Csak a teste

Publikálás dátuma
2015.04.11. 10:30
Petőfi egyetlen hiteles képe FOTÓ: DAGUERROTIPIA
Petőfi Sándort az elmúlt közel 170 esztendőben sokan, sokféleképpen képzelték el, sokan, sokféleképpen beszéltek és írtak róla, és ezerféleképpen ünnepelték, ünnepeltették emlékét.

Amíg a Petőfi-arc végleges problémája meg nem oldódott, amíg múlt századunkban elő nem került, s el nem terjedt a dagerrotípia éles tekintetű portréja, addig igazán nem is tudták, hogy hogyan nézhetett ki valójában a nemzet nagy személyisége. De addig is rendületlenül igyekezett szavalni, terjeszteni halhatatlan üzenetű sorait az egyszerű nép.

A gyalogos garabonciás

Aztán egyszer csak számos fantázia-szülemény, gyakran igencsak eltúlzott alkotás: festmény, grafika, szobor, majd mozgókép kezdett szaporodni, megjelenítve az éppen aktuális Petőfi-képet a magyarság előtt. Művészeink egy része „árvalányhajas népdalköltőként”, másik része lánglelkű hős vezérként ábrázolta, valakik a Föltámadott a tenger - című film Petőfijét, mások a Petőfi ’73 modern Petőfi-alakját fogadták, s fogadják el a maguk hőseként. S vannak olyanok, akik az országot keresztül-kasul átszelő gyalogos garabonciásaként, vándorként – örökösen tenni akaró, jobbító EMBERKÉNT -, kezében a göcsörtös vándorbottal képzelték és képzelik el őt.

Jómagam is. Nem hiába, hisz gyermekkorom óta ez a fiatal, sovány vándorló, leszerelt katonából lett diák – ahogy szép emlékű kedves író ismerősöm, Tüskés Tibor emlegette –, a „bakadiák” jelenítődött meg szemeim előtt szoborba formálva, szülőházamtól pár száz méterre magasodva. Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész pápai bronz Petőfije a soproni kaszárnyából, az erdőn-mezőn, a Rábán, a Marcalon átkelő, a dunántúli kisváros Fő terére, az „ismeretlenbe” érkező, betegségtől csontig soványodott, komor fiatalembert személyesíti meg, a hús-vér Petőfit. Azt, aki oly sok csalódás, bántás, útkeresés után szinte teljesen kilátástalanul ott állt unokabátyja, Orlai Petrich Soma előtt 1841 március elején: „…egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon bakó volt minden magával hozott holmija… Célja felől tudakozódtam. Nekem nincs célom – mondá ő – Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam… …a további teendő felől okoskodtunk, s csakhamar elhatároztuk, hogy Pápán marad s iskoláit folytatja…”

Petőfi egyetlen hiteles képe FOTÓ: DAGUERROTIPIA

Petőfi egyetlen hiteles képe FOTÓ: DAGUERROTIPIA

Baranyi Ferenc: Porvers

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem: belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha lelked
bátortalan feddése rád vall:
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi ...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

A barátság "nagy vizsgája"

Még ha ez a terv nem is végződött teljesen így, de kétségtelen, hogy költővé válásának, Petőfivé válásának ez lett az igazi helye. Itt írta A borozót, amely első lett a nyomtatásban napvilágot látott versei sorában, s amely az Athenaeum olvasói táborában költővé avatta a színésznek vágyódó, verselő diákot. S itt vetette papírra legelőször a Petőfi nevet a Tolvaj huszár - című költeménye alá. Itt „született”, „Petrovicsból Pápán lett Petőfi” – írta Hatvany Lajos. Ez minden túlzás nélkül így is van!

„Különös arc. - Rút – de nem közönséges, mogorva, mely búsító, leverő hatást gyakorol a nézőre, de nem gyűlöletes, nem visszataszító… Rendkívül érdekelt ez a bizarr egyéniség!” – vallott ekképp róla az egykori iskolatárs, Kozma Sándor.

