Putyin lova

Nagy várakozás övezi a Hazatérés című orosz dokumentumfilm bemutatóját, amelyet nem tudni pontosan mikor, a Rosszija-1 orosz televízió közvetít majd. A film a Krím annexiójáról szól és Vlagyimir Putyin vall benne személyes felelősségéről. Mivel a krími referendum március 16-án zajlott, a Krím és Szevasztopol Oroszországi Föderációhoz való csatlakozását rögzítő orosz-krími államközi megállapodást 18-án írták alá, vélhetően minden oroszok ura az évforduló előestéjén leplezi majd le önmagát. De hogy miért mond ismeri be korábbi hazugságát, azt legfeljebb tippelhetjük.

Az előzetes szerint Putyin beismeri, hogy jelzés nélküli orosz katonák az ő parancsára szállták meg a krími regionális parlamentet, hogy „biztosítsák” azt a rendkívüli ülést, amelyen a krími képviselők megszavazták, hogy referendumon döntsenek a félsziget hovatartozásáról. Jelenlétük eddig sem volt titok, mint ahogy azt sem, hogy az Ukrajnában csak zöld emberkéknek nevezett katonák magát a népszavazást is „biztosították”, az viszont igenis szenzációnak számít, hogy Putyin, aki hosszú ideig következetesen cáfolta, hogy orosz katonai segédlettel zajlott volna a Krím nagy "hazatérése", most maga ismeri el azt. Sőt, büszkén mesél róla, miként adta ki az ukázt a Krím megszállására és Viktor Janukovics megbuktatott ukrán államfő kimenekítésére.

Janukovics menekítésében semmi rendkívüli nincs, ugyanezt tette nem egy dél-amerikai korrupt, de az Egyesült Államokkal szövetséges diktátorral Washington is. Janukovics Moszkva partnere volt, akit bár nem kedvelt, nem is hagyott az ellenfél markában, mert amint Putyin fogalmazott, „különben megölték volna”. A Krímmel kapcsolatos beismerés viszont jelzés értékű. Talán annak a beismerése Putyin részéről, hogy számára visszaút nincs, a nemzetközi politika aligha bocsátja meg számára az annexiót, aligha engedi vissza őt a G20-ak és G8-ak elit társaságába. Így megpróbálja belpolitikailag hasznosítani, hiszen népszerűségét eddig is az egekbe röpítette a nagy hazatérés.

Ez a dokumentumfilm olyasmi Putyin számára, mint Horthy Miklósnak a fehér ló, amelyen a bécsi döntések után belovagolt a visszacsatolt erdélyi, felvidéki városokba. Horthy lova négy év múlva botlott meg.

Szerző
Gál Mária

Csak a pávatánc része

„A nyugati értékközösséghez tartozunk, és ebből adódnak kötelezettségeink” – jelentette ki a minap a nagykövetek előtt Orbán Viktor, de ugyanezt mondta Szijjártó Péter is egy korábbi tévé interjúban. A "nyugati integráció kötelességekkel is jár", ezzel indokolták miért kívánatos Magyarország részvétele az Iszlám Állam terrorszervezet elleni nemzetközi fellépésben, amelyre egyébként hivatalos felkérés is érkezett az Egyesült Államoktól.

Akkor hogy is van ez? A pávatánc koreográfiája hovatovább követhetetlen a megfigyelő számára. Orbán kabinetje egyszeriben megtagadja a kormányfő tusnádfürdői alapvetését? Mégsem a nem éppen demokratikus elkötelezettségükről elhíresült keleti despoták jelentik a követendő példát miniszterelnökünk számára? A Nemzeti Együttműködés Rendszerét kiötlői most éppen a nyugati értékközösséghez csatolják, külpolitikájukat Washingtonhoz igazítják? Nem telt el egy hónap se azóta, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnököt Orbán Viktor fogadta a magyar fővárosban; egyetlen európai uniós kormányfőként azóta, hogy Oroszország erős embere annektálta a Krímet, valamint minden jel szerint folyamatosan intervenciót hajt végre Kelet-Ukrajnában. Orbán a budapesti vizit alkalmával a nyilvános sajtótájékoztatón egyetlen szót sem ejtett ezekről a fejleményekről, holott a nyugati értékközösség részeként illene tudnia, hogy az antifasiszta hatalmak az Atlanti Chartában már a második világháború idején deklarálták a határok erőszakos megváltoztatásának elfogadhatatlanságát. Az öreg kontinensen ezt az elvet a világégés óta először Putyin sértette meg, szembekerülve az atlanti szövetséggel. Történelmi tapasztalataik birtokában elsősorban Varsó és a balti államok veszik rossz néven Orbán Viktortól, hogy lehetőséget adott az orosz elnöknek a diplomáciai elszigeteltségből való kitörésre.

