Előfizetés

Erdő Péter: Isten mindenkit hazavár

Krisztus kereszthalála és föltámadása megmutatta, hogy a teremtő és megváltó Isten nem feledkezik meg az emberiségről, és minden tragédia, minden emberi és történelmi bukás után is hazavár mindenkit, és örök boldogságot készít - mondta Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek húsvét üzenetéről.

Húsvét öröme nem futó jó hangulat, hanem annak a biztos tudása, hogy az ember alapvetően a helyén van a világban, hogy az életének célja, értelme van, és van valaki, aki szeretettel kíséri az egész emberiség sorsát - hangsúlyozta a bíboros.
Megrendítően támasztják ezt alá napjainkban a közel-keleti keresztények tanúságtételei - mondta Erdő Péter, felidézve, hogy Egyiptomban a mártírok családtagjai imádkoztak szeretteik gyilkosaiért. Sőt, mi több, azt mondták, hogy szeretettel várják őket, ha emberi szót akarnának váltani velük. Aki képes kimondani ezt, miután ilyen szörnyű körülmények között elveszítette a szeretteit, az nagyon mélyen megértett valamit Krisztus szeretetéből - vélekedett.

A bíboros rámutatott: a nagypénteki liturgiában elhangzik, hogy Krisztus engedelmes volt az Atya iránt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Istennek engedelmeskedni azt jelenti, hogy az ember fölismeri emberlétének helyét a világban, fölismeri a teremtő Isten jóságát és akaratát a saját és a többi ember életében, az egész világban és a természet adottságaiban is. Hozzátette: amikor az ember tisztelettel elfogadja ezt, és nem pillanatnyi előnyei érdekében, önzőn, mások kárára vagy a következményekre nem gondolva cselekszik, akkor engedelmes.

Természetes képességeinkkel a teremtett világból is felismerhetők az emberi élet legalapvetőbb követelményei. Amikor pedig Isten maga szól az emberhez, akkor még könnyebb engedelmeskedni - mondta.
"Tisztán csengő szó" a legfőbb parancsolat: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és szeresd embertársadat, mint saját magadat - fogalmazott Erdő Péter, hozzátéve, hogy ennek a parancsnak engedelmeskedett, ezt példázta Jézus egész életével és kereszthalálával.

Életünk, jövőnk a tét

Publikálás dátuma
2015.04.04. 10:09
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
A matematikában az egyszerűsítés – például több tag ideiglenesen egy új változóval történő helyettesítése, vagy egymást semlegesítő tényezők kiejtése - közkedvelt, elegáns, a további műveleteket lényeges mértékben megkönnyítő megoldás. Ha viszont e módszert a gazdaságirányításban, a környezetvédelemben kellő körültekintés nélkül alkalmazzák, komoly bonyodalom, számottevő pénzügyi veszteség vagy környezeti kár keletkezhet belőle.

A 70-es évek két olajár-robbanása mégiscsak „begyűrűzött” hozzánk, pedig azt gondoltuk, megállítható a határainkon, de nem így történt. Olyannyira nem, hogy rövidesen a KGST-országok kölcsönös áruforgalmának elszámolását is világpiaci árbázisra, majd konvertibilis valutára állították át. De mi van akkor, ha a szóban forgó megközelítést a gazdaság, illetve a környezetvédelem/fenntarthatóság területén próbálják „bevetni”, ahogy azt néhány hónappal ezelőtt maga a miniszterelnök jelentette be: úgymond "összhangba kell hozni a gazdasági és a környezetvédelmi szempontokat egymással". Hogy nem a levegőbe beszélt, arról számos, természeti értékeink és hazánk jövője szempontjából egyaránt súlyos döntés, vagy formálódó elképzelés tanúskodik. Márpedig e téren egyszerű "pénzügyér" módon aligha lehet orvosolni az esetleg elkövetett hibákat, hiszen az élő természet egyre-másra bekövetkező, vagy „előirányzott” rombolását nem lehet egyik napról a másikra helyrehozni. Gondoljunk csak a földhasználat gyökeres megváltoztatására, az évtizedeken át biotermeléssel hasznosított területek beszennyezésére, a növény- és állatfajok ezreinek létfeltételeit is biztosítani hivatott, gondosan védett földterületek „szétparcellázására”, a kíméletlen erdőirtásokra, vagy a levegő szennyezésére.