Az igen nehezen barátkozó, igen nehezen oldódó, igen komoly ember hírében álló fiatal diák-poétát érthetetlen társai nem hiába csak „bús magyarként” emlegették, szólították tréfásan-gúnyosan. Illyés Gyulától ismeretes: „A sáros pápai utcán, a kitaposott csapáson, keskeny úton csak egy jól öltözött diák állította meg egyszer: - Honnan jön? – kérdezte érdeklődve. – A hátam mögül! – felelte ő nyersen. – És hova megy hát? – Az orrom elé, ha ön kitér az utamból! – kiáltotta már indulatosan. Nagy vizsgát kellett letennie annak barátságból, jellemből, és nem utolsó sorban türelemből, akivel ő össze tudott melegedni.” A „nagy vizsgát” Jókay Móric – aki ekkortájt még „ipszilonos” és Móric – tette le igazán, akivel aztán 1849-ig szinte töretlenül végigkísérik egymást. „A pápai nagy kollégium mellett ott volt egy kicsi fehér ház, abban meg egy még kisebb fehér szoba, abban a szobában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ, az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik én voltam.

Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél... Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye, Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyém a festőecset...” (Jókai Mór: Egy magyar költő életéből) Még ha kezdetben ellenkező is volt „szakmai” érdeklődésük, az 1840-es évek elején ország- és világlátásuk, jövőképük, elképzelésük és tettvágyuk egy igazságosabb rendszerért összetalálkozott. Elkerülve a pápai közegből, elindulva az úton már igazi költőként – igaz még pár kanyart lefutva -, rövidesen rendezi életét Petőfi. Azt az életet, amit minden magyar ember ismerhet, azt az utat, amely a Tízek Társaságától, Arany János barátságán, Szendrey Júliával való házasságán, a Pilvaxon át március idusának szívdobogtató napjain, az őt elbuktató képviselőválasztáson, a Bem apóval való atyai barátságán, Zoltán fia megszületésén keresztül 1849. július 31-ig vezetett. 

József Attila: Egyszerű ez

Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.

Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.

Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elő,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idő.

Expresszen jár az idő
S gépből csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.

Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már mótorral megyünk.

Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.

Nem kereste a halált

A segesvári csata utáni évtizedekben is országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idéztek elő azok a hírek, miszerint Petőfi Sándor nem esett el a végzetes ütközetben, hanem él, és Szibériában egy bányában sínylődik. „Az ország forrt az izgalomtól, a vágytól, hogy bár feltámaszthatná a költőt, akit könnyelműen a csatatérre, a halálba engedett. A segesvári ütközet után egy-két napra nagyjából már bizonyos volt, hogy a költő ott lelte halálát.

De hányan vélték őt látni azután is, midőn már felesége férjhez ment… A költő nem kereste a halált; ezt régebben is tudtuk, de nem felesleges még egyszer megállapítani. Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni; de most nem akart meghalni. Életének kevés korszaka van, amelyben úgy tele van tervvel, munkavággyal, mint éppen akkor, amikor Mezőberényből Erdélybe indult. Amerre a csapatok vonulnak, ő azt nézi, hol találná meg azt a legmegfelelőbb csendes zugot, ahol kis családjával végre nyugalmas, békés otthont alapíthat. Írt verset ő arról is, hogy ősz nagyapaként unokái körében leheli ki majd lelkét…” – írta Illyés.

Sok legenda szárnyra kapott, sok minden terjedt szájról-szájra, míg aztán az 1980-as évek végére előkerült egy neki tulajdonított csontváz is; 2015 tavaszára pedig újra fellángolt ennek újra bizonyítása. Az iskolában azt tanultuk, s azt tanítják, hogy Segesvár és Félegyháza környékén elesett, valahol ott nyugodhat sok száz, hazánk szabadságáért küzdő honvédővel együtt.

De „csak a teste” – nekem mindig ez a három szó jutott eszembe, mely az egri vár bástyáján Gárdonyi Géza keresztjénél is olvasható, utalva arra, hogy szelleme alkotásaiban örökké él. 1848/49 óta nem volt, s nincsen olyan magyar ember e hazában és azon túl, akinek ne lett volna, s ne lenne az a hazafias vágya, hogy évente egy nagyszabású ünnepség keretében egy-egy szál virággal, koszorúval kezében elzarándokolna szeretett költője, példamutató nemzeti ellenállója, forradalmára konkrét poraihoz, síremlékéhez, mint Széchenyiéhez, Kossuthéhoz, Táncsicséhoz és a többi nemzeti példaadó nyugvóhelyéhez (ami nemes, szép dolog). De „csak” mindannyiuk porához! „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk…” - írta Petőfi.