A külpolitikától elvonatkoztatva is kételyeim vannak a jelenlegi magyar kormány őszinte elkötelezettségét illetően a nyugati értékközösség iránt. A sors iróniája, hogy mindössze öt nappal a Nemzetközi Nőnap előtt szavazták le a kormánypárti képviselők a Jobbik frakciójával karöltve a nők és a családon belüli erőszak elleni hatékony fellépést célzó isztambuli egyezmény elfogadásáról szóló határozati javaslatot. A történetnek csupán az egyik tanulsága, hogy ideológiai kérdésekben nincs kardinális különbség a Fidesz és Vona pártja között, alkotmányozó többségét elveszítve pedig a kormánypárt valószínűleg bizton számíthat a szélsőjobb támogatására. Az egyezményt mindenesetre már Európa-szerte ratifikálták. Hazánkban továbbra sem, holott Magyarországon a statisztika szerint minden héten legalább egy nőt meggyilkol jelenlegi vagy volt férfipartnere.

A nyugati értékközösséghez tartozna az a kabinet, amely lényegében magukra hagyja a családon belüli erőszaktól szenvedő állampolgárait? Az országát a középkorba visszavezetni kívánó török államfő nemrégiben nyilvánosan is kifejtette, mit gondol a nemek közötti egyenlőségről. Pardon, elfelejtettem, hogy ő is Orbán Viktor példaképei közé tartozik!

Nyugati értékközösséghez tartozó országban nem fordulhat elő, hogy egy korrupciógyanúba keveredett, s az Egyesült Államokból ezért kitiltott tisztviselő saját maga folytatja le önnön ügyében a vizsgálatot. Nem rehabilitál egy törvényszék olyan személyt, aki a szégyenletes zsidótörvények kidolgozásában is részt vett, nem mellesleg pedig kormánytagként megszavazta annak a támadó háborúnak a megindítását, amely aztán nemzeti katasztrófába torkollott. Összeférhetetlen a hagyományos nyugati értékekkel a társadalmi szolidaritás felmondása, hajlék nélküli szerencsétlenek krimianalizálása, s akár súlyos fogyatékkal élők visszavezetése „a munka világába”, értsd: a legtöbbször improduktív közmunkára fogása.

Nyugati értelemben vett konzervatív párt ismeri és alkalmazza a Strauss-doktrínát; sem ellenzékben, sem kormányzati pozícióban nem borul össze a szélsőjobbal, nem tesz utóbbinak látványos gesztusokat.

Akkor Orbánék a levegőbe beszéltek a minap? Mert tulajdonképpen igazuk van: a nyugati értékközösséghez való tartozás bizonyos kötelezettségeket vonna maga után. Csak éppen egészen másféléket, mint amire gondoltak. Mindenekelőtt a jogállam, a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását, a hatalommal való szisztematikus visszaélés beszüntetését. Orbán Viktor természetétől azonban merőben idegen lenne egy ilyen fordulat.

Nyilvánvaló, hogy a magyar diplomácia irányítóinak ominózus kijelentése csupán az orbáni pávatánc része. Az öt éve tartó politikai ámokfutást követően ma már mindössze a retorika szintjén tartozik hazánk a nyugati értékközösséghez. A kérdés most is, mint mindig: milyen belpolitikai hasznot remél az új húrok pengetésétől Orbán? Pártja látványos népszerűségvesztését kívánja megállítani egy katonai kalanddal? Margaret Thatcher receptjét követi, aki Nagy-Britannia első női kormányfőjeként igencsak népszerűtlenné vált hazájában a recesszió és a szociális megszorítások miatt. A Falkland-szigetek visszaszerzéséért indított és megnyert háború következtében azonban népszerűsége ismét az egekbe szökött. Újraválasztották.