Pedig az Alaptörvény hitvallása és alapvetése világosan leszögezi:”… a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. …Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit. A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.”

Uniós "sallerekre" számíthatunk

Nincs szükség tehát uniós kötelezettségszegési vizsgálatra ahhoz, hogy lefoghassuk azok kezét, akik – hatalmukkal visszaélve a fent említett értékeket, országunk fejlődésének természetes alapjait veszélyeztetik. Ami azt illeti, ha sokáig manipulálnak az illetékesek a természetvédelmi területekkel, a Natúra 2000 program végrehajtásával, úgy hamarosan uniós „sallerekre” és támogatási források megvonására is számíthatunk.

A 2014-2020-as időszakra az Európai Bizottsággal kötött partnerségi megállapodás „intelligens, fenntartható és befogadó” növekedést ír elő. Alább világossá teszi, hogy ennek a növekedésnek az ökológiai fenntarthatóság követelményrendszerének kielégítésével, például a megújuló energiaforrások kiaknázásával és az energiahatékonyság jelentős javításával kell együtt járnia. Így válik a növekedés ökoszociális szempontból is fenntarthatóvá, amihez makró síkon csökkenő anyag- és energiafelhasználás is tartozik. Természeti értékeink védelme ezért nem képezheti rövidlátó manipulációk, alkuk tárgyát!

Márpedig jelenleg éppen ez történik: miközben a 2020-ig tartó hétéves időszak uniós pályázati rendszere az utóbbi területeken komoly fejlesztési célkitűzéseket tartalmaz, a gyakorlat (például az egy-másfél nap alatt kimerülő energia-racionalizálási pályázati keretek, az ösztönzési funkciókat gyakorlatilag nélkülöző adórendszer, vagy a továbbra is a szennyezőket „jutalmazó” szabályozás) ennek szöges ellentéte. A tényleges teljesítmény messze elmarad az időarányosan szükséges szintektől. Erre egyébként nemrégen a Magyar Természetvédők Szövetsége által az energiafüggetlenség lehetőségeiről szervezett nemzetközi konferenciára készült tanulmányok is felhívták a figyelmet. Eddig ugyanis a környezetet károsító anyagok kibocsátása főként a rendszerváltozáshoz kapcsolódó nagyszabású gyárbezárásoknak, valamint a 2008-as általános válsághelyzetnek tulajdoníthatóan csökkent. Az öko-szociális szempontokat előtérbe helyező, tényleges intézményi és szabályozási reform nélkül esélyünk sincs a klímaváltozás kezelésével kapcsolatos vállalásaink teljesítésére, még kevésbé a gazdasági-pénzügyi válság fenntartható leküzdésére.

Különösen akkor nem, ha olyan „egyszerűsítéssel” is élni akarunk, mint amilyen a nettó szén-dioxid kibocsátás csökkentését szolgáló atomenergia fokozott alkalmazásával kívánunk elérni. A globális felmelegedés kordában tartására (legfeljebb +2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet emelkedés) ugyanis csak abban az esetben lesz lehetőség, ha mielőbb széles körű intézkedéseket tesznek világszerte a szén-dioxid kibocsátás mérséklésére. Márpedig legfrissebb becslések szerint a jelenlegi ütemben továbbra is növekvő kibocsátás mellett legfeljebb 17-20 év állna a rendelkezésünkre e folyamat megfordítására.

Elég a balfogásokból!

A legkorábban 15 év múlva belépő új paksi blokkok aligha járulnának hozzá e célkitűzés eléréshez – ellenkezőleg, anyagi-pénzügyi erőforrásainkat Paksra lekötve évről-évre újabb széndioxid "adagokat" engednénk a légkörbe, ahol ezek (igen hosszú élettartamuk miatt) hatványozottan járulnának hozzá a globális átlaghőmérséklet emelkedéséhez. Fontos fejlemény, hogy az USA és Kína legutóbbi felsőszintű tárgyalásai során fordulat-értékű közös vállalást tettek: az USA 2025-re 26-28 százalékkal csökkenti üvegházhatású gázkibocsátását a 2005-ös szinthez képest, Kína pedig legkésőbb 2030-ra megállítja annak növekedését. Jelenleg az USA és Kína felelős a világméretű kibocsátás mintegy 45 százalékáért. E célkitűzés jegyében Kína 2030-ra 20 százalékra növeli a „tiszta” energia részarányát teljes energiatermelésében.

