Előfizetés

Törzsek a Kossuth téren

Karácsony Mihály
Publikálás dátuma
2015.03.07. 09:07
FOTÓ: Tóth Gergő
Az utóbbi időben alig van olyan közintézmény amelynek a bizalmi indexe ne csökkent volna. Amikor egy társadalomban folyamatosan csökken az intézmények iránti bizalom, akkor felerősödnek azok a kérdések, amelyek a sorsunkra meghatározó hatással bíró döntések születésének körülményeire irányítják a figyelmünket. Leginkább azon intézmények kerülnek a fókuszba, amelyek testületként működnek és döntéseket hoznak.

Titkos kamarillák döntenek?

Vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy a formális döntéshozó intézmények még mindig kellő hatáskörrel rendelkeznek és úgy gondolják, hogy „ott kell lenni ahol a döntések születnek”. Mindezek mellett egyre erősebb azoknak a hangja, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a jogilag felhatalmazott testületek látszat intézmények és azt hangoztatják, hogy a tényleges döntések a valóságban „titkos kamarákban születnek”. Az előbbi kettősség miatt egyre többen érdeklődnek az iránt, hogy kik, hol, milyen körülmények között, milyen szempontok figyelembe vételével hozzák meg a döntéseiket. A kérdés iránt érdeklődők nem könnyen kapnak világos választ erre. Amennyiben a hivatalos kommunikációt hallják, akkor magasztos szándékokról, demokratikus eljárásról, felelős képviselőkről, szakszerű és körültekintő előkészítésről hallhatnak. Ha nem hagyatkoznak a kincstári optimizmust közvetítő véleményekre, hanem a döntés megszületésének valóságos folyamatára kíváncsiak, akkor azt tapasztalhatják, hogy a színfalak mögött sajátos érdekviszonyok az igazi mozgató rugók. Lehet hallani a vezető „ösztönös” megérzésének szolgai formalizálásáról, a „láthatatlan udvar” döntéseinek átültetéséről.

Mivel a közélet legmagasabb szintű döntései az Országház falain belül születnek, itt érdemes a képviselők magatartását nagyítóval is megvizsgálni. Indokolt a parlament döntéshozatali mechanizmusát alaposabban megnézni azért is, mert a mandátumképzés eléggé vitatható módon alakult ki. A választásra jogosultak 27 százaléka által támogatott politikai csoport rendelkezik a parlamenti mandátumok közel kétharmadával, amely a végeredményt tekintve akár 100 százalékos akaratátvitelt eredményezhet.

Fegyelmezett KDNP

Az MTI hírei alapján az új összetételű parlament a 2014. májusi megalakulása és decembere között eltelt 43 ülésnapján összesen 97 törvényt fogadott el. Érdemes az elfogadott törvényeket eredményező szavazások születését is megvizsgálni, mert akkor feltárulhat a képviselők viselkedésének valódi kötöttsége.

A parlamenti paraván mögötti valós érdekviszonyok feltárása érdekes összefüggésekre mutathat rá. Az egyik ismert médium a közelmúltban úgy vetette fel a kérdést, hogy „ki nyomkodja a képviselők gombját?” A felvetett kérdés megválaszolásához nézzünk az adatok mögé. A tavaly elfogadott és kihirdetett 97 törvényhez az országgyűlés úgy jutott el, hogy az egyes képviselőknek 591 alkalommal kellett szavaznia, azaz a szavazatszámláló gépén - egyesek szerint „szavazógépén” – a megfelelő gombot megnyomnia. De honnan tudja a képviselő melyik a megfelelő gomb? Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt feltételezzük, hogy a képviselők elsősorban az Alaptörvényben megfogalmazott normák szerint járnak el, azaz a képviselői „tevékenységüket a köz érdekében végzik”, vagy az általuk elmondott eskü szövegére figyelnek, ami szerint a „képviselői tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom”.

