Töltött zsebek és káposzta

Szociológust vagy kriminálpszichológust kéne felkérni arra, hogy helyén értelmezze a rendőrség újmódi kommunikációját. Ott ugyanis a régi szakembereket vagy kirúgták vagy perifériára szorították, de mindenképpen dermesztővé változtatták a sajtómunkát.

Csak úgy példaképpen. Hír: „a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság Tevékenység-irányítási Központjába érkezett bejelentés szerint egy hölgy elmondta, hogy Dubicsányban egy rendezvényre ismeretlenek besurrantak, majd eltulajdonítottak egy tál töltött káposztát. A kiérkező rendőrök elfogták a töltött káposztát ellopó, majd elfogyasztó 19, és 25 éves helyi lakosokat.

Juhász Péter belvárosi korrupciógyanús feljelentését mondvacsinált okokkal visszautasították.

Viszont Kecskeméten ismeretlen tettes 2015. március 8-án délután bement egy lakatlan kecskeméti családi ház udvarába, majd az ott lévő farakásból eltulajdonítási szándékkal farönköt és hulladékfát pakolt egy babakocsiba. A helyszínen elfogták a tettest, majd őrizetbe vették.

A Buda Cash vezetőit viszont csak napokkal a botrány kirobbanása után - amíg nyilván nem volt semmi lehetőségük bizonyítékok eltüntetésére, a tanúk manipulálására, satöbbire - vitték rács alá - bűnösen elmulasztván az ilyenkor szokásos sajtó előtti vezetőszáras cirkuszt. (Ez már önmagában is megalapozza a kormányzati érintettség gyanúját!)

A Questor, és más csődök rendőri eljárása pedig egyenesen azt a feltételezést támasztja alá, hogy a bűnüldözés – mint rossz krimikben a gyilkosok után –, vadul takarít. Elsősorban a csalással bevádolt Kiss Szilárd attasé után, vagy a kormányhoz igen közel álló Tarsoly Csaba érintettsége után, Szijjártó, noch dazu Orbán Viktor után.

Hiszen holnapra az is kiderülhet, hogy nevezett uraknak – akár a pénzhamisításon kapott ifjú fideszesnek – soha semmi köze nem volt a hatalom hatalmasaihoz és visszamenőlegesen is eltüntethetők. Ahogyan eltűnt a rendőrség honlapjáról az a különlegesen szánalmas fotó is, amelyen egy szerencsétlen vidéki fickó ellopott biciklijének darabjait adta vissza éppen a károsultnak két zsaru. Egyikükről azonban hiányzott az azonosító – a haladó jobboldal kultikus tárgya. Szóvá tettem – törölték. (Legalábbis nem találom már.)

A „visszaadták a rendőrök az ellopott/megtalált ágfűrészt, tartós elemet, krumplihámozót” típusú fotókat ragasztja homlokára az Országos Rendőr-főkapitányság. Ott bambulnak a képen a boldogtalan körzeti megbízottak, kiknek láthatóan semmi kedvük az egészhez, de alighanem központi utasítás az ilyen kommunisztikus színjátékokban való statisztálás. (Ezek előzményeiről bővebben beszél a Magyar Rendőr fotóarchívuma: 1948-1990. magyarrendor.osaarchivum.org honlapon.)

Tegyük hozzá: a bringaalkatrészeket kényszeredett arccal visszaadó rendőröket ma még csak ebben a pozíciójukban szabad lefényképezni, ez ugyanis nem sérti emberi méltóságukat. Ha ugyanőket egy tüntetésen fotóznánk le, ma még – jogértelmezések ide-oda - határeset, hogy százezreket nyerhetnek-e a bíróságon, mert „a környezetük ebből tudja meg, mi a munkájuk, és ez borzalmas következményekkel járhat rájuk nézvést”. Legalábbis a haramia-ügyvédek szerint.

De az a lényeg, hogy a csonka bicikliváz megkerül, a kulák lebukik, három tő kenderre lecsap a TEK, nem pedig az, hová lettek a milliárdok.

Ez is egyfajta kommunikáció, melynek tanítását épp most szüntetik meg.

