A szakszervezetek jelenéről

Publikálás dátuma
2015.02.28 09:40
FOTÓ: NÉPSZAVA
Fotó: /
A ma működő szakszervezetek közötti viszonyok ágazati és konföderációs szinten – nézetem szerint - leginkább sokszoros személyi igazodásokból, eltorzult mimikrikből, a mindenkori hatalmakkal/többségekkel való együttmozgásokból, szelíd sunnyogásokból, elvszerű, tisztességes és esélytelen küzdelmekből, áldozatkészségből, jegesen szakszerű élősködésből, valódi szakmaiságokból és nyílt vámszedésekből állnak össze. Ezek az elemek egymást hasítva, törve-zúzva hevernek egymáson, mert kifagyott, kiperget, és kirázatott közülük valamikori habarcsuk; a szolidaritás...

A vezetői köröket jellemző tényvilágot még mindig eltakarja az országos intézményi szereposztásból adódó látszatvilág. "Itt mi vagyunk a szakszervezetek, erre a látszatra minden hatalomnak szüksége van Európában. Ezt pedig tőlünk lehet megkapni. Gyertek, oldjátok meg velünk okosban!" - üzenik egyre fogyó bázisukról a szervezeti hatalmat 25-30 éve gyakorló vezetők. És úgy tűnik, eddig meg is oldották.

Nincs, nincs...

Maga a tagság ott hever valahol mélyen és magányosan, s ha esetleg még érdemi, 1 százalékos tagdíjat fizet, akkor a helyben maradó feléből úgy-ahogy elgazdálkodnak a régi módon; kis ajándékok, segélyek, belterjesség, kiscsoport… A másik felét meg – ahogy mondják –, elviszi a róka, elfogy az ágazati szinten.

De a havi fizetés egy százaléka, mint tagdíj, mára már a ritkább eset. Ugyanis az országosan úgy 450 ezernyi szakszervezeti tagság többsége csak néhány százasnyi, erősen szimbolikus, és semmire sem elég tagdíjat fizet. Ez legfeljebb tudatmódosításra elég: az érdekvédelem és a társadalmi párbeszéd képzetét kelti annak haszna és veszélye, de leginkább eredményei nélkül. Ebből ugyanis nem telik sztrájkalapra, szakértelemre és tudásvásárlásra, kutatásra és érdemi rendezvényekre, független és megfélemlíthetetlen vezetőkre. Nincs már üdülés, vezetőképzés, kirándulás és sportverseny. Nincs rá pénz. Valós bérharcra sincs! A kapott vagyon is nagyrészt elfogyott már. A maradék presztízsnek, a kollektív jogoknak is annyi, közben a NER világából a hatalom hóna alatt feltűntek már a szakmai karok. A korporáció nem a szakik világa…

Ráadásul a magyar társadalom szakszervezet-képe még leginkább a kádár-rendszeri alakját idézi, de ennek jellemzői és szolgáltatásai is nagyrészt, vagy végképp elfogytak. Az ipari munkásság szakszervezeti szervezettsége a Bethlen-Peyer Paktum időszakában úgy 30 százalékos lehetett, ma viszont országosan maximum tíz, miközben számos gazdasági ágazatban már hosszú évek óta nincs semmiféle szakszervezet.

Nyomorúságos helyzetben

A meglévő szakszervezetek belső nyilvánossága a vaskort idézi. Olyan szakszervezet egy sincs, amely tagjainak e-mail címét legalább fele részben ismeri. Aki középvezetőként birtokolja tagjai adatait, az személyes vagyonként gazdálkodik vele, mert ez vezetői szerepének garanciája. A korszerű kommunikációs technikák azért nem jelenhetnek meg a szakszervezetekben, mert ez elsősorban a vezetés tagság általi ellenőrzését valósítaná meg. Mindebből az a nyomorúságos helyzet fakad, hogy a szolgálati hírrendszereket használó szakmákon kívül (mozdonyvezető, buszsofőr) a hatalom senkiről sem hiszi el, hogy képes volna letárgyalni, többségi döntésig vinni, szervezni, és irányítani egy komoly sztrájkot. És igaza van.