E közös fellépés várhatóan lendületet ad a 2015-ben, Párizsban sorra kerülő, konkrét intézkedéseket előirányozni hivatott globális klímakonferenciának. Ami azt illeti, az atomenergia üzemanyaga és a technológiai berendezések előállítása, valamint az erőművek felépítése során keletkező teljes szén-dioxid kibocsátást életciklus szemléletben (a bányászattól a fűtőelemek és berendezések gyártásán át egészen a hulladékként történő ártalmatlanításukig) véve figyelembe, egy kilowatt-óra előállításánál 66 gramm károsanyag kibocsátás keletkezik, ami messze meghaladja a megújulók hasonló mutatóit. Ezt a Környezeti Nevelési Hálózat Országos Egyesület közelmúltban megjelent, „PAKS VOBISCUM? Kérdések és válaszok az új paksi atomerőműről” című kiadványa 103 tudományos közlemény összegzése eredményeként állapította meg.

Fontoljátok meg még egyszer, döntéshozók! Elég az olyan balfogásokból, mint amilyen legutóbb az elkerülő utak fizetőssé tétele is volt. A kormányfő „egyszerűsít” az az ő baja, beosztottjai viszont már eleve át is veszik ezt a gondolatmenetet, ez viszont a mi bajunk! Pedig egyetemi végzettség sem kell hozzá, hogy világosan lássuk: aki igénybe veszi az elkerülő utakat azok súlyos légszennyezési és közúti forgalmi terhet vesznek le az ott élők válláról. Márpedig erre Magyarországon különösen nagy szükség van, hiszen világviszonylatban továbbra is az „élmezőnyben” állunk a tüdőrák megbetegedések (és idő előtti elhalálozás) szomorú statisztikájában, és igencsak hátul kullogunk a most születők várható élettartamát illetően is. Friss példa az elkerülő utak használatának „elkerülésére” az újpalotai önkormányzat kukásainak esete, akik nem akarják megfizetni a sarcot, legyen inkább forgalmi dugó – és közmérgezés. Nincs tehát olyan gazdasági indok, ami sarcolhatóvá teheti egy, a légszennyezést csökkentő útszakaszt. A városok jó levegője az elsődleges közérdek, s ha bevétel kell, meg lehet azt oldani más, tisztán pénzügyi eszközökkel is.

Az olasz példa

További „egyszerűsítés” a szubszidiaritás elvének kétarcú kezelése is. Az EU központi szervei és a tagállamok ugyanis elvárják minden tagállamtól, hogy az egyes problémákat, célkitűzéseket, programokat a lehető legkézenfekvőbb módon oldják meg, ezzel mindkét fél (az EU központi költségvetése és a tagállamoké is) jól jár, mivel így az adott intézkedések költséghatékony módon valósulhatnak meg. Ez az alapelv azonban egy ország államigazgatásán belül is érvényes: a túlzott központosítás óhatatlanul az eszközhatékonyság romlásával, a helyi szellemi és anyagi erőforrások elégtelen kiaknázásával párosul, ahogy az már egyértelműen látszik a „megreformált” felső- és közoktatásban, az egészségügyben és a vidékfejlesztés területén is, ahol a beruházásokról, az uniós támogatás felhasználásáról kizárólag legfelsőbb szinten döntenek.

