Germanwings, a média és mi

Ez a másodpilóta nem "szegény depressziós" fiatalember, hanem gonosz tömeggyilkos volt.

Ausztriában a televízióból értesültem először, hogy a Germanwings Barcelona Düsseldorf járata (amelyen decemberben magam is utaztam) a francia Alpokban lezuhant. Ha jól emlékszem már két nap múlva, minden német nyelvű lapban olvashattam a légi katasztrófa okáról. Magyarországra visszatérve azóta is újra és újra elemzik a katasztrófa okát.

Azaz, azt hiszik,hogy azt elemzik.

Miről hallok napról napra? Arról, hogy a másodpilóta pszichológiai kezelés alatt állt, hogy depressziós volt, hogy otthagyta a barátnője, hogy megsérült a szeme. Mit látok napról napra? Képeket egy fiatal, helyes, kedves arcú fiatalemberről. Szegényről. Szegény tömeggyilkosról..

Elejétől végig minden hamis, mi több, hazug.

Igen sok depressziós ember él sajnos a világon. Közülük, megint sajnos, sokan követnek el öngyilkosságot. De tömeggyilkosságot?

Az öngyilkosság motívuma lehet pszichológiai, de formája nem az. Divatja van. A nagy gazdasági válság idején Amerikában az öngyilkosok ablakból vetették magukat az utcára. Ez a forma rögződött a képzeletben. Mutattak nekem olyan sziklát, ahogy olyan hidat is, melyekről az öngyilkosok a szakadékba illetve a folyóba vetették magukat. Ez volt a divat. Öngyilkosok néha magukkal visznek valaki mást is a halálba (ha az a divat). Többnyire azokat, akik megsértették őket, akinek nyomorúságukat szerintük köszönhetik: házastársat, szülőt, tanítót, iskolatársat, hűtlen szeretőt, de nem ismeretleneket, nem idegeneket.

Miért akkor idegeneket, ismeretleneket? Miért ártatlanokat, miért gyerekeket?

A Germanwings másodpilótája (szándékosan nem írom le a nevét s azonnal meg is mondom, hogy miért) minden nap, minden újságban olvasott öngyilkos terroristákról, ahogy azt is látta, hogyan ünnepli őket a nép-, minél több embert öltek meg, annál jobban. Micsoda hősök! Meg is mondta barátnőjének, hogy olyasmit fog tenni, ami megörökíti nevét. (Ezért nem írom le). Feltehető, hogy az öngyilkos terroristák ünneplése volt az, ami megmozgatta a fantáziáját. Itt a minta, meg lehet tenni, mások is teszik, azok pedig hősök. Miért ne? Miért ne én is? (Sejtem, hogy valami hasonló történt a képernyőről eltűnt és soha meg nem talált Malaysian Airline gépével is).

A Germanwings esetét elemzők valószínűleg nem olvasták a „Bűn és bűnhődést”, vagy legalábbis nem értették, amit olvastak. Raszkolnyikov a nagy Napóleont akarta utánozni, amikor megölte az öregasszonyt és féleszű nővérét. Ő is depressziós volt, mint tudjuk, s ugyanakkor egy modellt követett. A nagy Napóleont (aki tényleg nagy volt) most és itt az iszlámista terroristák helyettesítik.

Arisztotelész annak idején négy okot különböztetett meg, ezek közül manapság csak a ható-okra kérdeznek. Mi több, a motívumot a ható okkal azonosítják. Mi volt az oka? Depressziós volt. Pszichológiai kezelés alatt állt, pilóta akart maradni. Nem kérdeznek a cél-okra. Milyen célból tette, amit tett, mi járt a fejében? Röviden: miért gyilkolt? Miért gyilkolt ártatlanokat? S a válasz egyszerű: mert ezt a modellt látta maga előtt. Meg sem fordult a fejében, hogy a tömeggyilkosság bűn, hiszen minden nap látta, hogy meggondolás nélkül követik el. A pszichológia állapít, nem válasz a cél-ok, a szándék kérdésére.

Vajon a szándéknak is van-e oka? Ha igen, akkor valószínűleg az, hogy elvesztettük morális érzékünket.

A minap hallottam, hogy egy neves filozófus az öngyilkos terroristákról szólva azzal fordult közönségéhez, hogy vajon nem szép dolog-e manapság, hogy egy ember életét áldozza fel, mindegy, hogy milyen formában? Felháborodottan mondtam, hogy a kérdés rosszul van feltéve. Helyesen úgy tenném fel, hogy vajon szép dolog-e manapság ártatlan, semmit sem sejtő embereket békeidőben meggyilkolni, mindegy hogy milyen formában?

Úgy érzem, hogy elvesztettük morális érzékünket. A bűnt nem nevezzük bűnnek, a gonoszt nem nevezzük gonosznak (kivéve, ha politikai érdekünkben áll, s akkor többnyire propaganda célok miatt). Nemcsak békében, hanem háborúban is bűnnek számít, ha valaki a harci cselekményben részt nem vevő, ártatlan embereket véletlenül kiválasztva, szándékosan meggyilkol. Ők, ha megtalálják őket, a hágai törvényszék elé kerülnek, s nem érdekel bennünket, hogy depressziósak voltak-e vagy sem.

Ez a másodpilóta nem "szegény depressziós" fiatalember, hanem gonosz tömeggyilkos volt. Mondjuk ki már végre.

S azt is mondjuk ki végre, hogy az öngyilkos terroristák igen veszélyes példát mutatnak. Hogy nem csak azzal védekezünk a hasonló esetek ellen, hogy mostantól fogva egyedül nem ülhet senki sem a pilótafülkében (autóbuszt is lehet a szakadékba vinni), hanem azzal is, hogy a morális felháborodásunkat minden ceremónia nélkül, határozottan kifejezzük. Az öngyilkos terroristák egyszerű tömeggyilkosok. Utánzóik is egyszerű tömeggyilkosok. A katasztrófáról szóló első beszámoló szerint terrorizmus gyanúja nem forog fenn. Gyanú? Ez maga is terrorista akció volt! Utánzáshoz nem kell ideológia, elég a példa. Ebben az estben talán beszélhetne Arendt a gonosz banalitásáról. De mégsem. Mert száznegyvenkilenc ártatlan ember halála minden, csak nem banális.

A gonosz betört langyos világunkba, s mi nem tudunk vele mit kezdeni.

2015.04.07 08:05

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29