Történelmileg úgy alakult, hogy a valamikori Országos Érdekegyeztető Tanács tagjaiként a szakszervezeti konföderációk – mintegy a nemzeti döntéshozatal rezsiköltségeként - olyan jelentős apanázst kaptak, hogy ebből képesek voltak eltartani saját központi apparátusaikat még akkor is, ha tagszervezeteik semmiféle tagdíjat nem fizettek. Ekkor a képviselet anyagilag sem függött a képviseltektől. Sőt, volt, ahol lefelé kellett osztani a pénz, hogy rendben legyen a mindenkori bólogató többség. Ezt a "gördülő alkut" mondta fel Orbán Viktor, amikor feloszlatta az OÉT fórumát, majd negyedakkora tételekért „visszavásárolta” a számára fontosakat; a Ligát, a Munkástanácsokat. A hoppon maradt három konföderáció – az Autonómok, az MSZOSZ és a SZEF erre az egyesülés ötletével válaszolt. Vezetőik talán azt hihették, hogy az üzemnagyság megnövelése útján – ekkor 250 ezer, országosan a többséget jelentő tagra lehetett volna hivatkozni –, megőrizhetik a régi működés kereteit és viszonyait. De az egyesülést a régi módon már nem vette be az eddig elvszerű, tisztességes és esélytelen küzdelmet folytatók gyomra. Ők megújulva, minőséget váltva akarnának összeszövetkezni. A MaSZSZ keretei között mímelt egyesülési folyamat esélyei beszűkültek; az érdemi ellentmondások felszínre törése már megakadályozhatatlan.

Az utolsó védvonal?

Mindennek jelentőségét és súlyát megnöveli magyar pártrendszer összeomlása és ezen belül az ellenzéki pártok átfogó bizalmi katasztrófája. Jelenleg az európai társadalmi modell keretei között a szakszervezetek lennének az utolsó védvonal, ahol a már alapvető életesélyeiben fenyegetett, dolgozói szegénységbe süllyed, jogfosztottá és kisemmizetté tett magyar milliók védelmet, intézményes szerveződési lehetőséget találhatnának.

A magyar szakszervezeti mozgalom útelágazáshoz érkezett. Legjobb erői talán a saját Bad-Godesberg-jük előtt állnak. Ha képesek megtenni a döntő lépést, s európai értelemben rátérnek a korszerű szakszervezeti működés és politika útjára, akkor egyben nemzeti felelősséget is gyakorolnak. E nélkül ugyanis nem lesz itt soha európai bér, marad a harmada-tizede.

A korszerű szakszervezet érdemi tagdíjat szed, és érdemi védelmet nyújt. Döntéseit demokratikusan, a legkorszerűbb kommunikációs technikákkal és vezetőit közvetlenül kontrollálva hozza. Az ilyen szakszervezetek az anyagi erők és a tudásegyesítés, a szolidaritás keretében utat találnak a társadalomhoz, fenntartják saját médiumaikat. Támogatottságuk, a társadalmi és gazdasági folyamatok ismerete, valamint saját kutatásaik bázisán képesek a mindenkori kormányzat tényleges partnerévé emelkedni.

Ez sok százmillió európai dolgozó számára ma is létező valóság. És képzeljétek el, mi történhet még, ha a jogtudatos, informált és szervezett munkavállalók megjelennek a helyi társadalomban, mint választópolgárok? Persze csak szervesen, lassan, szépen, nem a hatalomra törve…