Noha a miniszterelnök arról beszél, hogy hazánk már a Nyugat része, a nyugati értékközösséghez való újbóli csatlakozásunk legfontosabb előfeltétele nem más, mint Orbán Viktor bukása volna.

Szerző
Beck Tamás publicista

Téveszme

Csak sajnálni tudom szegény franciákat. Két és negyedszázaddal később azzal kellett szembesülniük, hogy anno tök fölöslegesen rombolták le a Bastille-t. Kiderült, hogy 1789. július 14-én a végsőkig elkeseredett, éhező, de annál balgább párizsiakat Dantonék csupán holmi önös érdekből ugrasztották neki a feudalizmus börtönének, hogy puszta kézzel aprítsák miszlikbe az egyenlőtlenség szimbólumát. Ó szent együgyűség! Komolyan hitték, hogy létezik Szabadság, Egyenlőség és Testvériség! Így bedőlni a konventnek! Ha évszázadokkal később nem jő egy Rogán nevezetű polgártárs, még ma is azt hinnők, hogy mindenki egyenlő.

Igaz, ő a komenisták egyenlősdijét szidta amazok áldozatainak emléknapján, de mit csináljunk, az ember már csak olyan, hogy folyton-folyvást, mindenről eszébe jut valami. Például a gaz vörösökről az, hogy őket „más fából faragták”. Joszif Viszarionovics mondotta volt, vagy valaki más, édes mindegy. Lényeg, hogy ők egyenlőbbek. Nekik csak a mások egyenlőtlensége fájt. Mondjuk a feketéké, odaát kapitalistákénál. Vagy a rézbőrűeké a Nagy Vízen túl. Csupán néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy – hála néhány rettenthetetlen emberjogi harcosnak, a gombamód szaporodó humanista szervezeteknek, de legesleginkább a felnőtté váló emberiségnek –, ma már nincsenek más fából faragottak, csak más eszmeideálban hívők, a feketékből időközben afro-amerikaiak lettek, s az indiánok sem élnek ma már rezervátumokban.

Persze egyenlőség ma sincs. Az egyes embereket és népeket megkülönböztető törésvonalak másutt keresendők. Például a kontraszelekcióban. Ahogyan csak pénzzel lehet igazán pénzt keresni, úgy öröklődik a gazdagság is, meg vele együtt a szegénység. Az meg különösen aggasztó, hogy előbbi egyre koncentráltabb formában, az utóbbi pedig mindinkább szétterebélyesedve. Aztán így van ez, amennyiben országokat, s még inkább, ha földrészeket vetünk egybe. Nyílik az a bizonyos olló így is, meg amúgy is. Egyenlőség tehát valóban nincs, sőt sokkalta inkább az egyenlőtlenség növekszik.

Akkor hát mi a bajom nekem azzal, hogy Rogán polgártárs által téveszmének minősíttetett az EGYENLŐSÉG? Egyszerűen csak az, hogy ez egyáltalán nem téveszme, hanem cél. Mintha már egy Napóleon nevű másik francia is emlegetett volna valamiféle marsallbotot, ami ott fityeg valamennyiünk övére csatolva. Lehetőség, mellyel csak akkor élhetünk, ha mindenkinek igyekszünk helyet szorítani a startvonalon.

Mégis mit szándékozik tenni Rogán polgártárs ezzel a bizonyos egyenlőséggel? Kukába hajítani, mint egy lejárt szavatosságú halkonzervet? Majd rögvest utána törvénybe iktatni Werbőczy uram „Hármas könyvét”? Megint nemes egyszerűséggel urakra és szolgákra szabdalni a nemzetet?

Eszem ágában sincs, hogy tippeket adjak Rogán polgártársnak, hiszen huszadik századbeli történelmünk csak úgy hemzsegett a népét ilyen-olyan skatulyába belegyömöszölő törvényeitől. Biológia órán én még azt tanultam, hogy minden ember egyazon anyagból van gyúrva. Egykori tanárom, ha élne, most azzal küldené a helyére a Rogán nevű nebulót, hogy Tóni fiam, ez biológiából bizony egy szép nagy karó.

Szerző
Hámori András író