Amennyiben a szavazatok szóródására tekintünk akkor a fenti jóhiszeműség nem igazolható. Mindegyik parlamenti képviselettel rendelkező pártcsoport vezetése komoly nyomást gyakorol saját képviselőire, hogy az általuk elvárt módon viselkedjenek a szavazások során. A nagyobb pártcsoportoknál írásos belső szabályzatok rögzítik szavazáskor elvárt magatartást, illetve a szabályokat megsértőkkel szembeni büntetések mértékét. A szigorú szavazási elvárások a gyakorlatban a kormánypárti frakcióvezetés elvárásainak megfelelő végső törvényi szöveg elfogadását eredményezték. A szavazási statisztikákat áttanulmányozva megállapíthatjuk, hogy a képviselők frakció átlagától való eltérő szavazata nem haladja meg az összes szavazat (591 alkalom) 0,6 százalékát se. Ez azt jelenti, hogy az összes leadott szavazatszámhoz képest a kiszavazás szinte csak a véletlen mellényúlásokban - képviselőnként legfeljebb két illetve három – ölt testet.

A szavazások alapján az állapítható meg, hogy szinte „törzsi” kötöttségek, függelmi viszonyok, jutalmazási és büntetési gyakorlatok uralkodnak a Kossuth téren. Nem tapasztalható eltérés sem a pártok státusza, sem a képviselő mandátumszerzésének helye szerinti viselkedés között. Legyen az kisebb vagy nagyobb frakció, legyen az egyéni vagy listás képviselő, a szavazási fegyelem a gyakorlatban szinte hibátlanul érvényesült. A leginkább „szófogadók” a KDNP-s képviselők voltak, mert ők összesen 12 olyan szavazatot adtak le, ami eltér a frakcióátlagtól (0,25 %). A leginkább „kiszavazók” az LMP-s képviselők voltak, mert ők összesen 14 frakcióátlagtól eltérő szavazatot (0,59 %) "nyomtak". Az adatokból világossá válhat mindenki számára, hogy nem a parlamentben születnek meg a döntések, ott „csak” manifesztálódnak.

"Kottát" kapnak a gombnyomók

Most arra nem térünk ki, hogy alkotmányos-e a képviselő szavazási szabadságát korlátozni (nem az), vagy a kiszavazó képviselőkre több esetben pénzbüntetést kiszabni (nem az), illetve közérdekű adat-e a frakció szabályzat (igen az). A kérdés továbbra is az, hogy hol születnek meg azok a döntések, amelyeknek a kivitelezését szolgai módon végrehajtják a képviselők? Ha nem a plenáris ülés, akkor feltehetően a nyilvánosság elöl elzárt frakcióülések lehetnek a kívánatos szavazási magatartás kialakításának helyszínei.

Amennyiben a frakciók működését ismerőktől érdeklődünk a frakcióüléseken történtekről, akkor azt is megtudhatjuk, hogy egy-egy jelentősebb törvény esetét kivéve, a frakcióüléseken sem történnek döntések a plenáris üléseken követendő szavazási magatartásokról. A legvalószínűbb döntési fórum a frakciók szűkebb vezetése, akik közlik a képviselőkkel a szavazási „kottát”, majd ezt követően a képviselők – a statisztikai adatok alapján – mechanikusan végrehajtják az előírásokat.

Buda felszabadításáért harcolt

A férfi Kazincbarcikáról a fővárosba utazott. Megérkezése utána Déli pályaudvarra igyekezett. Volt benne némi feszültség, ami azonban gyorsan feloldódott. A pályaudvar épülete, az Alkotás utca házai, a Krisztina körút, a Vérmező, az azt övező szomszédos utcák, sőt a Krisztina téri templom is ismerősen üdvözölték őt. Szemével ő is megsimogatta az ismerős tájat, köszöntötte a régi épületeket.

Nem először tette meg ezt az utat. Évenként megismételte, s ha tehette, mindig februárban. Ezt a napot kizárólag az emlékezésnek szentelte, semmi sem siettette. Ha az előző évben a Vérmezőn keresztül sétált, akkor most a Krisztina körút a soros. Majd ebéd után ráérősen más oldalról tekinti meg Krisztinaváros előbb említett részeit. Ha véletlenül nem februárban jön, hanem nyáron, akkor is szívesen megpihen a Vérmező egyik-másik padján és újra megtekinti azt az emlékművet, amit a Budai Önkéntes Ezred emlékére állítottak.