2015.02.28 09:40

Hosszú Katinka újabb aranyat úszott

Publikálás dátuma
2018.11.17 16:40
Hosszú Katinka az oroszországi, kazanyi úszó vb-n, 2018. szeptember 8-án
Fotó: AFP/Sputnik/ Makszim Bogodvid
A világkupa versenyen, összetett pontversenyben második lett a magyar úszó.
Hosszú Katinka nyerte a 200 méter vegyes döntőjét szombaton az úszó világkupa-sorozat utolsó, szingapúri rövidpályás állomásának harmadik, befejező napján. Ezzel együtt a háromszoros olimpiai bajnok maradt a második helyen a vk összetett pontversenyében a címét megvédő svéd Sarah Sjöström mögött. A vizes sportokat tömörítő nemzetközi szövetség, a FINA honlapjának eredményközlése szerint Hosszú 2:04.79 perccel, idei legjobbját megközelítő eredménnyel győzött a vegyesszám fináléjában; ez volt az 500. döntője a világkupa történetében. A magyar versenyző korábban még a 200 m hát döntőjében volt érdekelt, ott 2:03.43 perccel a harmadik helyen végzett. A férfiaknál Verrasztó Dávid 400 méter vegyesen ugyancsak harmadikként ért célba 4:04.21 perces idővel. A szingapúri viadal csütörtöki nyitónapján Hosszú 200 m pillangón győzött, míg 100 m vegyesen második lett, pénteken pedig egy aranyéremmel gazdagodott: ekkor 400 m vegyesen diadalmaskodott. Legfőbb riválisa, Sarah Sjöström Szingapúrban öt számban tudott nyerni, s végül - világcsúcsainak is köszönhetően - biztosan védte meg összetett elsőségét, melyet tavaly éppen Hosszútól ragadott el, aki előzőleg ötször egymás után tudott a sorozat élén végezni. Az idei világkupa-széria első szakaszát nagymedencében, Kazanyban, majd Dohában rendezték, a második etap rövidpályán Eindhovenben kezdődött és Budapesten zárult. A harmadik, zárószakaszt - ugyancsak 25 méteres medencében - három ázsiai helyszínen, Pekingben, Tokióban és Szingapúrban bonyolították le. 
Szerző
2018.11.17 16:40

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A magyarországi ellenforradalmi és ellen-reform rendszer nem társadalom központú, hanem államközpontú szisztéma. A politika célja, hogy a központosított nemzetállam integrálja a társadalmat, és ne jöhessen létre autonóm politikai, gazdasági és civil intézményeken keresztüli társadalmi integráció.

