Előfizetés

Budapesten múlik Markó sorsa

Lemondott parlamenti mandátumáról Markó Attila, az RMDSZ december óta Budapesten tartózkodó képviselője. A képviselőház szavazni készült az ügyészség letartóztatási kérelméről, a politikus mentelmi jogának megvonásáról, miután azt már a jogi bizottság pozitívan véleményezte.

A román vádhatóság három rendbeli hivatali visszaéléssel gyanúsítja a képviselőt amiatt, hogy a restitúciós hatóság kártérítési bizottságának tagjaként a többi taggal együtt a piaci árhoz képest túlértékelt telkek alapján ítélt meg kártérítéseket.

A képviselő lemondása után semmi akadálya annak, hogy az ügyészség az előzetes letartóztatás elrendelését kérje, védőügyvédje szerint ezt meg is teszik, és ha nem találják Romániában, akkor európai elfogatóparancs elrendelését kérik ellene, amit a magyarországi hatóságoknak is továbbítanak. Egy magyarországi bíróság megvizsgálja, milyen mértékben megalapozott a román ügyészek őrizetbe vételi kérése. Ennek alapján dönthet Budapest, hogy kiadja a politikust vagy sem, állítja az ügyvéd.

Állóháború Lausanne-ban

Publikálás dátuma
2015.04.02. 07:32
Zarif iráni külügyminiszter derűlátóan beszélt az esélyekről FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/JOHANNES SIMON
Folyamatosan zajlanak a tárgyalások a svájci Lausanne-ban az iráni atomprogramról. Bár a politikai keretmegállapodást március 31-ig le kellett volna zárni, tegnap is folytatódtak a szakértői szintű egyeztetések, a nagy áttörés azonban várat magára.

Hogy valójában meddig jutottak az egyeztetések során, erről egymásnak ellentmondó értesülések láttak napvilágot. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerdán kora hajnalban áttörésről tett említést. Úgy foglalt állást, hogy minden kulcsfontosságú pontban megegyezés született a Hatok, azaz az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország, illetve Irán képviselői között.

Az iráni diplomácia vezetője, Mohammed Dzsavad Zarif is derűlátóan nyilatkozott, s reményét fejezte ki, hogy a munkát hamarosan le tudják zárni. Lavrov állításával szemben azonban egy amerikai illetékes az AFP-nek elmondta, még nincs megállapodás a kulcskérdésekről.

Nem feltétlenül tekinthető kedvező fejleménynek, hogy tegnap reggel Lavrov, továbbá Laurent Fabius francia, valamint Vang Ji kínai külügyminiszter is elutazott a tárgyalások helyszínéről, igaz, jelezték, hogy amit fejlemény történik, visszautaznak. Ezt követően az egyeztetések szakértői szinten folytatódtak.

Kedvező fordulat késő délutánig sem történt, az azonban egyértelműnek tűnik, hogy a felek eltökéltek a megállapodásban, bármeddig tartsanak is a megbeszélések. Az Egyesült Államok nem akarja, hogy kárba vesszenek az eddigi erőfeszítések, de Teherán is túl sokat veszítene a kudarccal. A német külügyminisztérium Twitter üzenetében azt írta, bár megállapodás még nem született, „látható a fejlődés”.

Abbasz Arakcsi iráni külügyminiszter-helyettes elmondta, a nézetkülönbségek továbbra is két kérdés körül forognak. Egyrészt a nukleáris kutatás jövője, másrészt a szankciók feloldásának üteme ad okot vitákra. Az előbbi azért kényes kérdés, mert meghatározhatja, hogy Teherán milyen messze kerüljön egy nukleáris bomba kifejlesztésétől. Sok szakértő attól tart, hogy Irán az új centrifugák révén rögtön a szerződés lejárta után nukleáris fegyvert állíthat elő.

Teherán ugyanakkor azt is követeli, hogy minden vele szemben elrendelt szankciót oldjanak fel. Azt is, amit az ENSZ, az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió rendelt el vele szemben. Teherán abba már beleegyezett, hogy a büntetőintézkedéseket fokozatosan oldják fel. Arakcsi azt közölte, amíg nem jutnak kompromisszumra minden kérdésben, addig nincs értelme semmilyen megállapodás aláírásának.

A Hatok és Irán már évek óta tárgyal a perzsa állam nukleáris programjáról. Azt követelik a perzsa államtól, adjon garanciákat arra, hogy atomprogramja békés célokat szolgál. A végső megállapodásra június végéig hagytak időt. Amennyiben kompromisszum születne a kérdésben, az az olajpiacra is komoly hatással lenne. Egyes becslések szerint ha Irán ismételten exportálhatna olajat, úgy a nyersanyag világpiaci ára 30 dollár alá süllyedhet.

