Olvasom a hírt, miszerint az Eurostat huszonnyolc országban kérdezte meg a felnőtteket, mennyire elégedettek az életkörülményeikkel. Az európai átlag nyolc körül van, de abból ilyen-olyan címen le kell vonni az elégedetlenségi faktorokat. Engem senki nem kérdezett meg, ezért elkészítettem a magam elégedettségi mutatóját. 10 pont lehetne a maximum, de erről szó sem lehet, még a Hollandiában élő vejem is legfeljebb nyolcast adna magának. Úgy gondoltam, biztosan örülne Orbán Viktor, ha azt mondanám, átlag nyugdíjasként mondjuk 7 pontot adok magamnak. De aztán gondolkodóba estem: ennyi pont csak akkor járna, ha a nyugdíjam legalább fél millió forint lenne, mert akkor talán nem zárna minden hónapban kemény mínusszal a bankszámlám.
Szóval 6 pontnál többet – sajnos – nem adhatok magamnak. Sőt! Ha figyelembe kell vennem az egészségügyi állapotomat is, akkor legalább egy fél pontot máris le kell vonnom. Egyre több időt kell várakozással töltenem az orvosi rendelők előtt, amikor pedig a receptekkel átmegyek a gyógyszertárba, az elégedettségi mutatóm – látva az árakat – újabb négy tizeddel csökken. Ma reggel bekapcsoltam a rádiót, meghallgattam a híreket, aztán belenéztem az újságokba is, ahonnan a nyakamba ömlött az a sok-sok ellenségeskedés, ármánykodás, ami a politikai ellenfelek között folyik és ami naponta mérgezi az életemet. Azonnal levontam még három tizedet.
Most 4,9 tizeden állok, valahol tényleg e körül mozog az elégedettségi szintem. Lehet, hogy mégis Finnországban vagy Svédországban kellene élnem?