Ott túl a rácson...

Igen, „Ott túl a rácson, Nyílnak a rózsák” – ahogy a Gül Baba háremébe bejutni akaró Gábor diák énekli Huszka Jenő operettjében. Ez onnan jutott eszembe, hogy a török miniszterelnök látogatásakor abban is megegyeztek, hogy felújítják Gül Baba türbéjét. Ennek örülök, mert – ahogy e hasábokon már bevallottam – az egyik nagypapám jóvoltából a magyar vért némi török is hígítja bennem.

Illetve dehogy hígítja! Inkább feljavítja. A vizit keretében Orbán Viktor egy gazdasági konferencián éppen azt jelentette be, hogy újabb területen kell követnünk a török példát. Mert kérem, sokkal kifinomultabb dolgokról is szó volt, minthogy a másik útvonal befuccsolása miatt most a megépítendő Török Áramlaton át akarunk gázt kapni Putyintól. És arra se egyszerűsítsük le az ügyet, hogy kormányunk leküzdhetetlen politikai rokonszenvet érez a tekintélyuralmi keleti rezsimek iránt. A vonzalom ennél is mélyebb. Eszmék is áramolhatnak majd azon a vezetéken, ez is elég gáz.

Orbán beszéde most megfejtette a török gazdaság titkát: azért fejlődnek, mert Európában ők tisztelik legjobban a családot. Erre eddig nem gondoltam, de hát nem is vagyok miniszterelnök. Orbán tehát kitűzte az új célt: el kell tanulni tőlük a sikeres családmodellt, követni azt az irányt, amerre a török kormány terelgeti a családokat. Ki is faggatta a vendéget arról, „hogyan sikerült náluk a családot a politikában is a középpontba helyezni”. „Ha sikeresek akarunk lenni, akkor a családot komolyan kell venni”.

Nekem ugyan már eddig is úgy tűnt, hogy némely családot igazán jól sikerült komolyan venni és a politika középpontjába helyezni, meg is szedték már magukat szépen. De minden jót lehet még jobban csinálni, nem hiába emlegetik az egész életen át való tanulás fontosságát. Orbán a török családeszményt olyan buzgón akarja eltanulni, hogy akár ezer veszéllyel is dacol, pedig, mint mondta, ezért „rögtön kiszerkesztik az újságírók”, és majd megint „a demokrácia tekintetében nem megbízható miniszterelnöknek” titulálják.

Ez a minősítés mintha már felmerült volna máskor is, de nem kell a liberális sajtó uszályába kerülni. Hiszen egy orosz lapinterjújában Orbán attól is óvott, hogy „nyugati reflexek” jegyében „ne fogadjuk el azokat, akik sikeresebbek nálunk”. De azért mégis…ha lehetne…. talán csak rossz nyugati reflex, de ne pont a családeszményt fogadjuk be Erdogánéktól. (Bocsánat nagypapa!) Akkor már inkább a gáz, ha valamit muszáj.

Orbán ugyanis ritka jó időzítéssel pár héttel azután javasolta ezt, amikor Erdogan botrányt kavart egy nőjogi konferencián (ő is ért a helyszínválasztáshoz). Kijelentette ugyanis a jogaikért ágáló nőknek, hogy egyetlen szerepük: az anyaság. Az egyenjogúság ellentmond a természetnek. „Vallásunk egyetlen helyet jelölt ki a nők számára, az anyaságot. Bizonyos emberek meg tudják ezt érteni, míg mások nem.” Orbán szerencsére azok közé a bizonyos megértő emberek közé tartozik.

Sajnálatos, hogy Törökországban, az ideális családpolitika hazájában nőtt a nők elleni erőszak, különösen a családon belül. Az adatok szerint minden nap megöl egy nőt a családtagja. Igaz, mi itthon Varga képviselő úrtól már hallottuk, hogy az erőszakot maguk a nők hívják ki a túlzott "önmegvalósításukkal”, az emancipációs ugrabugrálásukkal. Balogh képviselő úr kissé árnyalta a képet azzal, hogy talán nemcsak a nők, hanem egyes esetekben a vak komondorok is felelősek. Már a török nők sem a régiek: a tüntetéseken azzal vádolták a kormányt, hogy Erdogan szexista kijelentéseinek is része van a nők semmibevételében.