A kormány legutóbbi „bölcs” határozata szerint (a termékdíjak filozófiájának és gyakorlatának megfelelően), adóztatják a napelemeket és a szélkerekek egyes elektronikus részegységeit, úgymond majd ebből fedezik hulladékként történő kezelésük költségeit. Formálisan ez így is volna rendjén, feltéve ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy olyan berendezések hulladékként történő kezeléséről van itt szó, amelyekből csak néhány száz működik Magyarországon, és hosszú élettartamuk miatt még sokáig meg sem fognak jelenni a hulladékok között. Nálunk e technológia elterjesztésének vontatottsága a legnagyobb gond, nem életciklusuk végén történő kezelésük. Olyan szabályozási környezetet kellene tehát biztosítani számukra, amelyben a megújuló forrásokat kiaknázó technológiák megerősödhetnek, majd széles körben elterjedve hathatósan hozzájárulhatnak a környezeti-gazdasági-pénzügyi válságból való kilábaláshoz.

E célkitűzést nemcsak retorikájában, hanem ténylegesen is magáévá tévő kormány könnyen találhatna módot az „egységes kezelés” és e területek támogatásának szükséges összekapcsolására, például úgy, hogy az első 5 évben, ami közel megegyezik a befektetések megtérülésével, nem vetnek ki rájuk külön adót. Hogy a megújuló energiaforrásokat hasznosító technológiák mennyire érzékenyek a szabályozási környezetre, arra kiváló példát szolgáltat az olaszországi gyakorlat. Míg 2011-ben háron 500 MW fotovoltaikus panel működött az országban, 2013-ban már mintegy 16 300 MW, 2014-ben pedig további 45 MW-nyi volt a növekmény, mert időközben hatályba lépett a Passera-rendelet, amely mérsékelte és maximálta a megújuló technológiáknak nyújtott támogatást, amire a befektetők azonnal visszahúzódóan reagáltak. Az már csak történelmi „csemege”, hogy a napelemes panelek még a szocialista rendszerben is – egyetlen fecskeként – kedvezményt élveztek a környezetvédelem támogatása iránt egyébként szintén érzéketlen társasági adótörvény szerint. Később ezt is megszüntették.

Nincs jó kezekben

Érthetetlen, hogy milyen meggondolások és szakmai megalapozás alapján maradt ki az EU-val egyeztetett, 2020-ig szóló támogatási programban (KEHOP 2.5.6.1. pont) a támogatott megújuló technológiák közül a szélenergia hasznosítása, hiszen mint azt külföldi és hazai fejlesztési eredmények is mutatják, a több szempontból problematikus szélkerekek mellett 2020-ig újfajta berendezésekkel is számolni lehet. Arról nem is beszélve, hogy klímavédelmi szempontból működését tekintve gyakorlatilag káros kibocsátástól mentes, év-, és napszakoktól független, ezért a decentralizált energiarendszerekben különösen fontos technológiáról van szó.

A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy legfontosabb természeti és emberi erőforrásaink jelenleg nincsenek a legjobb kezekben, sürgős és gyökeres szemléletváltásra, az államigazgatási rendszer megfelelő átalakítására lenne szükség, ahogy arra még a parlamenti választások finisében 64 környezetvédelmi civil szervezet, köztük a Magyar természetvédők Szövetsége is rámutatott.

Egységes, az ökoszociális fenntarthatóság cél- és eszközrendszerét az élet minden területén felmutatni és hatékonyan érvényesíteni képes irányításra volna szükség, amelyben – véleményem szerint – a köztársasági elnök által kezdeményezett új fenntartható fejlődési igazgatóság a rendszer egyik láncszemeként működhetne.

Életünk, jövőnk a tét

Publikálás dátuma
2015.04.04. 10:09
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
A matematikában az egyszerűsítés – például több tag ideiglenesen egy új változóval történő helyettesítése, vagy egymást semlegesítő tényezők kiejtése - közkedvelt, elegáns, a további műveleteket lényeges mértékben megkönnyítő megoldás. Ha viszont e módszert a gazdaságirányításban, a környezetvédelemben kellő körültekintés nélkül alkalmazzák, komoly bonyodalom, számottevő pénzügyi veszteség vagy környezeti kár keletkezhet belőle.