Központban a nemzetállam

Az állami integrációhoz állampárti megoldás a leghatékonyabb út: 1867 és 1990 között soha nem létezett politikai váltógazdaság, mindig kvázi- vagy valóságos egypártrendszer működött. A parlamentáris fél-autokráciákban a választási törvényeken, a politikai paktumokon keresztül 1867 és 1944 között elérhetővé vált a kvázi-egypártrendszer – a hatalompárt parlamenti választásokon nem volt leváltható. A parlamentáris rendszernek nem a szabad választás, hanem az a próbája, hogy érvényesül-e a választók akarata a kormány megalakításában. Ez soha nem érvényesült se a dualizmus, se a két világháború közötti korban. A Rákosi-, majd a Kádár-egypártrendszerű politikai diktatúrában nem létezhetett politikai ellenzék. Az 1990 és 2010 közötti, váltógazdaságon alapuló többpárti parlamenti demokrácia a magyar politikatörténet viszonylag hosszúra nyúlt kivétele, az általános történeti szabály a leválthatatlan hatalompárt.
A 2010 óta működő politikai rezsim, minden lehetséges politikai és jogi eszközzel azon dolgozik, hogy hatalompártja révén megvalósítsa a centrális erőteret, vagyis a kvázi egypártrendszert, ahol ellenzék választási úton nem juthat hatalomra. Ezzel visszatér a hosszú magyar útra, a kivételes, többpárti váltógazdaságon alapuló rövid utcácskákkal, közökkel szemben. Nálunk a parlament, a központi igazgatás és a végrehajtó hatalom (király, kormányzó, pártvezető) hármasában a parlament mindig alárendelt szerepet játszik, vagy a bürokratikus igazgatással, vagy a végrehajtó hatalommal szemben. A magyar politikatörténetben nem, vagy korlátok között léteztek alkotmányos ellensúlyok, független igazságszolgáltatás, jegybank. Túlsúlyban volt, miként ma is, a központosított nemzetállam és hatalompártjának gépezete. Teremti és védi a zárt társadalmat, a nemi, faji, etnikai és vallási megkülönböztetést, képviseli az életforma-ellenforradalmon alapuló kultúrharcot. A nemzetállam központú, nem jogállami rend egy kisebbségellenes rendszer. A politikai nacionalizmus erősíti az etatizmust, ahogy az etatizmus a politikai nacionalizmust. Alapja: „mindig a többségi nemzetnek van igaza”.
A központosított politikai állam könyörtelen hierarchiát teremt, amelyet foggal-körömmel véd. Az állam, és a kényszerközösség mindig fölötte áll az állampolgárnak és az önkéntes közösségnek. A fehér ember fölötte a színes bőrűnek, a magyar a nem-magyarnak, a keresztény a nem-hívőnek, a zsidónak vagy muszlimnak, a migráns vagy a „belső migránsnak” nevezett cigánynak. A férfi mindig megelőzi a nőt, a heteroszexuális a homoszexuálist, a családos az egyedülállót. A gazdag megérdemelten gazdag, a szegény maga tehet arról, hogy szegény. A főorvos fölötte az alorvosnak, az orvos a betegnek, az igazgató a tanári karnak, a tanárok a diákoknak. Az új kasztnak minden cím, rang, jövedelem, vagyon jár, a régi elitnek el kell tűnnie. Védenünk kell a tisztes – focizó, disznóvágó, kolbásztöltő, ultizó –, hagyományos felcsúti, vidéki életet a tisztességtelen, kozmopolita nagyvárosi, budapesti élettel szemben. Előnyben kell részesítenünk az itthon maradó, nemzeti fiatalt az idegenbe gazdasági migránsként menő fiatalokkal szemben. Hitet és lojalitást akarunk tudás és autonómia helyett.
A magyar nemzetállami rendszer európai szinten a konföderáció zászlaja alatt, az államok Európájának eszméjével harcol az unionista, föderációs Európa eszméjével és gyakorlatával. Az orbáni Magyarország a 2015-ös menekültválság óta azon is igyekszik, hogy maga mellé állítsa a menekült- és jogállam-ellenes konföderacionistákat, és megakadályozza az EU további politikai, gazdasági és társadalmi föderalizálását. Miként az amerikai Dél Konföderációja sem csak a rabszolgatartásban különbözött az Észak Uniójától, az európai Kelet és Dél konföderációsai sem csak a migrációs kérdésben az európai Nyugattól, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi zártságban vagy nyitottságban, a jogállamiságban, az életformában. A bal és jobboldal konfliktusa helyett az illiberális és autokrata zárt rendszerek összeütközése a liberális és versengő nyitott rendszerekkel az Unió jövőjének a tétje. Soha ennyire nem volt szükségünk egy szabadelvű és nyitott Európára és egy európai Magyarországra!

