Csak a teste

Petőfi Sándort az elmúlt közel 170 esztendőben sokan, sokféleképpen képzelték el, sokan, sokféleképpen beszéltek és írtak róla, és ezerféleképpen ünnepelték, ünnepeltették emlékét.

Amíg a Petőfi-arc végleges problémája meg nem oldódott, amíg múlt századunkban elő nem került, s el nem terjedt a dagerrotípia éles tekintetű portréja, addig igazán nem is tudták, hogy hogyan nézhetett ki valójában a nemzet nagy személyisége. De addig is rendületlenül igyekezett szavalni, terjeszteni halhatatlan üzenetű sorait az egyszerű nép.

A gyalogos garabonciás

Aztán egyszer csak számos fantázia-szülemény, gyakran igencsak eltúlzott alkotás: festmény, grafika, szobor, majd mozgókép kezdett szaporodni, megjelenítve az éppen aktuális Petőfi-képet a magyarság előtt. Művészeink egy része „árvalányhajas népdalköltőként”, másik része lánglelkű hős vezérként ábrázolta, valakik a Föltámadott a tenger - című film Petőfijét, mások a Petőfi ’73 modern Petőfi-alakját fogadták, s fogadják el a maguk hőseként. S vannak olyanok, akik az országot keresztül-kasul átszelő gyalogos garabonciásaként, vándorként – örökösen tenni akaró, jobbító EMBERKÉNT -, kezében a göcsörtös vándorbottal képzelték és képzelik el őt.

Jómagam is. Nem hiába, hisz gyermekkorom óta ez a fiatal, sovány vándorló, leszerelt katonából lett diák – ahogy szép emlékű kedves író ismerősöm, Tüskés Tibor emlegette –, a „bakadiák” jelenítődött meg szemeim előtt szoborba formálva, szülőházamtól pár száz méterre magasodva. Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész pápai bronz Petőfije a soproni kaszárnyából, az erdőn-mezőn, a Rábán, a Marcalon átkelő, a dunántúli kisváros Fő terére, az „ismeretlenbe” érkező, betegségtől csontig soványodott, komor fiatalembert személyesíti meg, a hús-vér Petőfit. Azt, aki oly sok csalódás, bántás, útkeresés után szinte teljesen kilátástalanul ott állt unokabátyja, Orlai Petrich Soma előtt 1841 március elején: „…egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon bakó volt minden magával hozott holmija… Célja felől tudakozódtam. Nekem nincs célom – mondá ő – Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam… …a további teendő felől okoskodtunk, s csakhamar elhatároztuk, hogy Pápán marad s iskoláit folytatja…”

Petőfi egyetlen hiteles képe FOTÓ: DAGUERROTIPIA

Baranyi Ferenc: Porvers

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem: belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha lelked
bátortalan feddése rád vall:
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi ...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

A barátság "nagy vizsgája"

Még ha ez a terv nem is végződött teljesen így, de kétségtelen, hogy költővé válásának, Petőfivé válásának ez lett az igazi helye. Itt írta A borozót, amely első lett a nyomtatásban napvilágot látott versei sorában, s amely az Athenaeum olvasói táborában költővé avatta a színésznek vágyódó, verselő diákot. S itt vetette papírra legelőször a Petőfi nevet a Tolvaj huszár - című költeménye alá. Itt „született”, „Petrovicsból Pápán lett Petőfi” – írta Hatvany Lajos. Ez minden túlzás nélkül így is van!

„Különös arc. - Rút – de nem közönséges, mogorva, mely búsító, leverő hatást gyakorol a nézőre, de nem gyűlöletes, nem visszataszító… Rendkívül érdekelt ez a bizarr egyéniség!” – vallott ekképp róla az egykori iskolatárs, Kozma Sándor.

Az igen nehezen barátkozó, igen nehezen oldódó, igen komoly ember hírében álló fiatal diák-poétát érthetetlen társai nem hiába csak „bús magyarként” emlegették, szólították tréfásan-gúnyosan. Illyés Gyulától ismeretes: „A sáros pápai utcán, a kitaposott csapáson, keskeny úton csak egy jól öltözött diák állította meg egyszer: - Honnan jön? – kérdezte érdeklődve. – A hátam mögül! – felelte ő nyersen. – És hova megy hát? – Az orrom elé, ha ön kitér az utamból! – kiáltotta már indulatosan. Nagy vizsgát kellett letennie annak barátságból, jellemből, és nem utolsó sorban türelemből, akivel ő össze tudott melegedni.” A „nagy vizsgát” Jókay Móric – aki ekkortájt még „ipszilonos” és Móric – tette le igazán, akivel aztán 1849-ig szinte töretlenül végigkísérik egymást. „A pápai nagy kollégium mellett ott volt egy kicsi fehér ház, abban meg egy még kisebb fehér szoba, abban a szobában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ, az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik én voltam.

Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél... Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye, Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyém a festőecset...” (Jókai Mór: Egy magyar költő életéből) Még ha kezdetben ellenkező is volt „szakmai” érdeklődésük, az 1840-es évek elején ország- és világlátásuk, jövőképük, elképzelésük és tettvágyuk egy igazságosabb rendszerért összetalálkozott. Elkerülve a pápai közegből, elindulva az úton már igazi költőként – igaz még pár kanyart lefutva -, rövidesen rendezi életét Petőfi. Azt az életet, amit minden magyar ember ismerhet, azt az utat, amely a Tízek Társaságától, Arany János barátságán, Szendrey Júliával való házasságán, a Pilvaxon át március idusának szívdobogtató napjain, az őt elbuktató képviselőválasztáson, a Bem apóval való atyai barátságán, Zoltán fia megszületésén keresztül 1849. július 31-ig vezetett.

József Attila: Egyszerű ez

Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.

Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.

Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elő,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idő.

Expresszen jár az idő
S gépből csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.

Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már mótorral megyünk.

Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.

Nem kereste a halált

A segesvári csata utáni évtizedekben is országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idéztek elő azok a hírek, miszerint Petőfi Sándor nem esett el a végzetes ütközetben, hanem él, és Szibériában egy bányában sínylődik. „Az ország forrt az izgalomtól, a vágytól, hogy bár feltámaszthatná a költőt, akit könnyelműen a csatatérre, a halálba engedett. A segesvári ütközet után egy-két napra nagyjából már bizonyos volt, hogy a költő ott lelte halálát.

De hányan vélték őt látni azután is, midőn már felesége férjhez ment… A költő nem kereste a halált; ezt régebben is tudtuk, de nem felesleges még egyszer megállapítani. Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni; de most nem akart meghalni. Életének kevés korszaka van, amelyben úgy tele van tervvel, munkavággyal, mint éppen akkor, amikor Mezőberényből Erdélybe indult. Amerre a csapatok vonulnak, ő azt nézi, hol találná meg azt a legmegfelelőbb csendes zugot, ahol kis családjával végre nyugalmas, békés otthont alapíthat. Írt verset ő arról is, hogy ősz nagyapaként unokái körében leheli ki majd lelkét…” – írta Illyés.

Sok legenda szárnyra kapott, sok minden terjedt szájról-szájra, míg aztán az 1980-as évek végére előkerült egy neki tulajdonított csontváz is; 2015 tavaszára pedig újra fellángolt ennek újra bizonyítása. Az iskolában azt tanultuk, s azt tanítják, hogy Segesvár és Félegyháza környékén elesett, valahol ott nyugodhat sok száz, hazánk szabadságáért küzdő honvédővel együtt.

De „csak a teste” – nekem mindig ez a három szó jutott eszembe, mely az egri vár bástyáján Gárdonyi Géza keresztjénél is olvasható, utalva arra, hogy szelleme alkotásaiban örökké él. 1848/49 óta nem volt, s nincsen olyan magyar ember e hazában és azon túl, akinek ne lett volna, s ne lenne az a hazafias vágya, hogy évente egy nagyszabású ünnepség keretében egy-egy szál virággal, koszorúval kezében elzarándokolna szeretett költője, példamutató nemzeti ellenállója, forradalmára konkrét poraihoz, síremlékéhez, mint Széchenyiéhez, Kossuthéhoz, Táncsicséhoz és a többi nemzeti példaadó nyugvóhelyéhez (ami nemes, szép dolog). De „csak” mindannyiuk porához! „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk…” - írta Petőfi.

Nemzeti önismeretünk alapja

Mert mit ér a neves halott, mit ér annak monumentális kő-obeliszkje, vagy szobra, a róla szóló magasztos ünnepély, ha igazán meg sem ismerjük, elő sem vesszük, le sem emeljük a polcokról az egykoron papírra vetett, kötetekbe fűzött intéseket, gondolatokat, s nem hasznosítjuk igazán a jelen mindennapjainkban azokat? Ha belegondolunk, Petőfiről még nem is íródott olyan részletes tudományos értékelés, mint mondjuk Arany Jánosról, vagy Vörösmarty Mihályról. Petőfi életművét sokszor, sokan megkerülték, hiszen olyan dolgokat mondott ki, amelyek minden rendszerben veszélyesek és terhesek lehetnek. „Kommunisztikus” elképzelései mellett rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a lelkiismereti szabadságra, s nem egyszer elgondolkodott az emberiség értelméről, a „honnan jövénk, hová megyünk?”-ről.

De ezen verseihez nem igen nyúlunk, nem ezeket elemezzük és értelmezzük (a Világosságot!, Az itélet), pedig ezek üzenetének megértése is kétségkívül megoldandó feladat lehetne Petőfi munkásságában. Nem a világgal szemben kell elsősorban békében élni, hanem saját lelkiismeretünkkel – üzenheti ez a viharos gyorsasággal az életen végigszáguldott zseniális ember, aki ezen a viharos gyorsaságú száguldás útján olyanokat hagyott hátra, amelyekben lélek van, amely az egyéni és nemzeti önismeret egészséges elősegítője lehetne. Petőfi nem „lerágott csont”, elevenen él, int, kiált ma is, s igazán még kézbe sem vettük, igazán mélyen nem is ismerjük, pedig - Juhász Ferenc neves költőnkkel vallva - „Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember.”