A 70-es évek két olajár-robbanása mégiscsak „begyűrűzött” hozzánk, pedig azt gondoltuk, megállítható a határainkon, de nem így történt. Olyannyira nem, hogy rövidesen a KGST-országok kölcsönös áruforgalmának elszámolását is világpiaci árbázisra, majd konvertibilis valutára állították át. De mi van akkor, ha a szóban forgó megközelítést a gazdaság, illetve a környezetvédelem/fenntarthatóság területén próbálják „bevetni”, ahogy azt néhány hónappal ezelőtt maga a miniszterelnök jelentette be: úgymond "összhangba kell hozni a gazdasági és a környezetvédelmi szempontokat egymással". Hogy nem a levegőbe beszélt, arról számos, természeti értékeink és hazánk jövője szempontjából egyaránt súlyos döntés, vagy formálódó elképzelés tanúskodik. Márpedig e téren egyszerű "pénzügyér" módon aligha lehet orvosolni az esetleg elkövetett hibákat, hiszen az élő természet egyre-másra bekövetkező, vagy „előirányzott” rombolását nem lehet egyik napról a másikra helyrehozni. Gondoljunk csak a földhasználat gyökeres megváltoztatására, az évtizedeken át biotermeléssel hasznosított területek beszennyezésére, a növény- és állatfajok ezreinek létfeltételeit is biztosítani hivatott, gondosan védett földterületek „szétparcellázására”, a kíméletlen erdőirtásokra, vagy a levegő szennyezésére.

Pedig az Alaptörvény hitvallása és alapvetése világosan leszögezi:”… a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. …Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit. A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.”

Uniós "sallerekre" számíthatunk

Nincs szükség tehát uniós kötelezettségszegési vizsgálatra ahhoz, hogy lefoghassuk azok kezét, akik – hatalmukkal visszaélve a fent említett értékeket, országunk fejlődésének természetes alapjait veszélyeztetik. Ami azt illeti, ha sokáig manipulálnak az illetékesek a természetvédelmi területekkel, a Natúra 2000 program végrehajtásával, úgy hamarosan uniós „sallerekre” és támogatási források megvonására is számíthatunk.

A 2014-2020-as időszakra az Európai Bizottsággal kötött partnerségi megállapodás „intelligens, fenntartható és befogadó” növekedést ír elő. Alább világossá teszi, hogy ennek a növekedésnek az ökológiai fenntarthatóság követelményrendszerének kielégítésével, például a megújuló energiaforrások kiaknázásával és az energiahatékonyság jelentős javításával kell együtt járnia. Így válik a növekedés ökoszociális szempontból is fenntarthatóvá, amihez makró síkon csökkenő anyag- és energiafelhasználás is tartozik. Természeti értékeink védelme ezért nem képezheti rövidlátó manipulációk, alkuk tárgyát!

Márpedig jelenleg éppen ez történik: miközben a 2020-ig tartó hétéves időszak uniós pályázati rendszere az utóbbi területeken komoly fejlesztési célkitűzéseket tartalmaz, a gyakorlat (például az egy-másfél nap alatt kimerülő energia-racionalizálási pályázati keretek, az ösztönzési funkciókat gyakorlatilag nélkülöző adórendszer, vagy a továbbra is a szennyezőket „jutalmazó” szabályozás) ennek szöges ellentéte. A tényleges teljesítmény messze elmarad az időarányosan szükséges szintektől. Erre egyébként nemrégen a Magyar Természetvédők Szövetsége által az energiafüggetlenség lehetőségeiről szervezett nemzetközi konferenciára készült tanulmányok is felhívták a figyelmet. Eddig ugyanis a környezetet károsító anyagok kibocsátása főként a rendszerváltozáshoz kapcsolódó nagyszabású gyárbezárásoknak, valamint a 2008-as általános válsághelyzetnek tulajdoníthatóan csökkent. Az öko-szociális szempontokat előtérbe helyező, tényleges intézményi és szabályozási reform nélkül esélyünk sincs a klímaváltozás kezelésével kapcsolatos vállalásaink teljesítésére, még kevésbé a gazdasági-pénzügyi válság fenntartható leküzdésére.

Különösen akkor nem, ha olyan „egyszerűsítéssel” is élni akarunk, mint amilyen a nettó szén-dioxid kibocsátás csökkentését szolgáló atomenergia fokozott alkalmazásával kívánunk elérni. A globális felmelegedés kordában tartására (legfeljebb +2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet emelkedés) ugyanis csak abban az esetben lesz lehetőség, ha mielőbb széles körű intézkedéseket tesznek világszerte a szén-dioxid kibocsátás mérséklésére. Márpedig legfrissebb becslések szerint a jelenlegi ütemben továbbra is növekvő kibocsátás mellett legfeljebb 17-20 év állna a rendelkezésünkre e folyamat megfordítására.

