Blues mindhalálig és tovább

Negyedik alkalommal rendeztek Gary Moore emlékkoncertet Budapesten. Az A38-on tartott péntek esti bulin úgy érezhettük, mintha a gitáros legenda ismét közöttünk lenne, hála testvérének, a szintén gitáros Cliffnek, és azoknak a zenészeknek, akiknek fiatal koruk ellenére már nem kell tanítani a blues muzsikát. Bár bizonyára iskolákban mesterektől ismerkedtek a műfajjal, Gary Moore zenéjét mégis valamiféle személyes mágiával magyarázták.

A műfajjal alkalomszerűen bajlódó klasszikus zenészek megerősíthetik: a nyolcadok sajátos lépegető ritmusa, különleges hangzásvilága, olykor disszonánsnak tűnő harmóniái miatt a blues talán leginkább az a muzsika, amit érezni kell, hogy igazán megérthessük. Talán sokszínűsége is részben ebben keresendő, hisz olykor egyszerre képes megéreztetni a létezés elégikus és vidám pillanatait. A péntek esti koncert különlegessége az volt, hogy olyanok is képesek voltak hamisítatlanul átadni ezt a hangulatot, akik szemtelenül fiatalon, már az iskolapadban, kottából sajátították el ezt a muzsikát.

A blues legnagyobbjai pedig nemhogy kottát nem tudtak olvasni, de némelyik még az írott betűvel is hadilábon állt... Az alaphangulatot azért a műfaj értő embere Cliff Moore - Gary testvére - adta meg, aki elképesztő közvetlenséggel szólította meg a közönséget, mintha csak a pesti utcáról tévedt volna közénk. Az illúzió tökéletes volt, hisz még a (kötelező) magyar köszöntés sem hiányzott. Rendhagyó módon nem dinamikus nótával kezdtek, hanem egy balladával, utána jöttek csak lendületesebb, rockosabb dalok. (Mint egy hullámvasút, aminek lassan érünk a tetejére, mielőtt nekiindul.) A közönség természetesen értette ezt a nyelvezetet, és azonnal ráhangolódott a koncertre.

Később a gyorsabb tempójú dalok kerültek előtérbe, és néha-néha kapott helyet a lassabb, érzelmesebb hangzás. Gary Moore több mint négy évtizedes pályafutásából egyaránt elevenítettek fel blues-t és rockot is. A két és fél órás koncert alatt csak egyszer pihentek meg az előadók, ez idő alatt videobejásztszásokat nézhettünk. A videókban Gary-ről meséltek barátok, zenésztársak. A koncert alatt ez volt az egyetlen pillanat, amikor szomorúság is vegyült a felhőtlen zenehallgatás közé: mindenki rádöbbent, hogy akit muzsikáján keresztül élőnek hisz, az már soha többé nem pendít meg egyetlen hangot sem.

A koncert Gary Moore születésnapja előtt volt egy nappal. A legendás gitáros idén lett volna 62 éves. Vajon mi volt a titka, kérdeztem Vámos Zsolt gitárost. "Gary Moore egy zseni volt - mesélte ő. - Egyszerre volt meg benne a képesség, hogy meg tudja írni a számot, és el is tudja gitáron játszani. Mindezek tetejébe kiválóan el is énekelte. Kíváncsi lennék, tudnál-e még egy olyan muzsikust említeni, akiben megvolt mindez a képesség - mondta Vámos. - Gary hihetetlen ember volt. Szívből játszott, ebbe halt bele, mert teljesen átadta magát a zenének. Hiába játszotta a blues és a rock alapjait, még is meg tudta újítani a lerágott csontot, ami színesebbé tette az addigi zenevilágot. Nem lehet megfogalmazni, hogy miért volt különleges, vagy jó. Ő ilyen volt, egy zseni.

Amilyen gyorsan jött a bánat, olyan gyorsan jött az öröm is. A színpadon lévőkön látszott, hogy nem hétvégi hakninak tekintették a fellépést, hanem tiszta szívből mindent beleadtak. A hangulatot a nézőkre is át tudták vinni. A gitárok valósággal egymással versengtek, mintha szólókkal akarták volna egymást legyőzni. Cirkuszi produkció is belefért: Cliff a feldobott pengetőt a szájával kapta el. (Rosszmájúak szerint az önfeledt szórakozást az is emelte, hogy Ben Granfelt poharába víz helyett vodkát töltöttek finn származása miatt...)

A külföldről érkezett muzsikusok magasra tették a lécet, de magyarok sem verték azt le: Szirota Jennifer és Somogyi Remig közös bandája nagyon jól hozta azt a szintet, amit az öreg rókák már korábban megalapoztak. A koncertet úgy építették fel, hogy minden résztvevő egy-egy saját szerzeményt is előadhatott, ami szépen belesimult Gary Moore életművébe. Jennifer pici és törékeny lánynak tűnt, de amint elkezdett énekelni, szertefoszlott a törékenységről alkotott kép. Erőteljes, energikus, hihetetlen. Az est másik nagy meglepetése Somogyi Remig volt. Mindössze tizenhét éves, de úgy játszott a gitáron, mintha már negyven éve ezt csinálná. Emellett pedig át is érezte a zenét, értette és tudta, hogy mit kell ebben a műfajban hoznia.

A koncert végén mindenki megjelent a színpadon és közösen eljátszották Gary Moore egyik legismertebb számát, a Walking by Myself-et. Olyan volt, mintha egy nagy családi megemlékezés. A legendák talán sosem halnak meg, amíg zenéjük bennünk él, addig bizonyosan nem.

Vissza a kezdetekhez

Az 1952-es születésű ír származású blues-rock gitáros az 1960-as évek végén a Skid Row nevű együttesben kezdte meg pályafutását. Karrierje alatt sok bandában megfordult, de nem egyszer egyedül, illetve más zenészekkel is készített albumokat. Első önálló lemeze 1973-ban jelent meg, mégis 1979-ben a vált igazán híressé a Parisienne Walkways című dallal. Munkássága négy korszakra osztható: 1987–1989 között kelta hangzásokkal vegyítette számait, a kilencvenes évek elejétől a blues felé vette az irányt, majd az évtized vége felé a bluest és a pop zene stílusait keverte.

Az utolsó évtizedben ismét visszatért a kezdethez, a blues alapjaihoz. Legismertebb albumai közé tartozik a Still Got The Blues, After Hours, Back to the Blues, és a Power of the Blues, de emellett számos sikeres lemezt adott ki. Magyarországra kétszer látogatott el: először 2008-ban Alsóörsön a Harley Davidson fesztiválon volt hallható, majd egy évvel később Budapesten a Syma csarnokban is adott egy koncertet rajongóinak. A legendát 2011-ben egy spanyol hotelszobában találták holtan, ahol vakációját töltötte.