Ichnát Gyula - haláláig a Borsodi Vegyi Kombinát energetikusa - a Budai Önkéntes Ezred tagjaként részt vett a budapesti felszabadító harcokban. Az 1922-ben Vajdácskán született Ichnát Gyulát 1942-ben sorozták be és a miskolci Rudolf-laktanyában kapott három hónapos kiképzést. Ezután a keleti frontra a páncélelhárítókhoz került, és a Dnyeszter folyóig jutott el. Egy nagy szovjet ellentámadás során 1944 júliusában aknaszilánktól megsebesült, dobhártyája beszakadt. Ez már a harmadik sebesülése volt. A visszavonuláskor a Toronyai-hágónál bátor fellépésével bajtársaival együtt 30 munkaszolgálatost mentett meg. Majd a harcok már magyar földön folytak. Békéscsaba térségében csapata nagyrészt megsemmisült. Harcoltak, de a 14 támadó szovjet páncélost nem tudták feltartóztatni. Hátráltak s már Budán voltak. Harcálláspontjuk egy Márvány utcai házban volt. Itt e környéken 1945.február 7-én lőtték ki harckocsiját és fogságba került. A kihallgatást vezető szovjet tiszt szóba hozta az átállást, amit akkor már Németh Dezső, Krupitzer Ferenc és a későbbi ezredparancsnok, Variházy Oszkár is szervezett.

Az 1945.február 12-én , a kelenvölgyi iskolában megalakult Budai Önkéntes Ezred - új alakulata a tűzkeresztségen - már február 5-9-e között, a Déli-pályaudvarért vívott harcban átesett. A Krisztina-téri templom tornyából villámgéppuska szórta a halált. A templomot Ichnát Gyula rohamosztaga foglalta el. és tette ártalmatlanná az ellenséges állást.

A bekerített megszálló csapatok, és nyilasok február 11-12-én az Olasz fasornál akartak kitörni, sikertelenül. A szakasz egy másik jelentős tette az Alkotás utcai házak felszabadítása volt. De harcoltak a Naphegy utcában, ahol Szlavkovszky Mihály rohamosztagát támogatták, majd a Pálya utcában indult rohamra szakasza, ahol erős ellenséges tűz fogadta őket. Az egyik ház ötödik emeletéről német géppuska ontotta rájuk a tüzet. A harcban sok magyar bajtársa esett el, amíg az ellenséges állást fel nem számolták.

1945. február 13-án a Budai Várat védő - már elmenekülni nem tudó - német és nyilas csapatok megadták magukat. A Várra szovjet zászló került, ami mellé kitűzték a magyar zászlót is. Az átállt magyar katonák fehér, vagy piros karszalagot viseltek. Ilyet a sapkájukra és a hajtókájukra is tettek. A sokat nélkülöző és szenvedő budaiak csodálkozva és örömmel fogadták őket.

Miért állt át Ichnát Gyula? Ő erre így válaszolt: " Már a visszavonulás során tapasztaltuk, hogy a "szövetséges" náci csapatok a magyar katonákat nem becsülték. Mi voltunk az utóvédek. Nekünk ott, Budán - a fogságba eséskor - belső vívódásra, más elhatározásra nem volt időnk. Talán fél nap alatt kellett döntenünk. Személyes végső döntésemet legkedvesebb kenyeres pajtásom, a kiskunhalasi születésű Kiss László halála erősítette meg. És a háború pusztítása a fővárosban, amelyet elképzelni sem tudtam, továbbá a szétlőtt Vár, a Várnegyed romos házai, a súlyosan sérült Mátyás templom, és a Dunában bénán heverő, valaha szép hídjaink szörnyű látványa."

Majd Kazincbarcikán telepedett le. Egy-egy bajtársi találkozóra mindig kevesebben mentek el. Amíg élt, egykori bajtársai közül az akkor Győrben élő Várnagy Antallal tartott kapcsolatot. Ichnát Gyula megkapta az Ideiglenes Nemzeti Kormánytól a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet, 1995-ben a Honvédelmi Miniszter Emléklapját, a miniszterelnöktől 1995. május 9-én " Emléklap a nemzeti ellenállásért" címet viselő elismerést.

*

A történészek az ezred helyét és szerepét a következőképpen határozzák meg: " A Budai Önkéntes Ezred a legnagyobb szervezett katonai ellenállás volt." Az ezred 2500 tagja közül majd hatszázan estek el a felszabadító harcokban. Tiszteletükre 1967-ben a Vérmezőn emlékművet állítottak.