Nemzeti önismeretünk alapja

Mert mit ér a neves halott, mit ér annak monumentális kő-obeliszkje, vagy szobra, a róla szóló magasztos ünnepély, ha igazán meg sem ismerjük, elő sem vesszük, le sem emeljük a polcokról az egykoron papírra vetett, kötetekbe fűzött intéseket, gondolatokat, s nem hasznosítjuk igazán a jelen mindennapjainkban azokat? Ha belegondolunk, Petőfiről még nem is íródott olyan részletes tudományos értékelés, mint mondjuk Arany Jánosról, vagy Vörösmarty Mihályról. Petőfi életművét sokszor, sokan megkerülték, hiszen olyan dolgokat mondott ki, amelyek minden rendszerben veszélyesek és terhesek lehetnek. „Kommunisztikus” elképzelései mellett rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a lelkiismereti szabadságra, s nem egyszer elgondolkodott az emberiség értelméről, a „honnan jövénk, hová megyünk?”-ről.

De ezen verseihez nem igen nyúlunk, nem ezeket elemezzük és értelmezzük (a Világosságot!, Az itélet), pedig ezek üzenetének megértése is kétségkívül megoldandó feladat lehetne Petőfi munkásságában. Nem a világgal szemben kell elsősorban békében élni, hanem saját lelkiismeretünkkel – üzenheti ez a viharos gyorsasággal az életen végigszáguldott zseniális ember, aki ezen a viharos gyorsaságú száguldás útján olyanokat hagyott hátra, amelyekben lélek van, amely az egyéni és nemzeti önismeret egészséges elősegítője lehetne. Petőfi nem „lerágott csont”, elevenen él, int, kiált ma is, s igazán még kézbe sem vettük, igazán mélyen nem is ismerjük, pedig - Juhász Ferenc neves költőnkkel vallva - „Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember.”

A Petőfi Sándor-kultusz városa

Publikálás dátuma
2015.04.11. 10:20

A város, egykoron Nagy-Küküllő vármegye székhelye, a tizenkettedik század közepén II. Géza királyunk által betelepített szászok (vagyis németek) egyik fontos központja volt – mint ilyen, az erdélyi (és a magyar) történelem „szakrális” helye.

Egy hosszabb utazás során töltöttem két napot Segesváron. Ez a város valamikor Erdély, illetve a közép-európai (magyarországi) német (szász) nemzeti közösség egyik kulturális és igazgatási központja volt. Egy egész hétig jártam a szomszédos országok magyar közösségeit: utamat Szabadkán kezdtem, ahol a hagyományos: Kosztolányi Dezső emlékét idéző tanácskozáson és ünnepségen vettem részt. (Különben a város szülötte és a modern magyar irodalom egyik leginkább tisztelt és szeretett alkotó egyénisége születésének százharmincadik évfordulóján.) De most csak segesvári utamról szeretnék nem túl részletesen beszámolni.

Csak néhány mondatban emlékeznék meg Segesvár gazdag múltjáról. Ahogy a szakirodalomban tájékozódom, 1191-ben építettek egy favárat, ez a tatárjárás idején elpusztult, később, már kőből, újraépült, folyamatosan bővült és gazdagodott, annak ellenére, hogy Erdély drámai eseményektől igencsak terhes történelme során többször is a pusztítás áldozata lett. Nem csak a háborús események viselték meg, több alkalommal a tűzvész és a pestisjárvány is, amely Erdélyben máskülönben gyakran szedte áldozatait. Mindennek ellenére Segesvár az erdélyi országrész egyik ékessége maradt, amelynek építészeti kultúrája, egyáltalán művelődési élete, mindig figyelemre méltó értékekkel gazdagította a közép-európai régió (a régi Magyarország és a régi Erdély) történetét.

Érdemes néhány szót szólni a város etnikai összetételéről, ennek változásairól is. Az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, vagyis 1910-ben Segesvárnak valamivel több mint tizenegy ezer lakója volt, ebből öt és félezer (vagyis a lakosság fele) volt német, háromezer román és kétezer hatszáz magyar. 1992-ben (ennek a több mint két évtizede tartott népszámlálásnak az adatai állnak a rendelkezésemre) a harmincnégyezer ötszáz lakosból huszonötezer háromszáz volt a román, közel hétezer a magyar, ezerháromszáz a német és nyolcszáz a cigány.