Menedékjogot kért egy újságíró

Menedékjogot kért Svájcban egy iráni újságíró, a Hasszan Rohani elnökhöz közel álló Amir Hosszein Motagi, aki 2013-ban a jelenlegi államfő választási kampányát is segítette. Az újságírót az Iráni Diáktudósítói Szövetség (ISCA) delegálta a svájci városba. Tegnap egy londoni televíziós csatornában jelentette be döntésének hátterét. Azt közölte, bár Irán részéről sokakat küldtek újságíróként a tárgyalások helyszínére, valójában nem újságírókról van szó, hanem éppen az a feladatuk, hogy megszűrjék az információkat. „A lelkiismeretem nem engedi meg, hogy így végezzem a munkámat” – közölte.



Szlovénia is kártérítést akar?

Rónay Tamás
Publikálás dátuma
2015.04.02. 07:31
Miro Cerar kormányfő nem tartja időszerűnek a kártérítés ügyét FORRÁS: YOUTUBE
Görögország után Szlovéniában is egyre erősebbek azok a hangok, amelyek szerint Németországnak kártérítést kellene fizetnie a nácik által az ország területén elkövetett rémtettek miatt. Bár Miro Cerar miniszterelnök nem tartja időszerűnek a kérdést, az ellenzék továbbra is napirenden kívánja tartani a kérdést.

Hétfőn váratlan kérdést intéztek a szlovén miniszterelnökhöz, Miro Cerarhoz. Az Egységes Baloldal nevű ellenzéki párt a görög kormány törekvéseire hivatkozva azt firtatta, hogy a ljubljanai kabinetnek is kártérítést kell követelnie Berlintől az ország területén a nácik által elkövetett rémtettekért. Cerar erre azt válaszolta, hogy ezt a kérdést „széles politikai aspektusban” kell szemlélni.

Mint fogalmazott, a második világháború óta hetven év telt el, s Szlovénia 2004-es uniós csatlakozása óta a téma lekerült a napirendről, ennél sokkal fontosabb kérdések is felmerülnek a német-szlovén bilaterális kapcsolatokban. Azt is közölte, nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy a háborús kártérítések kérdését ismételten napirendre tűzzék.

Mire alapozná Szlovénia a háborús kártérítést? A Wehrmacht 1941. április 6-án támadta meg a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, s két nappal az invázió után csapatai elérték Maribort. Ljubljanát, valamint az Adriai-tenger szakaszát átengedték az olaszoknak, a németek azonban megtartottak maguknak egy 10 ezer négyzetkilométernyi területet. 800 ezer ember került német uralom alá. Egyik első intézkedésükként betiltották a szlovén nyelv használatát, a település- és családneveket német hangzásúra kellett változtatni, a szlovén könyveket, a könyvtárakat megsemmisítették.

A nácik „eredetkutatói” szerint a szlovének ereiben „egy csepp német” csörgedezik. Ezért Németország területére, az ottani táborokba internálták, illetve kényszermunkára kötelezték őket. 1941 októbere és 1942 júliusa között 36 ezer szlovén nemzetiségű személyt küldtek a náci Németország területére. Heinrich Himmler a szlovén értelmiséget teljes egészében deportálni akarta. Azokkal is ez volt a célja, akiket „értékesnek” ítéltek meg, de politikailag megbízhatatlannak tartottak. A legkevésbé megbízhatóakat Horvátország és Szerbia területére küldték.

A cél az volt, hogy a szlovéneket még hazájukban átneveljék németté, ez a törekvés azonban kudarcba fulladt. A nácik helyi vezetői is jelezték Berlinnek, hogy faji szempontból ugyan a szlovének valóban hasonlítanak a németekre, de van némi „keleties beütésük”. Himmler egyébként az „Endsieg” után a Szovjetunió elnéptelenedett területeire akarta küldeni a szlovéneket.

1942 júniusában Himmler a partizánok mozgalmának teljes megsemmisítését rendelte el. A tisztogatás jelszavával Szlovénia területén egyes településeket a földdel tettek egyenlővé. A terror ellenére továbbra is nagy elégedetlenség volt tapasztalható a helyi lakosság körében, ami a náci vezetők körében is aggodalmat keltett. Ezért elrendelték a deportálások leállítását.

Magas rangú tisztek azonban megtámadták a döntést, Himmler ezért kiadta a parancsot: minden olyan személyt le kell tartóztatni, akik kapcsolatban állhattak lázadókkal. A bebörtönzötteket „faji szempontból” is megvizsgálták, sok gyermeket választottak el szüleitől. A felnőtteket internálták, vagy agyonlőtték. 430 gyermeket Stájerországba szállítottak. 1100-at pedig átnevelő táborba küldtek, vagy lehetővé tették adoptálásukat német családok számára. Sokan mind a mai napig nem tudják, kik voltak igazi szüleik.

A német uralom szlovéniai mérlege 16 180 halott és 180 ezer elűzött, illetve menekült személy volt (ez összesen a németek által megszállt területeken élők 22 százaléka). 600 szlovént a Hamburg melletti Neuengamme koncentrációs táborban végeztek ki. A szlovén vagyonnak körülbelül a felét semmisítették meg a németek. A hazatért túlélők egy majd teljesen földig rombolt országrészt találtak.

