Az ifjúság ünnepe

Elég ritkán fordul elő, hogy sorsfordító ünnepet egy korosztályhoz, egy kiemelkedő személyiséghez kössön a nemzet emlékezete. 1848. március 15-ével ez történt. Az ifjúság ünnepe lett, sokáig emlegették a márciusi ifjak, Vasvári, Irinyi, Irányi, Jókai és a többiek nevét, s ott vélte látni az utókor Petőfit a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, amint elszavalja a Nemzeti dalát.

Hogy a tudós Várkonyi Nándor megcáfolta ezt a színpadra illő jelenetet? Nem számít! A költőt ma is ott véljük látni, s mögötte a forradalmár fiatalokat, egy nagy feleszmélés kezdeményezőit. Nem voltak tekintélytisztelők, nem hódoltak a magyar politikusok előtt. Róluk Petőfi negyedévvel a márciusi események előtt verset is írt A magyar politikusokhoz címmel, amelynek legfontosabb mondandója máig hangzik el:

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg... és ti
Őket mégis lenézitek!

Petőfi nem is arra a fertőzésre gondolt, amelyet a hazugságok terjesztenek, a magyar nyelv ügyéért szállt síkra, amelyet az idegen nyelvhasználat még akkor is megbetegített. A magyar nemzeti nyelvet a szabadsággal azonosította, s a szabadság kivívásának zálogát a még meg nem rontott gondolkodású ifjúságban látta és mutatta. Ennek az ifjúságnak nőtt jelképévé szinte egész Európában, amelyen ott és akkor végigsöpört az elégedetlenség. 1848 januárjában az olaszországi megmozdulások hallatán szinte prófétai hévvel jósolta, hogy „A zsarnokság ki fog pusztulni és – Megint virító lesz a föld színe – A te dicső szent katonáid ők, - Segítsd őket, szabadság istene!”

Pontosan érzékelte, s így gondolták a fiatalok is, hogy az országgyűlés tevékenységéhez nem fűzhet nagy reményeket; a szép szavak és a nagy ígéretek elszállnak, nem változtatnak a szomorú valóságon, nem teljesítik be a nép vágyait és reményeit; egyik döbbenetesen időszerű versében, melyet Az országgyűléshez intézett, pontos diagnózisát adta a törvényhozás tehetetlenségének, s a kiábrándító valóságnak. (1848 februárjában):

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
…
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!

Ezeket a követeléseket, mai szemmel olvasva, elképedve ébredünk rá: a történelem ismétli önmagát. A jobbak mindig tudatában voltak, hogy a szólás szabadsága a nemzet szabadságának megalapozója, s amelyik nemzet tiltja ezt a jogot, és meghamisítja a szavak jelentését, elveszti legitimitását és hazugság szolgájára alacsonyodik. A nagy európai hullámverés egyik oka épp az igazság kimondásának tilalma volt, s a fiatalok épp ez ellen a gyakorlat ellen (is) lázadtak, legnagyobb erővel és hatással éppen Petőfi Sándor, aki nemzedéke nevében, de a magyarság jobbik részének képviseletében süvöltötte el: „Rabok tovább nem leszünk!”

S bár a mindenkori hatalom igyekezett március 15-ét saját ízlése és szájíze szerint értelmezni és kisajátítani, mondanivalójának lényegét - hogy rabok nem leszünk -, nem homályosították el a deklarációk és a patetikus szólamok, amelyek a márciusi fiatalok valahai méltó örököseinek, már megcsontosodott, a változástól visszariadók szájából hamisan és hiteltelenül csengenek.

Nem a szabadságtörekvésekre való közhelyekbe fúló emlékezés idézi március valódi mondanivalóját, hanem a kezdeményező újat akarás, amely a márciusi fiatalokat jellemezte. Ez emelte Petőfit nemzete útmutatójává, Európa tisztelt írójává. Mert ez a fiatalember rádöbbentette kortársait és utókorát, hogy a gondolatok szabad szárnyalásait nem lehet megkötni, s a „láncok karikái” előbb-utóbb lehullanak, bármilyen szorosra is kovácsolják őket. Nem az üres beszéd minősít, hanem a tettek:

Míg az országgyűlés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Petőfi élete azzal lett lezárt, kerek egész, hogy a szabadság kivívásáért fegyvert fogott, s ezzel a mindenkori fiataloknak is példát mutatott: a szabadság egyik legdrágább kincsünk, amelyért áldozatokat kell hoznunk. Elképzelem, hogyan tekint a mai fiatalok egy részére, akik a győzelmi trombiták harsogása közben felkerekednek, hogy másutt keressék boldogulásukat. Nem valószínű, hogy őket hibáztatná, legfeljebb könnyei hullanának.

Egy kis nép hősi harcának nem volt nála hűségesebb krónikása. Katonaként sem volt az előírások és paragrafusok embere, szűknek mutatta azt a keretet, amelybe bezárták volna. Az apostol hevével és eltökéltségével vállalt volna közéleti szerepet, s amikor elgáncsolták, nem állt sértetten félre, tudta, ha így nem, hát amúgy elérheti célját. A legendás Bem apó a hatalom és az elnyomás ellen lázadó ember jelképe volt számára, hogyne állt volna mellé, hogyne számolt volna be páratlan sikereiről, melyek még mindig március 15. szelleméből adódtak! Tapasztalata szerint – ez sem ritkaság – a haszonlesők tépázták meg a márciusi ifjak babérjait, mások szereztek népszerűséget tetteik nyomán:

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.
Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.
Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!

Bem oldalán készült „az utolsó nagy próbára”, mert „Jön az orosz, - Itt is van már valóba’. - Eljött tehát az utosó - Itélet, - De én attól sem magamért, - Sem hazámért nem félek. // Miért félnék az ítélet - Napjátul? - Féljenek ők, kik viselik - Magokat oly galádul, - Kik rátörtek az ártatlan - Magyarra, - Most veri meg az úristen - Mindenható haragja!” (Föl a szent háborúra)

Ezeket a sorokat 1848 júniusának legvégén írta, Szörnyű idő járta. Az oroszok cárja a szorongatott Ferenc József segítségére sietett félelmes túlerejével. A költő Segesvárnál esett el. Orosz lándzsa szúrta át a hazáért dobogó szívét.

Mi azonban évről-évre a Múzeum lépcsőjén véljük látni, amint azt üzeni: ne legyünk rabok, megalkuvók!