A másik Endre

Szűkebb pátriámhoz hasonlóan még a legeldugottabb zsákfalu sem kerülhette el, a hányatott történelmünket egyszer s mindenkorra gatyába rázandó utcatábla cserélési rohamot. Ennek immár két éve, a népek úsztak a boldogságban, ám amint teltek-múltak a hetek, sőt a hónapok anélkül, hogy legalább mutatóban itt-ott felavattak volna egy vadi új Nyírő, Wass, vagy Tormay utcát, virágos jókedvük - ördög és pokol! - épp’oly pánikszerű gyorsasággal hervadt el, amilyen sebesen kezdett el nőni a kihordott gyerekcipők és a havi kosztpénz miatti aggodalmuk. Nosza, a nagyokosok íziben összedugták a fejüket, kiteregették az utca térképeket, nekigyürkőztek, hogy számba vegyék az intézményeket, ahány csak fellelhető Battonyától Nemesmedvesig, hátha rábukkannak egy komenista pernahajderre, akinek méltatlan nevét kőbe, fába – mily szentségtörés! – márványba vésték egykoron vala.

- Heuréka! – kurjantotta el magát egy Rétvári nevezetű. Ő már nem először tűnt ki hangyákat meghazudtoló szorgalmával a Savonarola Társaság nem igazán népes, de annál hitbuzgóbb misszionáriusai közül, akik felkapva fejüket szentül meg voltak győződve arról, hogy büszkeségük a Corvinus aulája után, annak a marxista-antiszemita körszakállúnak már megint egy újabb mellszobrára bukkant Mária országának valamelyik csücskében.

- Á, nem Marx, hanem Ságvári! – bökte ki az izgatottságtól elfúló hangon, s rögtön kortyolt is rá egy pohárnyi vizet, hogy azért a diadalittasság se menjen veszendőbe. – Hiszen tudjátok, ő az, akinek volt vagy harminckét neve és akkor a Spitzert még nem is számoltam bele. Képzeljétek, egy nyavalyás iskola még mindig az ő nevét viseli! Hallatlan! Éppen Szegeden, ahonnan az a bizonyos Gondolat is lábra kapott. Iiigen! A Szegedi Gondolat…

Valóban hajmeresztő szentségtörés! Így megbecsteleníteni Szegedet! A várost, ahol anno a Fővezér zászlót bontott… Ez a soknevű senki ugyanakkor 1937-ben nem átallott nyilas házat robbantani, 1941. október 6-án háborúellenes tüntetést szervezni a Batthyány örökmécsesnél, hogy az 1942. március 15-i béke demonstrációt ne is említsem. Csupa-csupa főbenjáró bűn. Az meg csak hab a tortán, hogy a Népszavának is dolgozott.

Gyűlölte a háborút. Nem csodálom. Mint munkaszolgálatosnak nem sok öröme telhetett benne. Inkább illegalitásba vonult. Akkor már, mint a kommunista párt tagja, tudatosan vállalta az életveszélyt. Persze akkoriban ehhez még kommunistának sem kellett lennie. Elég volt hozzá a zsidósága. Ő azonban tenni akart a hazájáért. Igen, a HAZÁJÁÉRT. Így, csupa nagybetűvel. Azokkal ellentétben, akikkel tűzharcba keveredett a budai „Nagy” cukrászdában, a mai „Remiz”-ben, 1944. július 27-én. Jól figyeljen a Kedves Olvasó a dátumra! Jó négy hónappal a német megszállás után! Tehát a függetlenségért ragadott fegyvert egy illegitim hatalom által nyakára küldött csendőrökkel szemben. Épp’ úgy, mint egy másik Endre, egy bizonyos Bajcsy Zsilinszky. Az ő nevét még őrzik az utcatáblák. De meddig…? Igaz, ő nem volt sohasem kommunista, mint Ságvári. Akiből akár egy Péter Gábor, vagy egy Farkas Mihály is lehetett volna, ha túléli…- állítják Savonaroláék. De nem élte túl. Elesett a hazájáért. Így aztán megúszta Auschwitzot, az erőltetett menetet, vagy a jeges Dunába lövetést.

Szerencsés ember volt.