Az egykori városalapító szászok létszáma az ezerkilencszáznyolcvanas években csökken igen radikálisan, midőn a bukaresti diktátor jó pénzért árúba bocsátotta Erdély német népességét, amely búcsút mondva nyolc évszázados történelmének Nyugat-Németországba települt át. Ennek ellenére Segesvár (Nagyszeben, Brassó és Beszterce mellett) ma is az erdélyi szász kultúra egyik fontos székhelye, gazdag egyesületi és egyházi élete, német iskolái és kulturális kiadványok sora tanúskodik erről.

A segesvári magyarság számaránya és kulturális, illetve közéleti szerepe kétségtelenül megerősödött a romániai rendszerváltozást követő negyed évszázadban. Korábban is működtek magyar egyházközségek (római katolikus és református), egyesületek és kulturális fórumok, így 1898-ban (amikor még összesen csak 382 magyar élt a városban) Balázs Imre református lelkész alapította meg a Magyar Polgári kört, a későbbi Kaszinót, ez volt utóbb, már Trianon után, a magyar színjátszás és irodalmi élet központja. A két világháború közötti korszakban Magyar Élet címmel egy hetilap, majd Színházi Élet címmel egy alkalmi értesítő, illetve műsorfüzet is megjelent.

Nem lehet meglepődni azon, hogy a város magyar kulturális életének meghatározó tényezője volt Petőfi Sándor kultusza, hiszen a költő Segesvár közvetlen közelében esett el (vagy tűnt el), és a segesvári magyarság mindig igyekezett elevenen tartani emlékezetét. 1897-ben állították fel (Köllő Miklós szobrászművész munkája nyomán) mellszobrát, ezt 1920-ban, miután a román hatóságok el kívánták távolítani, Kiskunfélegyházára szállították (ma is ott áll), majd, midőn az 1848-as forradalom emlékét Erdély-szerte megünnepelték, a neves román szobrászművész: Romulus Ladea jóvoltából a költő ismét köztéri szobrot kapott. Ezt meg is látogathattam a vár nevezetességei között.

Magam Petőfi halálának 150.évfordulója alkalmával a Magyar Írószövetség ünnepi delegációjával jártam Segesváron, és koszorúztam meg a költő fehéregyházi szobrát. Emlékezetes ünnepi összejövetelnek lehettem résztvevője, egész Erdélyből, Magyarországról, a Felvidékről, Kárpátaljáról, Bácskából gyűltek össze a megemlékezők.

A város magyar kulturális élete a negyedszázada végbement romániai forradalom után bontakozhatott ki ismét. Megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség segesvári szervezete, majd a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület (ennek tiszteletbeli elnöke a kiváló költő: Kányádi Sándor lett), újjászerveződtek a Petőfi-kultusz eseményei, létrejött az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) segesvári szervezete, a város több alkalommal is az országos Petőfi vers- és prózamondó verseny színhelye volt, 1993-ban a város magyar tanárai és egykori diákjai létrehozták a Gaudeamus Alapítványt, amely ma saját székházában középiskolai kollégiumot tart fenn. Ebben a kollégiumban egy jó évtizede már jártam – az Illyés Gyula Közalapítvány Kuratóriumának elnökeként, a Kuratórium folyamatosan támogatásban részesítette a diákotthont. A diákotthon lakói hozták létre a Kikerics elnevezésű néptáncegyüttest, amelynek mára egész Erdélyben tekintélye van. Segesvárnak ismét van magyar sajtója: a közeli Medgyesen szerkesztett Nagy-Küküllő című közéleti lapnak a városban is szerkesztősége működik.

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Kit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Segesvár bizonyára legfontosabb magyar kulturális intézménye a Mircea Eliade (az európai hírű román filozófus és mítoszkutató) nevét viselő gimnázium magyar tagozata. Valójában én is ezt az intézményt látogattam meg. Legnagyobb sajnálatomra az iskola magyar tagozatának vezetőjével (a két tannyelvű gimnázium igazgatóhelyettesével), Farkas Miklóssal nem találkozhattam. Súlyos műtéten esett át éppen akkor, amikor a városban jártam. Korábban ő volt segesvári vendéglátóm, most csak telefonon beszélhettem vele, és kívánhattam neki teljes felépülést.

