A DOCnomads műhelyt fiatal filmesek alapították, akik nagyobbrészt ERASMUS ösztöndíjjal tanultak Lisszabonban, aztán Budapesten folytatták tanulmányaikat, ahol Almási Tamás irányításával egész sor rövid dokumentumfilmet készítettek. Tavaly szeptembertől a brüsszeli filmfőiskolán tanulnak, s a hazánkban született munkáikkal mutatkoztak be az itteni magyar kulturális intézetben.
A program első része igazi filmiskolai „házi feladat volt”, három perces ujjgyakorlatok, maximum öt kameraállásból. Filmetűdök hétköznapi emberek hétköznapi napjáról. Orosz, vietnami, ukrán, ecuadori, brit és más nemzetiségű fiatal rendezők mutatták fel az egyszeri, emberi karaktert az élet olyan „mellékszereplőiben”, mint egy mozgáskorlátozott pesti öregasszony, vagy egy középkorú férfi, aki meztelenül áll modellt egy képzőművészeti iskolában. És a tétlen ácsorgás közben beszél is, ám hiába, az ifjú és igyekvő művész palánták csak tárgynak tekintik, nem rá, csak a megoldandó technikai feladatra figyelnek. Az ifjú filmesek viszont, noha nem beszélnek magyarul, mégis ráéreztek egyéniségére, sorsára és a modellt állás csendes drámájára a három perces etűdben.
A filmetűdöket tíz-húsz perces hosszúságú rövidfilmek követték, ezeket is a műhely külföldi tagjai készítették. Szitka Péter kazinbarcikai polgármester segítségével egy hetet töltöttel a borsodi iparvárosban, s a rövidfilmek többsége ott készült el. Sok idejük nem volt, egy hétbe az adatgyűjtés, a terepszemle és a forgatás is belefért.
Alekszandr. M. Vinogradov (Szása) fiatal orosz filmes az első este véletlenül tévedt be egy barcikai kocsmába, beszélgetni kezdett a csapos lánnyal, aki elmondta, hogy énekesnő volt Pesten, de aztán az élet ehhez a vidéki bárpulthoz sodorta. A találkozásból film lett, amelyben felvonulnak Kazincbarcika zenészei és hobbiból zenélő polgárai. Kodály és rock, utcazene és ünneplő ruhás zeneiskolai produkció: mindez együtt „Kazincbarcika hangja”. A Fülöp-szigeteki Alyx Ayn Arumpac a barcikai garázssorról készítette el tíz perces kis remeklését. A garázssoron itt-ott autó is akad, de a lényeg az, hogy a közeli lakótelep férfijai itt jönnek össze iszogatni, barkácsolni, a múltat megbeszélni, a nőket és általában az élet dolgait kibeszélni.
A garázs mellett a lakótelepi ház erkélye is fontos hely a város lakóinak életében. Négy fiatal filmes – Ecuadortól Moldováig, s az egyetlen magyar közreműködő. Vincze Máté – egy kazincbarcikai panelház balkonjára invitálta a lakókat. A balkon az egyik embernek kis virágoskert, másnak rolettával lezárható pótszoba, de sokaknak az a hely, ahonnan hátuk mögött az otthon védettségét érezve beszélgethetnek idegenekkel.
Mint Szása, a műhely leglelkesebb szervezője brüsszeli beszélgetésünkön elmondta, a helyiek kezdeti tartózkodását nagyon gyorsan sikerült legyőzniük azzal, hogy kedvesen, udvariasan, érdeklődéssel kérdezgették őket, a rossz „profik” lekezelő nagyképűsége nélkül. A svájci Matteo Gariglio egy edelényi húsbolt vezetőjét és annak feleségét mutatja be, akik szegényes környezetben szolgálják ki kispénzű vevőiket, és próbálják fenntartani magukat. De ez sem akadályozza meg őket, hogy ne sportoljanak: mindketten amatőr súlyemelők, a férfi és a nő is benevez a helyi versenyre. Két ember csendes küzdelme a teljes életért tíz rövid percben.
Költői szépségű munka az Álmodók Klubja, amelyet a már említett orosz Alekszandr M. Vinogradov készített a budaörsi vitorlázó repülőtéren. A film főhőse egy kissrác, aki lelkesen segít másoknak a gépbe történő beszállásban, a csörlőzésben, az itt is elkerülhetetlen papírmunkában. De repülni még nem repülhet. Nem panaszkodik róla, de amikor a levegőbe emelkedik egy-egy könnyű kis vitorlázógép, pontosan látjuk rajta, hogy mennyire szeretne már ő is elemelkedni a földről. Mellesleg látunk egy kilencven feletti urat, aki még mindig repül, s aki példa lehet minden idősebb embernek, aki szerint már „nem való” ez, vagy az. A palesztin Dina Naser látszólag még egyszerűbb témát választott. Egy idősebb budapesti értelmiségi nő, nehezen mozogva, könyvekkel zsúfolt lakásából elevickél egy vasárnap délutáni előadásra. A kultúra, mint éltben tartó, emberi méltóságot adó erő: kilenc percben ezt mutatja fel a film.
Szása, azaz Alekszandr M. Vinogradov elmondta, hogy budapesti tanulmányuk során Almási Tamástól tanulták a legtöbbet. (A kiváló dokumentumfilmes Almási, ezt én teszem hozzá, sok évig filmezte Ózd széthullását. A kazincbarcikai helyválasztás azért is érdekes, mert Barcika iparának és vezetőinek hála elkerülte Ózd sorsát, élhető és működő város maradt a nehézségek idején is.) Alekszandr a magyarokat első pillanatra zárkózott, de aztán könnyen megnyíló és barátságos embernek találta, és nagyon könnyen rá tudta venni őket arra, hogy kamera elé álljanak. Ezzel ellentétben az utcai forgatásokon a „hivatalos közegek” olyan durván elutasítóak voltak, mintha nem is lett volna rendszerváltozás.
Hogyan tovább? A DOCnomads huszonöt tagja most Brüsszelben tanul, ki ösztöndíjjal, ki maga rakja össze a rávalót. Jól tudják, hogy dokumentumfilmezésből nemigen lehet megélni, hosszabb távon egyedül a televízió kínálhat felvevő piacot. Az 1981-es születésű Szása Oroszországban elvégezte a jogi egyetemet, egy évig jogászként praktizált is, aztán filmezni tanult, és készített egy hosszabb dokumentumfilmet egy szívsebészről, amit bemutatott az egyik legnézettebb orosz tévécsatorna. Most Európát járja, Lisszabon, Budapest, Brüsszel között él. Március második felében Magyarországra utazik, ahol dokumentumfilmet forgat Mókusról, azaz Szirtes Edina énekesnőről. A tervek szerint még egy férfibörtönben tartandó fellépésére is elkíséri az énekesnőt. Még nem tudja, hol fog élni, ha egyszer véget ér minden ösztöndíj.
De filmeket szeretne csinálni, mindenképp.
