott is egy igen tanulságos bemutatót abból, hogyan képes a baráti magyar miniszterelnököt minden további nélkül vállalhatatlan szerepbe kényszeríteni. Elég volt ehhez néhány keresetlen mondat az aktuális ukrajnai háborús helyzetről: Putyin sajátos megvilágításában Kijev felelős mindenért, jelesül maga Porosenko, aki nem átall elrendelni meg-megújuló támadásokat a szeparatisták ellen, és ezzel meghiúsítja a tűzszünet végrehajtását. Aminek Putyin szerint előfeltétele volna, hogy a Debalcevénél bekerített ukrán kormánycsapatok tegyék le a fegyvert(!), és akkor megkímélik az életüket.
Már önmagában az is diplomáciai abszurditás, hogy az orosz elnök ilyesféle ajánlattal éppen a budapesti tárgyalás sajtótájékoztatóján áll elő – az csak hab a tortán, hogy Donyecki és Luganszki Népköztársaságról beszél, vagyis de facto elismeri a két szakadár államalakulatot -, és egyértelműen úgy interpretálja az eseményeket, mint Kijev agresszióját. Nem tudni, számított-e Orbán Viktor erre a közjátékra, mindenesetre néma érdeklődéssel hallgatta végig Putyin okfejtését – azt az önkényes változatot, amely homlokegyenest ellentétes mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok és értelemszerűen a NATO álláspontjával. Az adott szituációban Orbán, a politikus, egyszerűen csődöt mondott. Mert nem lehetett helye sem udvariaskodásnak, sem meghunyászkodásnak; az atlanti szövetségnek elkötelezett ország kormányfőjeként semmiképp nem hagyhatta volna szó nélkül Putyin tirádáját. Legalábbis jeleznie kellett volna – mégpedig félreérthetetlenül-, hogy Moszkva nézőpontja merőben eltér mindazon nemzetközi szervezetekétől, amelyeknek tagjai vagyunk, következésképp az ukrajnai háború megítélésében nem osztjuk az orosz elnök narratíváját.
Hogy egy ilyen értelmű nyilatkozat kínos lett volna? Igen, de elsősorban Putyin számára. Meglehet, Orbán épp ezért hallgatott – ám ettől vált a kényes szituáció igazán árulkodóvá: megmutatta, hogy a magyar miniszterelnöktől igenis félteni kell az európai egységet, hiszen nem veszi, nem veheti a bátorságot, hogy nyíltan kiálljon mellette. Orbán önmagát alázta meg államférfihez méltatlan viselkedésével, míg Putyin láthatóan élvezte a jelenetet; ország-világ előtt demonstrálta, ki az úr ebben a keleti szél fútta házban.
A lengyel politika mértékadó szereplői azonnal „levették”, mi történt Pesten. Orbán azért utazott el oly sebesen Varsóba, hogy magyarázkodjon, amiért egyáltalán fogadta az orosz elnököt, de miután a Putyin rendezte megdöbbentő incidens lezajlott, a magyar kormányfőnek már a legkisebb empátiára sem lehetett esélye. Kollégája, Ewa Kopacz hűvösen közölte, hogy a lengyel kormány nem tanúsít megértést a renitens magyar politika iránt, az ellenzéki Jog és Igazságosság vezetője, Jaroslaw Kaczinski pedig látni sem volt hajlandó egykor leghívebb eszmetársát. Szóvivője pedig kijelentette: „Orbán Viktor megbocsáthatalan bűnt követett el azzal, hogy lerombolta az európai egységet.” Ez a nyilatkozat mindennél többet mond, ráadásul attól a radikális jobboldali párttól, amelyik jóideje követendő példaként tekintett Orbán és a Fidesz irányvonalára.
A lengyel politika egyöntetűen elutasító reagálása egyfelől persze tökéletesen érthető, hiszen ők a putyinizmus leghevesebb bírálói, másfelől viszont azt is tudnunk kell, Orbán nincs abban a súlycsoportban, hogy komolyan veszélyeztethetné a Nyugat következetes fellépését Ukrajna ügyében. Már ha az atlanti politikai és katonai szövetség államai csakugyan következetesen fenntartják a szankciókat, és ígéreteikhez híven megteremtik az elrettentéshez szükséges hadászati feltételeket. Orbán vacak hintapolitikáját Moszkva csak addig értékeli, ameddig az segíti halászni az európai zavarosban. Az uniós egység nem a magyar rezsim kalandorkodásán, hanem a számottevő tagországok eltökéltségén múlik.
Ha ők valóban kitartanak Moszkvával szemben, épp a lengyel lecke jelzi, milyen könnyen eshet Orbán két szék között a pad alá.