Elég a balfogásokból!

A legkorábban 15 év múlva belépő új paksi blokkok aligha járulnának hozzá e célkitűzés eléréshez – ellenkezőleg, anyagi-pénzügyi erőforrásainkat Paksra lekötve évről-évre újabb széndioxid "adagokat" engednénk a légkörbe, ahol ezek (igen hosszú élettartamuk miatt) hatványozottan járulnának hozzá a globális átlaghőmérséklet emelkedéséhez. Fontos fejlemény, hogy az USA és Kína legutóbbi felsőszintű tárgyalásai során fordulat-értékű közös vállalást tettek: az USA 2025-re 26-28 százalékkal csökkenti üvegházhatású gázkibocsátását a 2005-ös szinthez képest, Kína pedig legkésőbb 2030-ra megállítja annak növekedését. Jelenleg az USA és Kína felelős a világméretű kibocsátás mintegy 45 százalékáért. E célkitűzés jegyében Kína 2030-ra 20 százalékra növeli a „tiszta” energia részarányát teljes energiatermelésében.

E közös fellépés várhatóan lendületet ad a 2015-ben, Párizsban sorra kerülő, konkrét intézkedéseket előirányozni hivatott globális klímakonferenciának. Ami azt illeti, az atomenergia üzemanyaga és a technológiai berendezések előállítása, valamint az erőművek felépítése során keletkező teljes szén-dioxid kibocsátást életciklus szemléletben (a bányászattól a fűtőelemek és berendezések gyártásán át egészen a hulladékként történő ártalmatlanításukig) véve figyelembe, egy kilowatt-óra előállításánál 66 gramm károsanyag kibocsátás keletkezik, ami messze meghaladja a megújulók hasonló mutatóit. Ezt a Környezeti Nevelési Hálózat Országos Egyesület közelmúltban megjelent, „PAKS VOBISCUM? Kérdések és válaszok az új paksi atomerőműről” című kiadványa 103 tudományos közlemény összegzése eredményeként állapította meg.

Fontoljátok meg még egyszer, döntéshozók! Elég az olyan balfogásokból, mint amilyen legutóbb az elkerülő utak fizetőssé tétele is volt. A kormányfő „egyszerűsít” az az ő baja, beosztottjai viszont már eleve át is veszik ezt a gondolatmenetet, ez viszont a mi bajunk! Pedig egyetemi végzettség sem kell hozzá, hogy világosan lássuk: aki igénybe veszi az elkerülő utakat azok súlyos légszennyezési és közúti forgalmi terhet vesznek le az ott élők válláról. Márpedig erre Magyarországon különösen nagy szükség van, hiszen világviszonylatban továbbra is az „élmezőnyben” állunk a tüdőrák megbetegedések (és idő előtti elhalálozás) szomorú statisztikájában, és igencsak hátul kullogunk a most születők várható élettartamát illetően is. Friss példa az elkerülő utak használatának „elkerülésére” az újpalotai önkormányzat kukásainak esete, akik nem akarják megfizetni a sarcot, legyen inkább forgalmi dugó – és közmérgezés. Nincs tehát olyan gazdasági indok, ami sarcolhatóvá teheti egy, a légszennyezést csökkentő útszakaszt. A városok jó levegője az elsődleges közérdek, s ha bevétel kell, meg lehet azt oldani más, tisztán pénzügyi eszközökkel is.