Szegény (rászorult) miniszterelnökünknek kicsit peche is van. Talán éppen a beszéde napján járta be a világsajtót a hír, hogy egy túlzottan „önmegvalósító” nőt, a volt török szépségkirálynőt letartóztatták. Két év börtön fenyegeti, mert egy közösségi oldalon nem átallott megosztani egy szatirikus verset Erdoganról, ez pedig ott „köztisztséget viselő személy sértegetésének” számít. Rájár a rúd a túlságosan nagyszájú nőkre, akik az elnök intelmei ellenére nem egyedül az anyasággal foglalkoznak. Egy baloldali napilap főszerkesztőnőjét azért ítélték egy év felfüggesztett börtönre, mert a korrupciók sorát leleplezve tolvajnak nevezte a kormányt.

Sebaj, Erdogannak már nem a kormánnyal kell bíbelődnie. A nyáron elnökké választották, és átköltözött a kedvéért berendezett ezer szobás elnöki palotába. Onnan fütyülhet a „Human Rights Watch” emberi jogi szervezet jelentésére „a büntetőjogi rendszerrel való kirívó visszaélésről”.

Erdogan és Orbán jó tanulópárt alkotnak másban is. Erdogan éppen most szorítja ki az ottani Hír TV befolyásos médiaguruját, több milliárd dollár adóbírságot róttak ki rá. Csak nehogy Kövér is török kurzust vegyen, mert a legutóbb a török házelnök a kalapácsával verte fejbe a túl sokat hepciáskodó ellenzéki képviselőket.

Jut eszembe! Gül Baba lánya és szerelmese a dalműben végül kiszabadulnak a rácsok mögül. Ezért tüntetnek hazájukban Gül Baba ükunokái is. Nem kérnek a rácsokból, azok 21. századi változatából sem. Hát mi miért vennénk át Erodánék avitt család-eszményének berozsdásodott rácsait, amelyeket már a török nők is leselejteznének?

A középszer elsöprő színházi diadala

Publikálás dátuma
2015.02.28. 06:46
A színház nem lehet független a közönségtől FOTO: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Ma hivatalosan nincs cenzúra a színházban, de a színház mégsem vesztett sokat a kiszolgáltatottságából – adta meg az alaphangot Tadeusz Słobodzianek drámaíró a varsói Teatr Dramatyczny igazgatója, csütörtök este a Történelemórák a szabadságról című programsorozat keretében rendezett beszélgetésnek. A diskurzus konkrétan a színház és a szabadság kapcsolatát próbálta meg firtatni. Słobodzianek nálunk elsősorban a Katona József Színházban játszott A mi osztályunk című darab írójaként ismert, beszélgetőpartnere ezúttal Spiró György író és Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója volt.

A színház a rendszerváltás után nálunk elsősorban a fontosságából veszített - mondta Máté Gábor, aki nemrég éppen Varsóban Słobodzianek színházában rendezett. Máté szerint az egyik legfőbb probléma, hogy a középszer ma túl nagy jogosítványt kap. A rendszerváltás előtt a tehetséget kevésbé kérdőjelezték meg, a középszer pedig egy határon belül juthatott csak szerephez. Ezek a határok a direktor szerint mára teljesen elmosódtak. Słobodzianek ehhez annyit tett hozzá, náluk a középszer mindig lehetőséghez jutott, csakhogy korábban egy párt rendszer volt, most pedig a középszerű elemek a különböző pártokon keresztül kerülhetnek előtérbe. Lengyelországban a színház továbbra is függ az állami mecenatúrától. De azt is érdemes megvizsgálni, hogy eközben mi történt a közönséggel. Megjelentek új médiumok, tévéműsorok sokasága, a számítógép, az internet. A rendszerváltás előtt Lengyelországba az is előfordult, hogy a nézőket, munkásokat, katonákat teherautóval szállították a színházba, ma már persze ezen túl vagyunk – jegyezte meg a varsói direktor.

Spiró György szerint a színház sohasem lehet független a közönségtől, melyet mindig ki kell szolgálni és a politikától is mindig függtek és függnek a teátrumok. Shakespeare idejében a királytól, vagy a királynőtől. Nálunk 1990 előtt előzetesen jóvá kellett hagyatni a tervezett repertoárt, különböző cenzurális küszöbökön kellett keresztül mennie az elképzelt bemutatóknak. A rendszerváltás után Spiró szerint a központi cenzúra valóban megszűnt, de a cenzurális lépcsők lekerültek a pártokhoz. A drámaíró úgy gondolja, hogy ma is létezik nálunk előzetes cenzúra, elsősorban nevek cenzúrája. Vagyis ha egy párt, vagy pártszakértő nem kedvel egy drámaírót, ellenzékinek, netán ellenségnek tart, akkor elérheti, hogy ne mutassák be a darabját. Spiró szerint a pártszakértő nem művekben gondolkodik, azokat nem is nagyon ismeri, hanem személyeket tart nyilván. Az adott színigazgató pedig mivel az intézménye függ a város támogatásától, ha ezt tanácsolják neki, akkor az adott drámaíró művét nem fogja műsorra tűzni. Később pedig Spiró arról is beszélt, hogy a sznobizmus jót tesz a kultúrának.