Szerző
Veress Jenő

Austerlitz után

Bevallom, nekem nem hiányoztak a tegnapi ünnepről a Lengyelországból érkezett, szélsőjobboldali tüntetők. Az előző választások idején a varsói sajtó gúnyosan „kis Magyarországnak” nevezte Lengyelországnak azt a keleti, szegény és visszamaradott részét, amely a Kaczynski-pártra szavazott. A nyolcvanas években, amikor gyakran jártam Lengyelországban, a varsói értelmiség még enyhén szólva sem a szegénységre és elmaradottságra asszociált Magyarország kapcsán. Ezért cseppet sem bánom, ha megszakadt Orbán és Kaczynski barátsága. A sok száz éves magyar-lengyel lelki barátság úgyis túléli a gyakori kormányváltásokat, a két ország stratégiai érdekei pedig Putyin budapesti látogatása előtt sem voltak azonosak. Röviden szólva Magyarország abban érdekelt, hogy a térség két vezető hatalma, Németország és Oroszország békés, partneri viszonyban legyen egymással, míg a lengyelek – történelmi okokból – félnek ugyanettől.

Az orbáni Magyarország számára sokkal megalázóbb volt az a slavkovi találkozó, amely lényegében elkerülte a magyar sajtó és a külpolitikai szakértők figyelmét. (Az internetes kereső tanúsága szerint egyedül a pozsonyi Új Szó elemezte érdemben.) Slavkov régi német nevén Austerlitz, itt került sor annak idején a napóleoni háborúk egyik legnevezetesebb csatájára. Idén év elején a három kormányfő jelenlétében az osztrák-cseh-szlovák együttműködés új fejezetét hirdették meg, a trió közös gazdasági, stratégiai és energiapolitikai érdekeire hivatkozva. Az „új Austerlitz” praktikus kezdeményezésnek látszik. A Visegrádi csoportot mindig is visszahúzta, hogy egyik tagja (Lengyelország) önmagában is népesebb a másik háromnál, reális középhatalmi ambíciókkal; és másfelől az, hogy egyetlen „régi”, nyugati tagállam sem tartozott bele. Ausztria, Csehország, Szlovákia viszont hasonló nagyságrendű országok, sok száz évig ugyanabba a birodalmi szerkezetbe tartoztak, s ez ma is érződik rajtuk, iskoláiktól a vasútállamosokon át egészen a hétköznapi szokásokig. És persze hasonlóak a geopolitikai érdekeik is. Profitálni az uniós tagságból, baráti viszonyban lenni Németországgal és partnerséget ápolni Oroszországgal.

Mondhatnánk, hogy ez az együttműködés Magyarországgal együtt lenne a tökéletes. De a három „alapító atya” – hírek szerint elsősorban Werner Faymann osztrák kancellár – a leghatározottabban ellenezte Orbán Viktor és vele Magyarország meghívását a klubba. Úgy gondolták, hogy Orbán botrányosan rossz nemzetközi megítélése csak ártana a kezdeményezésüknek. Bár Magyarországon kevesen realizálják, Ausztria és Szlovákia az utóbbi években nagyon jó viszonyt alakított ki egymással, s amióta nincsenek egy államban, a csehek és a szlovákok is valósággal „beleszerettek” egymásba. Ráadásul mindhárom ország kormányfője szocialista-szociáldemokrata politikus. A szociáldemokrata pártok külpolitikájára mindig is jellemző volt az éles nemzetközi konfliktusok enyhítése, a békés egymás mellett élés, a hidegháborús hangulatkeltés elutasítása. Hiszen a nemzetközi konfliktusok, szankciók, háborús események áldozatai végső soron mindig a kisemberek, a szegények, a vagyontalanok.

