Államosított ünnep

Kormányunkon kitört az ügybuzgalom. Egyre inkább kötelességének érzi, hogy ne hagyjon magunkra ünnepnapokon sem. A dolog közismerten a vasárnapi vásárlás tilalmával kezdődött, de csak most, március 15-én bontakozik ki teljes szépségében az államosított ünnep.

Nagyon helyes, nem járja, hogy csak úgy, léha lófrálással töltsük az időt. Vége a lazaságnak, amikor egy-egy állampolgár elkórincálhatott a nyájtól. Itt a minden percében államilag szervezett, illiberális ünnep. Hivatalos rendezvények persze mindig is voltak, ha jó idő volt, kisétált a család a gyerekkel huszárokat és miniszterelnököt nézni. Ha meg nem volt kedve, otthon maradt. Lássuk be: a helyzet most ennél kényesebb. Hogy festene a tévében egy „félházas” Múzeumkert? Ilyen nehéz időkben bizonyítani kell, hogy a kormány a helyén van (sajnos), a nép meg tüntetőleg mellette.

Csakhogy a baj nem jár egyedül. Eddig számíthattunk a lengyel jobbszélre, de ők éppen most mondták fel a „Dva bratanki”-t, megcsalatva érezvén magukat a Putyin-flört miatt. Túl sok barátunk már nincs a glóbuszon, talán a törökök és oroszok, de a történelmi tapasztalatok szerint az ő vizitjeik kissé elhúzódóak szoktak lenni. Szerintem leginkább venezuelai vendégek jöhettek volna még szóba, őket tudniillik a mienkhez hasonló sérelem érte. A minap hét vezető hivatalnokukat tiltották ki az Egyesült Államokból, az emberi jogok megsértése és az állami korrupcióban való részvétel miatt. A venezuelai elnök igazi lelki társa lehet a mi első emberünknek: nagy haragjában március 14-ére afféle békemenetet, civil résztvevőkkel „védelmi hadgyakorlatot” hirdetett országa „szuverenitása és békéje” érdekében. Minden szimpátiánk ellenére ki kell mondanunk: az időzítést cefetül elszúrták. A venezuelai békemenetelők bajosan eshetnek be másnap reggelre a Múzeumkertbe.

Szerencsére a KLIK, a végsőkig centralizált oktatásügy vízfeje a helyzet magaslatára emelkedett. Arról a magaslatról ugyan a távoli iskolákig nem szokott ellátni, de most amúgy is csak Budapest és Pest megye iskoláit kellett mozgósítani. Kellő nyomatékkal meginvitáltak összesen 800 diákot tanári felügyelettel a központi ünnepségekre. Mint írták, csupán a történelmi helyszínek szellemét akarják belélegeztetni a diákokkal, arról tényleg senki nem tehet, hogy a múzeumkerti belélegzés éppen arra az időre esik, amikor a miniszterelnök beszél.

Igen ám, de némely tanár tökéletesen félreértette az idei március 15-e központilag kiadott jelszavát: „Tisztelet a bátraknak”. Vették a bátorságot ahhoz, hogy ne akarjanak mozgósítani. Pláne, hogy szülői beleegyezést is kellett volna aláíratniuk ahhoz, hogy a gyerekeket a megbízható médiumok (aznap indul az állami hírtévé!) meginterjúvolhassák. A váci gimnázium nem átallott levelet írni arról: politikai színezetű rendezvényekre nem szerveznek részvételt.

Na de ott is élnek igaz hazafiak. A hírek szerint a váci CÖF-klub odacsapott, ahova köll: „minden erőnkkel azon leszünk, hogy az iskola diákjai ne nyerjenek felvételt egy felsőoktatási intézménybe sem”. „ Kezdeményezzük az iskolai vezetőség és a 18. életévüket betöltött hallgatók nevelő célú behívását a Polgári Védelem egységeibe”.

A nevelő célzatot csak helyeselni tudom, rám is rám férne. Pontos útmutatás híján meg vagyok zavarodva. A HM Nemzeti Rendezvényszervező Hivatalának felhívása nyomán az lenne a dolgom, hogy az ünnepen pontban 15 órakor kivonuljak a településemen lévő Kossuth, Petőfi vagy Március 15-e nevű közterületre és az egybegyűlt fegyelmezett állampolgárokkal együtt kórusban szavaljam el a Nemzeti Dalt. Így teljesíthetem a hivatal azon kívánságát, hogy „ezekben a percekben az egész ország érezze az összetartozás erejét”. Igen ám, de a házunktól egyforma távolságra van a Kossuth Lajos utca, a Petőfi Sándor utca és a Március 15-e tér, sőt a Kossuth tér sincs nagyon messze. Akkor nekem most hol kell éreznem az összetartozás erejét? Már majdnem kialakítottam az útitervet: az első szakaszt elmondom a Kossuth Lajos utcában, átrohanok a második szakaszra a Petőfi Sándor utcába, onnan meg tovább száguldanék a Kossuth térre. De nem jó, mert akkor épp a Parlament előtt kellene azt üvöltenem a harmadik strófából, hogy „sehonnai bitang ember”. Még félreértenék.

Az ötletadó két színművész és a majdani kórusban szavalók nyilván jót akarnak. Szép is lenne, ha államilag nem loccsantották volna rá a kötelező, hazug giccset a nemzeti együttműködésről, összetartozásról. Egy olyan rezsimben, amely kizárólag a konfliktuskeltésre, a széthúzásra játszik. Úgy fest, nem is aratott osztatlan sikert a kezdeményezés. Elolvastam néhány kommentet. Az „anyádat szavaltasd!”, „meg vannak ezek zakkanva” típusú bejegyzéseknél nem időznék el. Volt azonban, aki szárnyakat kapott az alapötlettől és kiterjesztését javasolta például a honfoglalásról való megemlékezésekre is: „Valamennyien vonuljunk ki Vereckénél, majd ismét honfoglaljunk, miközben narancsszín lepedőkbe burkolózva üvöltözzük: „Vesszen Veszprém!”

Előre szólok. A Nemzeti Dal még rendben, de Vereckére nem megyek, se lepedőben, sem lepedő nélkül.