Vendéglátóm ezúttal Tóth Tivadar matematika-tanár volt, ő szintén kiváló házigazdának és őszinte jóbarátnak bizonyult. Természetesen ismét meglátogattam a régi városrész nevezetes épületeit, és egy régi módon berendezett kávéházban is megihattam egy csésze erős kávét. Két úgynevezett „rendhagyó” irodalomórát tartottam a gimnázium magyar diákjai számára: az elsőt az Erdélyi Helikon című hírneves kolozsvári folyóirat körül gyülekező magyar irodalom három kiváló költőegyéniségéről: Áprily Lajosról, Reményik Sándorról és Tompa Lászlóról, a másodikat pedig Kós Károlyról és az erdélyi magyar történelmi regényről. Lelkes diákközönséggel és felkészült tanár-kollégákkal ismerkedhettem meg, talán elmondhatom, hogy két korábbi segesvári látogatásom után ez a harmadik tette rá ottani szolgálatomra a „koronát”.

Szerző

Közéletünk mélypontján

Publikálás dátuma
2015.04.11. 10:10
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Hazai közéletünk a mélypontra jutott, amint azt a Quaestor-botrány parlamenti vitája során a KDNP frakcióvezetője mondta. Ámde az ő kellő megrendülésről tanúskodó és a szokásosnál is mélyebb zengésű hangján előadott nyilatkozata a kétségtelenül igaz következtetést nem a milliárdos csalás megtörténtéből vonta le, hanem a példátlan ügyre reflektáló hozzászólásokból. Mert az ellenzék "csúnyán beszél", és – ugye – ez nem illendő. De vajon kinek jutna eszébe szépeket mondani egy olyan országban, ahol ez a minden eddiginél súlyosabb csalás-sorozat megtörténhetett?

A Quaestor üggyel kapcsolatos és egymásnak ellentmondó kormányzati kommunikációra az idézett hozzászólás tette fel a koronát, mert „a jóság nyelvén” szólva rombolt le minden lehetséges etikai fölfogást. Ebben az esetben ugyanis a csúsztatás, a közvélemény figyelem elterelésének, félrevezetésének félreérthetetlen szándéka a jó erkölcs megóvása érdekében született.

Ami elhangzott, nem tekinthető szimpla hazugságnak, mert abban még marad választási alternatíva: a kijelentést vagy elhiszünk vagy sem. Harrach azonban a hallgatóságát meg akarta fosztani a jogos kételkedéstől. Úgy mondott igazat, hogy a botrány nyomán feje tetejére állt valóság alá puha párnát csúsztatott s ezzel tudtunkra adta, hogy csak szokásos ellenzéki provokációval van dolgunk és a kormány háza táján minden a legnagyobb rendben van. Vagyis minden ugyanúgy folytatódhat, ahogy eddig. Annak a regnáló hatalom kommunikációjában gyakorta előforduló jelenségnek lehettünk a tanúi, amelyről a politikában - a tragikus sorsú ENSZ-főtitkár, Dag Hammarskjöld naplójának lefordítása révén - is ismert költő, Auden ars poeticájában ír: „A néma Gonosz kölcsönvette a Jóság nyelvét”.

Szigorú, de igazságtalan

A Quaestor-botrány kapcsán az igazságosság követelménye abban merül ki, hogy a politikai hatalom-gyakorlók körén kívül eső szereplők szigorú büntetést fognak kapni. Vagyis a bűn elkövetése büntetést von maga után. És ezt kormánypárti politikusok a közvélemény megnyugtatására sohasem felejtik el nyomatékosan hangsúlyozni. Holott könnyen belátható, hogy a Quaestor-vezér aligha tudott volna ennyi töméntelen pénz birtokába jutni,ha nem lett volna meghitt és bensőséges viszonyban az aktuális politikai hatalommal. Nemegyszer személy szerint azokkal a közszereplőkkel, akik a saját felelősségükről azzal akarják elterelni a figyelmet, hogy most korábbi partnerük fejét követelik.

Az nem igazán meglepő, hogy a Fidesz igazságosztó szigora a számára kellemetlen ügyek szereplőivel szemben erőteljesen működik, miközben az önkritika legcsekélyebb megnyilvánulását is igyekszik távol tartani magától. Egyoldalú és elfogult hatalomgyakorlásának módszerei alapozzák meg azokat a kételyeket, amelyek napjaink Magyarországában a hatalmi ágak, nevezetesen a politikai hatalom és igazságszolgáltatás szétválasztásával kapcsolatban merülnek fel.