Győzni két választáson

A 2019-es év a fordulat éve. Ha kétharmaddal győz a Fidesz az Európa Parlament választásán és újra megnyeri Budapestet és a nagyvárosokat, akkor a magyar választó azt üzeni a világnak: nekünk az orbáni zárt Magyarország kell, a nyitott és fejlett Európa, világ nem kell. És akkor Európa és a világ nem üzenhet nekünk mást: nem mi, ti zártátok magatokat ki.
Ez egy összefonódó, kétfordulós, tavaszi-őszi választás. A nyitott, európai Magyarország, a civilek és a politikai ellenzék, társadalmilag, politikailag és gazdaságilag csak akkor tud intézményes ellenállást kialakítani, ha a két választást együtt kezeli. A harc, amit európai pozíciónkért, a jogállamért, a versenyképes piaci növekedésért és a társadalmi esélyegyenlőségért, a minőségi egészségügyért és oktatásért folytatunk, egyben harc azért, hogy Budapest és a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak ne záródjanak ki Európából. Európa ügye szorosan összefügg Hernádszentandrás és Pécs, Edelény és Budapest fejlődésének ügyével. Ha nem lépünk tovább az euró-övezet felé, ha nem részesülünk az európai fejlesztésekből, ha nem ellenőrzi korrupt kormányzatunkat az európai ügyészség, ha nem kapcsolnak be a nagy informatikai, kereskedelmi, közlekedési hálózatokba, ha nem jutunk hozzá Európa szellemi javaihoz, csak kerítésünk és stadionunk, Tiborcz-sötét városaink és uzsorásoknak kiszolgáltatott falvaink lesznek. A városainkért és a falvainkért küzdünk, amikor Európára szavazunk, ennek semmi köze a migránsokhoz.
Az EP-kampánynak mindenütt az európai városért és faluért folytatott kampánynak kell lennie. Valamennyi civil és minden önkormányzati ember azon mérődik le, hogy a tavaszi választáson bizonyítani tudja, hogy képes lesz az EP-képviselőkön keresztül városát és faluját képviselni, programot csinálni, nyitni, összefogni. Civil közös lista, amelyhez fölcsatlakozhatnak, és föl is kell csatlakozniuk a politikai pártoknak. Már nincs érdemi Jobbik és LMP. Az MSZP-nek, a DK-nak, a Momentumnak és a Kétfarkú Kutya Pártnak külön-külön és együtt az az érdekük, hogy közösen megerősítsék magukat az önkormányzatokban. Nemzeti érdek, hogy megszerezzék Budapestet, amelyet a teljes összefogás hiánya miatt nem sikerült egészében elnyerni a parlamenti választásokon. A közös lista Budapesten a kerületekben, a közös főpolgármester-jelölt, a közös program egyenesen megköveteli, hogy az EP-választáson se legyen másként. Közös lista, civil, nagy tekintélyű bal- és jobboldali személyiségekkel, mögöttük pártpolitikusokkal, és azzal az üzenettel, hogy létezik egy európai Magyarország.

Európai Magyarország

Hitetlenként írom, hogy bizony létezik egy európai Magyarország a hívő, ezeréves csodában, Pannonhalmán épp úgy, mint az edelényi görög-katolikus Szent Miklós általános iskolában, ahol hatszáz szegény sorsú gyerek egy halott vidék közepén magyarul és angolul robotikát tanul, ahol legó-kockákkal tanítják a matematikát, ahol az igazgató hitelesen beszél, a hitoktató gitározik és számítógépes programmal hitoktat. Itt minden diák és tanár átérzi, hogy mit köszönhet önmagának és saját európaiságának: az angyal, aki megérintette őket, több nyelven, de leginkább a megértés és a szeretet nyelvén szól. Létezik európai Magyarország, ahol apró falvakban, mindenre elszánt polgármesterek tíz-tizenöt millió forintokból próbálnak kimászni a nyomorúságból, miközben százmilliárdokat rabolnak el kormányzati uramék. Létezik európai, jól vezetett Szeged és Angyalföld, miért ne vezethetné valaki tisztességesen és hozzáértőn Budapestet és Szombathelyt.
Van európai Magyarország, ahol civilek és ügyvédek összefogtak a hajléktalanokért, s remélem lesz, hogy összefogjunk a független igazságszolgáltatásért. Lesz még egyszer olyan Magyarország, ahol nem üldözik el az egyik legkiválóbb egyetemet, ahol nem támadják meg a Tudományos Akadémiát, ahol nem darálják le a független sajtót, ahol nemcsak egyszer emeljük fel a fejünket, egyenesítjük ki a gerincünket, fogunk össze, hanem talán egy életre. Ha nem, akkor majd…
„Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.”
(A szabadság törékeny óraszerkezete című írás - Népszava 2018. 10. 20. - második része)
2018.11.17 13:00
Frissítve: 2018.11.17 13:00