A második világháború után természetesen felmerült a háborús jóvátétel kérdése. Az 1946-os békekonferencián 36 milliárd amerikai dollárnyi kártérítést szavaztak meg Jugoszláviának, ezt az összeget azonban később elengedték. A németek csak azon jugoszláv áldozatok hozzátartozóinak fizetett, akiken bizonyítottan emberkísérleteket hajtottak végre. 1951-ben a német szövetségi kormány mintegy 4 millió eurót utalt át számukra. Más bűntettekért, a koncentrációs tábor területén kívüli gyilkosságokért, kényszermunkáért azonban nem fizettek. (Az már egy másik történet, hogy a Jugoszláviában maradt németeken miként állt bosszút az akkori kommunista vezetés.)

Több mint 20 évvel később elmozdulás történt az ügyben. 1973-ban ugyanis Joszip Broz Tito és Willy Brandt kancellár hitelmegállapodást kötött. Ez volt az úgynevezett brijuni egyezmény. Kínosan ügyeltek arra, hogy a szerződésben kerüljék a „kártérítés”, vagy a „háborús jóvátétel” kifejezést. Jogilag sem lett volna megalapozott, hiszen nem a világháború túlélői, az áldozatok hozzátartozói profitáltak belőle, hanem az egyre inkább a Nyugat társaságát kereső jugoszláv állam.

A Német Szövetségi Köztársaság egyébként 1972-ben 150 millió eurónyi márkát fizetett Jugoszláviának, a brijuni szerződést követő évben pedig 350 milliót, harminc éves visszafizetési haladékkal. Elsősorban a balkáni állam infrastruktúrájának fejlesztésére, a villamoshálózat kiépítésére szánták az összeget.

Jugoszlávia felbomlása után sem került le a napirendről a háborús jóvátétel kérdése. Mint a Die Zeit egyik korábbi cikkében írta, a szlovéniai Megszállók Áldozatainak Egyesülete (ZZO) 1997 után azt követelte, hogy Berlin legalább az 1500 kranji áldozat haláláért vállalja a felelősséget. Bár 2000-ben a ljubljanai parlament törvényt fogadott el a deportáltakról, az egyesület követelései végül nem kerültek be a jogszabályba. A 35 ezer akkor élt túlélőből csak 9400 ügyében ismerték el, hogy kártérítésre tarthatnak igényt.

Berlin azonban nem akar jóvátételt fizetni. A német kormány mindmáig ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, amely szerint a rasszista terror még nem feltételezi a kártérítés fizetését. 2006-ban a német pénzügyminisztérium kerek-perec kijelentette a szlovéniai áldozatok egyesületének, hogy a téma le van zárva.

A kérdés azóta holtpontra jutott. Az egyesület egyik társalapítója, Tone Kristan 2011-ben, a Bundestagnak címzett levelében azt írta: „Sértve érezzük magunkat amiatt, amit az elmúlt években el kellett szenvednünk. Nagyon csalódtunk egy olyan országban, amely annyira demokratikusnak, szociálisan érzékenynek és igazságosnak tartja magát” – fejtette ki.

Janko Prunk szlovén történész a Delo című lapban azt közölte, a túlélőknek van erkölcsi alapjuk arra, hogy kártérítést kapjanak. Rámutatott, hogy Szlovénia önállósága után azért nem nagyon firtatták a kérdést, mert Ljubljana nem akarta veszélybe sodorni uniós csatlakozását, nem kívánt ujjat húzni Berlinnel. Arról nem is beszélve, hogy a Németország legfontosabb külkereskedelmi partnere. Az ellenzéki Egységes Baloldal szerint a második világháború után Jugoszláviának megítélt 36 milliárd dollár 16 százalékát kell Szlovéniának megkapnia, ami 5,7 milliárd dollárnak felel meg.

A rémtettek helyszíne
Az ország egyik kultikus helye a krskói Rajhenburg kastély, amelynek elődjét már 895-ben megemlítette egy írásos emlék. A jelenlegi épület építési munkálatai a 16. században kezdődtek meg. 1881-ben trappista szerzetesek költöztek ide, akik csokoládét és likőrt állítottak elő.
A kastély sötét történetéhez tartozik, hogy a nácik 1941-ben koncentrációs táborrá alakították át, ide deportálták a politikai ellenségnek tartott szlovéneket és a zsidókat. Később innen deportálták őket más, elsősorban németországi táborokba. A második világháború után egy ideig női börtönként működött, 1968-ban azonban a politikai bebörtönzöttek, internáltak, deportáltak múzeumává alakították át.
A kastély közelében tömegsírba temették áldozataikat a nácik. A Ravine tömegsírban 186 horvát és szerb katona és 20-30 szlovén polgári személy tetemét találták meg. A kastély ma is múzeumként működik, számos korabeli kiállítás tekinthető meg.