Az olasz példa

További „egyszerűsítés” a szubszidiaritás elvének kétarcú kezelése is. Az EU központi szervei és a tagállamok ugyanis elvárják minden tagállamtól, hogy az egyes problémákat, célkitűzéseket, programokat a lehető legkézenfekvőbb módon oldják meg, ezzel mindkét fél (az EU központi költségvetése és a tagállamoké is) jól jár, mivel így az adott intézkedések költséghatékony módon valósulhatnak meg. Ez az alapelv azonban egy ország államigazgatásán belül is érvényes: a túlzott központosítás óhatatlanul az eszközhatékonyság romlásával, a helyi szellemi és anyagi erőforrások elégtelen kiaknázásával párosul, ahogy az már egyértelműen látszik a „megreformált” felső- és közoktatásban, az egészségügyben és a vidékfejlesztés területén is, ahol a beruházásokról, az uniós támogatás felhasználásáról kizárólag legfelsőbb szinten döntenek.

A kormány legutóbbi „bölcs” határozata szerint (a termékdíjak filozófiájának és gyakorlatának megfelelően), adóztatják a napelemeket és a szélkerekek egyes elektronikus részegységeit, úgymond majd ebből fedezik hulladékként történő kezelésük költségeit. Formálisan ez így is volna rendjén, feltéve ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy olyan berendezések hulladékként történő kezeléséről van itt szó, amelyekből csak néhány száz működik Magyarországon, és hosszú élettartamuk miatt még sokáig meg sem fognak jelenni a hulladékok között. Nálunk e technológia elterjesztésének vontatottsága a legnagyobb gond, nem életciklusuk végén történő kezelésük. Olyan szabályozási környezetet kellene tehát biztosítani számukra, amelyben a megújuló forrásokat kiaknázó technológiák megerősödhetnek, majd széles körben elterjedve hathatósan hozzájárulhatnak a környezeti-gazdasági-pénzügyi válságból való kilábaláshoz.

E célkitűzést nemcsak retorikájában, hanem ténylegesen is magáévá tévő kormány könnyen találhatna módot az „egységes kezelés” és e területek támogatásának szükséges összekapcsolására, például úgy, hogy az első 5 évben, ami közel megegyezik a befektetések megtérülésével, nem vetnek ki rájuk külön adót. Hogy a megújuló energiaforrásokat hasznosító technológiák mennyire érzékenyek a szabályozási környezetre, arra kiváló példát szolgáltat az olaszországi gyakorlat. Míg 2011-ben háron 500 MW fotovoltaikus panel működött az országban, 2013-ban már mintegy 16 300 MW, 2014-ben pedig további 45 MW-nyi volt a növekmény, mert időközben hatályba lépett a Passera-rendelet, amely mérsékelte és maximálta a megújuló technológiáknak nyújtott támogatást, amire a befektetők azonnal visszahúzódóan reagáltak. Az már csak történelmi „csemege”, hogy a napelemes panelek még a szocialista rendszerben is – egyetlen fecskeként – kedvezményt élveztek a környezetvédelem támogatása iránt egyébként szintén érzéketlen társasági adótörvény szerint. Később ezt is megszüntették.

Nincs jó kezekben

Érthetetlen, hogy milyen meggondolások és szakmai megalapozás alapján maradt ki az EU-val egyeztetett, 2020-ig szóló támogatási programban (KEHOP 2.5.6.1. pont) a támogatott megújuló technológiák közül a szélenergia hasznosítása, hiszen mint azt külföldi és hazai fejlesztési eredmények is mutatják, a több szempontból problematikus szélkerekek mellett 2020-ig újfajta berendezésekkel is számolni lehet. Arról nem is beszélve, hogy klímavédelmi szempontból működését tekintve gyakorlatilag káros kibocsátástól mentes, év-, és napszakoktól független, ezért a decentralizált energiarendszerekben különösen fontos technológiáról van szó.

A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy legfontosabb természeti és emberi erőforrásaink jelenleg nincsenek a legjobb kezekben, sürgős és gyökeres szemléletváltásra, az államigazgatási rendszer megfelelő átalakítására lenne szükség, ahogy arra még a parlamenti választások finisében 64 környezetvédelmi civil szervezet, köztük a Magyar természetvédők Szövetsége is rámutatott.

Egységes, az ökoszociális fenntarthatóság cél- és eszközrendszerét az élet minden területén felmutatni és hatékonyan érvényesíteni képes irányításra volna szükség, amelyben – véleményem szerint – a köztársasági elnök által kezdeményezett új fenntartható fejlődési igazgatóság a rendszer egyik láncszemeként működhetne.