Fácánt is gyilkolnak

A dán döglött ügyek osztálya másodszor indul neki a hódításnak Mikkel Norgaard rendezésében. A Fácángyilkosok Jussi Adler-Olsen regényéből készült, s a Q-ügyosztály vezetője, a zseniális Carl Morck újabb reménytelennek látszó bűnüggyel bajlódik.

Ha eltekintünk a nagyoperai körítéssel elővezetett bombasztikus giccstől, amit a Fácángyilkosok a fináléban elővezet, megint egy jó európai, sőt skandináv krimit kapunk. Igaz, a hatásvadászat ebben a filmben már kikezdte a sorozatnak induló Q-ügyosztály első, Nyomtanaul című darabjának szikárságát, amellyel a dán Mikkel Norgaard rendező és Jussi Adler-Olsen író alkotta páros egyből meghódította Európát.

Itt a felsőbb körökbe vezető nyomok már nem annyira fontosak, de azért az elit megkapja a magáét. Ám a befejezésben előadott önkéntes tűzhalál annyira elüt attól a rokonszenves egyszerűségtől, amellyel a film a legkacifántosabb fordulatot is hitelesnek fogadtatja el, hogy a látvány már-már parodisztikus. Pedig rohadtul tragikus akar lenni.

A Nyomtalanulban megismert morcos nyomozó, Carl Morck és hű segédje, az arab bevándorló Assad a Fácángyilkosokban megint egy megoldatlannak látszó bűnügybe üti az orrát. Egy húsz évvel korábban kegyetlenül lemészárolt testvérpár gyilkosait próbálják megtalálni, de előkerül még pár hulla a történet során. Jussi Adler-Olsen ezúttal is a legkülső körön túlról indítja az izgalmas kutatást, onnan araszolva kerül mind beljebb és beljebb a figyelem, mondhatni körkörösen közelítve a célpontot, a múltbeli sorozatgyilkosságok elkövetőit.

Maga az ikergyilkosság csak elindítja a rejtélyes bűnügyek feltárását, egyébként pedig alig tudunk meg róla valamit is. Ahogy az egykor vád alá vett fickó is hamar kiesik a figyelem középpontjából, bár ő az első, aki a nyomozás látóterébe kerül. Ám mindössze arra szolgál, hogy a Q-ügyosztály vezetője felfedezze a feltételezhető kapcsolatot egy kivételes társadalmi helyzetű, gazdag elit kör és a két évtizeddel korábbi kegyetlenségek között.

Éppen ez a lóugrásos módszer teszi izgalmassá a Fácángyilkosokat. Látjuk, hogy honnan indul a felderítő lépés, látjuk, hogy hol a célszemély, de el sem tudjuk képzelni, hogy az előttünk összefüggés nélküli két pontot hogyan teszi meg Morck nyomozó és hű fegyverhordozója, Assad. Ráadásul ügyesen bánik a szerző azzal a lehetőséggel is, hogy késleltetve léptet be fontos személyeket a történet menetébe, akiknek a jelenléte azután visszafelé magyaráz meg néhány homályos pontot.

Vagy ennek az ellenkezője is jól működik, azaz, amikor egy figura belép a látótérbe, majd egy darab időre eltűnik, hogy azután az összefüggések újabb rétegeit hozza elénk újabb felbukkanásával. A legjobb példa erre a filmet indító orbitálisan kegyetlen látvány, mikor is főhősünk, a morcos Morck nyomozó szembesül azzal a ténnyel, hogy egykori kollégája, akit idő előtt nyugdíjaztak, miatta véget vet az életének. Ezzel akarja rábírni őt: indítsa újra a nyomozást legyilkolt ikergyerekei ügyében.

A bűnügyek főszereplői és a bűnügyek a nyomozással párhuzamosan megjelenő múltbeli emlékképekben lépnek először elénk. Az ország egyik elit iskolájának díákjai ők, akik tanuló éveik idején kötnek véd és dacszövetséget, ami felnőtt korukban is működik. Diákként követik el a kegyetlen gyilkosságokat, alighanem merő szórakozásból. Morck nyomozó éppen a gyilkosságok időpontjából, a vasárnapokból következtet a színhelyekhez közel eső bentlakásos kollégium lakóinak bűnösségére.

A képbe kerül egy furcsa és meglehetősen taszító személyiségű lány is a fiúk társaságában, a főkolompos szerelmeként. Aztán mellékes figurából majdnem főszereplővé lép elő a film végére. Figurája a leggyengébb láncszem a krimiben. A emlékképekben ő a dédelgetett „hercegnője” a kegyetlenségekben főkolompos fiúnak, ugyanakkor ő az egyik legkegyetlenebb tagja is a gyilkos társaságnak. Az élvezettel kegyetlenkedő, önjáró perszónát a végére a film áldozati piedesztálra emeli, noha a két szélsőséges pont között semmi nem indokolja az éles fordulatot.

Norgaard jó színvonalú rendezése itt megtörik, átmegy hatásvadászatba, s olyan hősnőt állít elénk, akit nehéz elhinni. Amilyen izgalmas a Fácángyilkosok jó háromnegyede, olyan hiteltelenné válik az utolsó negyed. Bombasztikus és hatásvadász az úgymond társadalmi mélymerülés az utca nyomorultjai közé, mikor Morck a húsz éve eltűnt, és hajléktalanná lett lányt keresi. Van itt mumifikálódott embrió, túladagolt örömlány, önfeláldozó bűnös és persze örök szerelem is, ami végül tűzhalálban dicsőül meg. Huhh! Pedig a Fácángyilkosok is jó skandináv krimi, kár érte.

(Fácángyilkosok ***)