Mielőtt a hazai mozikba került volna, megjárta a világot a függetlenfilmnek született egész estés hazai animációs játék, a Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja. Tavaly már bemutatkozott Miskolcon, a Cinefesten, de hivatalos vendég volt a hírneves animációs fesztiválon Annesy-ben, volt Lille-ben, a bukaresti Anim’est fesztiválon, a brüsszeli Animán és készül a márciusi lisszaboni Monstra animációs fiesztára.
Szép teljesítmény egy olyan munkától, amelyben alkotói támogató hátszél nélkül rengeteg lelkesedést és kitartást tették bele, meg persze a tapasztalattal kiegészülő rátermettségüket. A tojáshősös akciófilm készítői valamennyien az animációs műfaj körül tevékenykednek, de ez az első önálló, saját mű, amivel hatásosan teszik le a névjegyüket.
A rendező-forgatókönyvíró Miklósy Zoltán joggal elsőfilmesnek mondható, mert ez ideig mások filmjeiben dolgozott, olyanban például, mint a Macskafogó 2. vagy a francia Napkirálynő, az angol Borsókisasszony, vagy a Mr. Bean animációs tévésorozat, amelynek első epizódjában animátorként ott az ő munkája is.
A Manieggs történetét az alcím pontosan elmondja, valóban egy kemény/kötésű/, értsd született bűnöző tojás bosszúhadjárata a sztori. A filmre még véletlenül sem érdemes bevinni a gyereket és nem csak a piros karikás 18-as miatt, hanem mert kimondottan felnőtteknek szóló film. Nem a bonyodalmas filozófiája miatt, mert az nincs neki, hanem mert azt a fajta akció-krimit viszi egy sajátos képi világú animációval a vászonra, amelynek a durvasága, erőszakhalmozása, és mindenekelőtt a mocskosszájúsága vetekszik a megfelelő hollywoodi élőszereplős közönség kedvenc változatokkal.
Egyetlen óriási különbséggel: Miklósy Zoltán és munkatársai paródiára veszik a mozivásznon már időtlen idők óta uralkodó erőszak- és kegyetlenségbizniszt. Ez a kifigurázás a film legjobb pillanataiban ellenállhatatlan humort fakaszt mondjuk egy gondolkodás nélkül, ám tévedésből halomra lőtt társaság látványából. A film eléri, hogy ilyenkor a néző azon a tényen nevet, hogy már hányszor etették meg balhé-igényét hasonló jelenettel a vértől tocsogó akciófilmek, csak éppen halálos komolyan. Itt ezek az eredetiben oly jól ismert hatáselemek és akciófogások macskakörömbe kerülnek az eltúlzás iróniája, a teátrális stílus humora miatt.
A komputer animációval előállított film képi világa egységes, a formák kimondottan eredetiek, különös tekintettel, hogy ugyan majdnem minden olyan, mint az emberek világa, de emberek helyett tojások népesítik be a nagyvárosi színteret. Ez külön kihívás, hisz ismerjük a mondást, két valami úgy hasonlít egymásra, mint egyik tojás a másikra. A Manieggs készítői ilyen abszolút egyforma szüleményekkel népesítették be a filmjüket, úgy, hogy a fontosabb szereplők népes gárdája mégis azonnal felismerhető, egymástól szempillantás alatt megkülönböztethető egyéniség legyen.
Az esetek többségében sikerült is, bár az egyénítésben, a tojások karakterének hangsúlyozásában nem mutatkozott az alkotói ihlet túl játékosnak, mozgékonynak, változatosnak. Bár felismerhető szereplők keresztezik egymás útját és igyekeznek egymást kiirtani, de egy idő után egyfajta egyhangúság mégis rátelepszik a filmre. Hisz egy tojás arca, az anyag merevsége miatt nem is tud igazán változatos, netán mókás vagy érzelem dús lenni, s a film elég hamar kimeríti az úgymond arcjáték lehetőségeit.
Finomabbra hangolva az egyhangúság kifejezést, az állandó mozgás ellenére a film sodra egy idő után leül, hiszen például az ismételt autós üldözések még egy animációs filmben is önismétlésnek hatnak egy idő után, s az is elveszi a film frissességének ízét, hogy a humor sokféle változata helyett az alkotók túl gyakran igyekeznek csiklandozni a mocskos szájú beköpésekkel. Vagy egyszerűen a durva szavak ismétlésével. Ennek is lehet egyfajta bája, ha úgy vesszük, de ez a humornak egy elég igénytelen formája, lássuk be. És fárasztó.
Több játékosság és a karakterek szerepébe épített több humor elkelt volna. Annál is inkább, mert az eléggé töredezett, olykor emlékekkel megszakított történet elbírt volna egy kerekebb mesét az egymás mellé tett epizódok helyett. Kár a befejezésért. A dupla csattanósra épülő befejezésben ott a nyájas „szeressük egymást, gyerekek!”, de rácsattan, hogy hogy a fenébe, ha a gyilkolászási kedv ennél a vágynál sokkal erősebb. Ki tudja, minek kellett ezt megfejelni egy nagy semmivel.
A film ugyan színesnek mondja magát, de a színek különösebben nem játszanak szerepet, kivétve a vér pirosát, ami jól mutat a főtojás arcára freccsenve. A zene viszont elsőrangúan szolgálja a filmet, ellenpontozással erősíti a paródia hatását, a humort viszi az ijesztgetős hangzásba is. A szinkronhangok teljesen rendben vannak, karakteresen szólnak a mókásan tekintélyt parancsoló tojáshősök mellé.
(Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja ***)