Sajnos a magyar demokratikus ellenzék pártjainak külpolitikai stratégiáját nehéz lenne ugyanígy jellemezni. A kis liberális áramlatok lényegében minden kérdésben az amerikai állásponthoz igazodnak. És bár elkötelezett EU-pártinak mondják magukat, tudomást sem vesznek arról, hogy az Európai Unió nagyon is megosztott az Egyesült Államokhoz való viszonyt illetően olyan kérdésekben, mint a TTIP szabadkereskedelmi megállapodás, az oroszellenes szankciók, vagy az önálló európai haderő. Az Iszlám Állam elleni katonai akcióra pedig már a hivatalosan felkért magyar kormány válasza előtt lelkes igent mondtak.

Ami a szocialistákat illeti, ők óvatosabban fogalmaznak, de az óvatosság mögött nehéz felfedezni egy koherens külpolitikai stratégiát. Ezekben a napokban egyes hírportálok valóságos botrányként tálalják, hogy az MSZP-n belül vita tört ki a paksi bővítésről, s egyáltalán az atomenergia felhasználásáról. Pedig ostobaság botrányról beszélni. Egy demokratikus pártban egészen természetes az ilyen vita, és sokkal jobb ellenzékben sort keríteni rá, mint kormányra kerülve. Nem véletlen, hogy az EU-nak nincs hivatalos álláspontja az atomenergia jövőjét tekintve: minden tagállamnak és minden politikai erőnek magának kell kialakítania a maga stratégiai válaszát.

Hasznos lenne, ha az MSZP az atomenergia mellett a párt külpolitikai stratégiájáról is lefolytatna egy érdemi (műhely)vitát. Külpolitikai programként kevés mindig mást mondani, mint amit Orbán Viktor éppen hirdet, különösen, hogy ez utóbbi állandóan ide-oda csapódik a különböző szélsőséges álláspontok között. Szerintem hazánk geopolitikai érdekei nagyjából egybeesnek az „austerlitzi” hármakéval. Tudomásul véve, hogy nem érdekünk semmiféle hidegháború, térségünknek hasznára lenne az Európai Unió és Oroszország partnersége, s az Egyesült Államokkal való szövetségünket össze kell egyeztetni a sajátos közép-európai érdekek képviseletével. És persze nem katonákat, hanem humanitárius segítséget kell küldenünk a NATO területén kívüli konfliktusok áldozatainak.

Kövér haragszik

Megnézheti magát az, aki kiesik a házelnök piksziséből. Például mi, megveszekedett ballibek, ha rajta múlna, nem is kaphatnánk személyi igazolványt. Talán még egy fekete pöttyöt is kellene viselnünk a homlokunkon. Jól látható helyen. És nekünk nem járnának azok a másik pöttyök sem a hátsónkra, amiről Matolcsy meg tudja különböztetni az igaz magyarokat.

Sőt, ha lehetne, ezt a megkülönböztetést visszamenőleg is elrendelné. Simicska Lajosnak (ha van rajta) le kellene operáltatnia magáról a Matolcsy-bélyeget, amit még a kilencvenes évek elején érdemelhetett ki. Emlékszünk: annak a bizonyos székháznak a bevételéből került néhány milla Orbán Győző bácsihoz a gánti bánya privatizálására, a másik fele meg Kövér Szilárd öccsihez, egy kis médiabirodalom megalapozására. Na, akkor még jó fiú volt a Lajos! Még véletlenül se jutott volna a későbbi házelnök eszébe, hogy olyan csúnya szavakkal beszéljen a korábbi pénztárnok csínytevéseiről (pedig azok voltak már akkor is), mint amiket most a hétvégén az egyik újságnak nyilatkozott róla. Azt mondja, elkapta a régi harcostársat a „közéleti betegség”, meg ő most a „baloldal ünnepelt sztárja”, és pálfordulásával „orientációs zavarba kerültek” a fidesznyikek. Persze attól még nem kellene pánikba esnie, hogy a Hír Tévé, a Magyar Nemzet, meg esténként pár percben az RTL híradója megzavarja a „hírek helyes értelmezését”, mert elindult a közmédia agymosodája. Ott majd gondoskodnak a nép helyes „orientálódásáról”.

Ettől persze még a házelnök - amolyan igazi komcsi módra - haragudhat az ő Lajosukra. Aki nem velük, az ellenük. Az ő fejében nincs harmadik út.

Szerző
Somfai Péter