Tadeusz Słobodzianek, akinek egyik fontos drámája az Ilja próféta, arról beszélt és így a beszélgetés végszavát is megadva, hogy „mi drámaírók, illetve színházigazgatók bohócok vagyunk, és ha egy bohóc azt képzeli magáról, hogy prófétává válhat, akkor válik igazán nevetségessé”. Azt hiszem, Słobodzianek szavait nyugodtan ajánlhatjuk néhány mai hatalomgyakorló figyelmébe is.

Szerző

A középszer elsöprő színházi diadala

Publikálás dátuma
2015.02.28. 06:46
A színház nem lehet független a közönségtől FOTO: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Ma hivatalosan nincs cenzúra a színházban, de a színház mégsem vesztett sokat a kiszolgáltatottságából – adta meg az alaphangot Tadeusz Słobodzianek drámaíró a varsói Teatr Dramatyczny igazgatója, csütörtök este a Történelemórák a szabadságról című programsorozat keretében rendezett beszélgetésnek. A diskurzus konkrétan a színház és a szabadság kapcsolatát próbálta meg firtatni. Słobodzianek nálunk elsősorban a Katona József Színházban játszott A mi osztályunk című darab írójaként ismert, beszélgetőpartnere ezúttal Spiró György író és Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója volt.

A színház a rendszerváltás után nálunk elsősorban a fontosságából veszített - mondta Máté Gábor, aki nemrég éppen Varsóban Słobodzianek színházában rendezett. Máté szerint az egyik legfőbb probléma, hogy a középszer ma túl nagy jogosítványt kap. A rendszerváltás előtt a tehetséget kevésbé kérdőjelezték meg, a középszer pedig egy határon belül juthatott csak szerephez. Ezek a határok a direktor szerint mára teljesen elmosódtak. Słobodzianek ehhez annyit tett hozzá, náluk a középszer mindig lehetőséghez jutott, csakhogy korábban egy párt rendszer volt, most pedig a középszerű elemek a különböző pártokon keresztül kerülhetnek előtérbe. Lengyelországban a színház továbbra is függ az állami mecenatúrától. De azt is érdemes megvizsgálni, hogy eközben mi történt a közönséggel. Megjelentek új médiumok, tévéműsorok sokasága, a számítógép, az internet. A rendszerváltás előtt Lengyelországba az is előfordult, hogy a nézőket, munkásokat, katonákat teherautóval szállították a színházba, ma már persze ezen túl vagyunk – jegyezte meg a varsói direktor.

Spiró György szerint a színház sohasem lehet független a közönségtől, melyet mindig ki kell szolgálni és a politikától is mindig függtek és függnek a teátrumok. Shakespeare idejében a királytól, vagy a királynőtől. Nálunk 1990 előtt előzetesen jóvá kellett hagyatni a tervezett repertoárt, különböző cenzurális küszöbökön kellett keresztül mennie az elképzelt bemutatóknak. A rendszerváltás után Spiró szerint a központi cenzúra valóban megszűnt, de a cenzurális lépcsők lekerültek a pártokhoz. A drámaíró úgy gondolja, hogy ma is létezik nálunk előzetes cenzúra, elsősorban nevek cenzúrája. Vagyis ha egy párt, vagy pártszakértő nem kedvel egy drámaírót, ellenzékinek, netán ellenségnek tart, akkor elérheti, hogy ne mutassák be a darabját. Spiró szerint a pártszakértő nem művekben gondolkodik, azokat nem is nagyon ismeri, hanem személyeket tart nyilván. Az adott színigazgató pedig mivel az intézménye függ a város támogatásától, ha ezt tanácsolják neki, akkor az adott drámaíró művét nem fogja műsorra tűzni. Később pedig Spiró arról is beszélt, hogy a sznobizmus jót tesz a kultúrának.

Tadeusz Słobodzianek, akinek egyik fontos drámája az Ilja próféta, arról beszélt és így a beszélgetés végszavát is megadva, hogy „mi drámaírók, illetve színházigazgatók bohócok vagyunk, és ha egy bohóc azt képzeli magáról, hogy prófétává válhat, akkor válik igazán nevetségessé”. Azt hiszem, Słobodzianek szavait nyugodtan ajánlhatjuk néhány mai hatalomgyakorló figyelmébe is.

Szerző