Bujaság és ópiummámor

Árad a bujaság, a delírium mámor, az álmatag bódultság Sassy Attila képeiről. Az 1880-1967-ig élt festőről a munkáival teli gyönyörű kötetet jelentetett meg Ópium-álmok címmel a Kieselbach Galéria.

Belebódul az ember abba, ha az Ópium-álmok című kötetet böngészi. Buja testek tömkelege látszik. Megtestesül a vágy. A meztelenség a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, ahogy lényegében az is. Az animális ösztönlét közszemlére kerül, de el is emelkedik a rögvalótól, az Ópium-álmok című sorozatban sok a légies, megrészegedetten kacskaringózó könnyed vonal, amik izgalmas, tébolyult formákat öltenek, sajátos víziókká állnak össze, kavarognak, mintha mozognának, bele lehet szédülni.

Be kell vallanom, hogy soha nem próbáltam ki a kábítószereket, de az embernek bizony, ezeknek a képeknek láttán, megjön hozzájuk a kedve. Csak hát, mint tudjuk, hosszútávon nem lesz ennek feltétlenül jó vége, a pályára éppen az ópium-álmos sorozatával berobbant Sassy Attila is élete vége felé már szinte eltűnt a nyilvánosság elől, abszolút alul múlták a munkái a fénykorának alkotásait.

Az ópium-álmok sorozatából

Volt egy időszak, amikor Európa-szerte divat volt ópiumbarlangokban tanyázni. Feledni a fárasztó mindennapokat. Önkívületi állapotban szinte a légbe emelkedni. A későbbi káros hatásokkal nem törődve a boldogság imitált állapotába kerülni, és művészek számára ihletet is meríteni. Az idegrendszerről és a kábítószerekről orvosként is sokat tudó Csáth Géza gyakran kereste az önkívületi állapotot, melynek vibráló feszültségű, zaklatottan elementáris művei minden bizonnyal hasznát látták. Életkora viszont kevéssé, 32 esztendős kora után meghalt. De meglehetősen szép, kis esszének is beillő levelet írt Sassynak, Egy idegorvos levelesládájából címmel, amit olvashatunk is a kötetben.

„A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a lét béklyóiból, és az idő zaklató másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magaslataiba… Mert igaz: a gyilkos nappal, a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és az éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.” Hideglelősen szép mondatok, bűnre csábítóak. De akár föl is lehet háborodni rajtuk. Nagy kérdés, hogy a művészeknek ahhoz, hogy igazán jelentőset alkossanak, valóban pokolra kell-e menniük?

Őrületbe kell-e kergetniük magukat, vagy őrületbe kell-e kergetni őket? Feltétlenül nagy kataklizmákat, tragédiákat kell-e átélniük ahhoz, hogy mélyen ismerjék az emberi lelket, és igazán drámai feszültséggel tudjanak megnyilvánulni. Latinovits Zoltán például lett volna-e színészóriás alkohol nélkül, vagy netán anélkül még nagyobb lett volna, és tovább élt volna? És Ady Endrével mi történt volna bódítószerek nélkül, ugyanolyan zseniálisak lennének a művei?

Kedvtelve, csodálattal nézem az albumot, szeretem benne Gellér Katalin tömör, korrajzot is adó érzékletes szövegeit. Hosszan nézem például az Ady haláláról készült szénrajzot. Ezt éppen csak bélyegméretben hozzák a könyvben, mégis bámulom és bámulom. A költő kiterítve fekszik a kép jobb alsó szélén, szinte beleolvad a talajba, annyira sík a figurája, de meztelen, buja, olvatag arcú nők hajolnak fölé, az első kezében kés, mintha ő döfte volna le, mintha ők vitték volna végromlásba. És hozzá persze éjszaka van, mert mi lenne más, kifli alakú újhold fénye világítja meg a lidérces, de mégis költőien fennkölt jelenetet. Igéző.

Ez az 1880-ban született, és egészen 1967-ig élő ember már középkorúan is igencsak érezte a halál súlyát, de azért mégis álomszerű vízióban oldotta fel azt. Temérdek a nőalakja, elölről, hátulról, oldalról egyaránt imádta festeni őket. Érdekes, hogy még a Beethoven címet viselő alkotásán is csak háttal látjuk a halhatatlan gigászt, amint zongorázik, és egy magába révedő férfi meg nő hallgatja. De a falon viszont, bekeretezett kép formájában, ebben az esetben is ott egy ülő nő, akinek csak harisnya és kesztyű takarja mámorító testét.

Profánul mondhatnám, hogy az élvezetek orgiája, zseniális zene, nagyszerű nő! Nyilvánvaló, hogy Sassy szeretett élni. El lehet képzelni mi minden van azon a tíz magángyűjteményben lévő, erotikus rajzán, amit írásos rendelete szerint soha nem lehet közszemlére tenni, de azért, hogy még inkább felkeltsék az érdeklődést, egy egész oldalt betöltő, tíz üres téglalappal jelzik a létüket a könyvben.

A vonzóan szép kötetet Kieselbach Anita és Márkus Laura tervezte. A Kieselbach Galéria zsúfolásig megtelt a könyvbemutatón, ahol el is hangzott, hogy a cél olyan kissé elfeledett festők visszahozása a köztudatba, akik értékeset alkottak. Sassyt érdemes volt visszahozni a tetszhalálból.