Fichtét, de legfőképpen Hegelt terheli a felelősség a hatalom jogalkotó erejének túlhangsúlyozásáért. Mert igaz ugyan, hogy a parlamentben hozzák a törvényeket, de mégsem fogadható el a Carlyle megfogalmazása, mely szerint „hatalom és jog, melyek első pillanatra merőben különbözőnek látszanak, idő múlásával egy és ugyanazt jelentik”. Mégpedig azért nem, mert ha ez igaz lenne, akkor a hatalom-váltás demokratikus követelményű forgandóságának együtt kellene járnia a jogrendszer teljes átalakításával. És azért sem, mert a visszamenőleges hatályú törvényhozásnak is utat engedne. A politika ciklikus változásai következtében nem alakulhatnának ki az együttélést tartósan és megbízhatóan szabályozó társadalmi normák sem, amelyek nélkül a közösségi élet elképzelhetetlen.

Erkölcs, jog és társadalmi normák

Törvény-gyárként működő parlamentünk éppen a fentiek és az új paragrafusok sokasága miatt nem tudott jogbiztonságot teremteni. A politikai érdekek futószalagjára helyezett jogalkotás magától értetődően nemcsak az állampolgárok, hanem a hivatásos alkalmazók elbizonytalanodásához vezetett. Az sem véletlen, hogy ilyen körülmények között a pártállástól független társadalmi normáknak legfeljebb csak a nyomait fedezhetjük fel. És azokat is csak távol, egyre távolabb a közélet területétől. Ha pedig a helyesen működő lelkiismeret számára útmutatásul szolgáló erkölcsi értékeink maradványait vesszük számba, akkor még az előbbieknél is lehangolóbb kép tárul elénk.

Magyarországon a kormányzati hatalom magának korlátlan szabadságot, szimpatizánsaitól feltétlen hűséget követel, politikai ellenfeleinek - olykor jogi eszközök alkalmazásával történő – megaláztatását munkálja. Az átlag-állampolgártól pedig elvárja ennek a szereposztásnak kritikátlan tudomásul vételét. Könnyű belátni, hogy a hatalom-gyakorlásnak ez a katekizmusa erőteljesen ellene hat a jogbiztonságnak és a közrend nyugalmi állapotában erősödő társadalmi normáknak, az etikai értékek tiszteletben tartásáról nem is beszélve.

S habár erkölcsöt, jogot és a társadalmi normákat indokoltan különböztetjük meg egymástól, mégsem mereven elválasztható fogalmakról van szó, hanem ellenkezőleg: egyik a másikból ered és aligha lehet a köztük húzódó határvonalakat pontosan meghatározni. A pontatlanság azonban itt inkább előny, semmint hátrány: a külső előírásokat, szabályokat egy egészségesen működő közösségben az egyének nem a saját értékrendjüktől idegen, netán ellenséges kényszerként értelmezik, hanem a legbensőbb meggyőződésükkel összhangban lévő iránymutatásnak tekintik, amelynek betartása a javukra szolgál.

A Nikomakhoszi etikában már Arisztotelész is ehhez hasonló következtetésre jut, amikor az erények válfajait elemzi. A közösségi lét feltételeit megteremtő értékrendben bekövetkező romlás ragályos gyorsasággal terjed, végkifejletében magának a társadalomnak az immunrendszerét támadja meg. Mert vajon mi más egyéb okozhatná a hazai közvélemény sokszor tapasztalható és egyre növekvő apátiáját a saját ügyei, a közélet egésze iránt?

Ember embernek a farkasa

Amikor az erkölcsi meggyőződés és a jog nem talál magának utat a közvélekedéshez, hanem attól elkülönülő síkra terelődik, akkor a társadalom elveszíti az együttéléshez szükséges orientációs pontjait és az egyéni túlélési stratégiáktól a másokon nyerészkedni akaró ügyeskedésig terjedő magatartás-minták hadszíntere lesz.

A vallásháborúk idején élt Thomas Hobbes korának társadalmi állapotából kiindulva, de még inkább a fenyegető jövőre gondolva mondta, hogy „ ember embernek a farkasa”. Ha a Wall Street farkasáról szóló hollywoodi filmre gondolunk, aligha tarthatjuk túlzottnak a hobbes-i kijelentés hazai alkalmazását. A Quaestor-ügy kirobbanását követően a legkevésbé. Mert ebben máris sikerült túlszárnyalnunk Amerikát.

S mivel a tengeren túli országot korábban a korlátlan lehetőségek hazájának nevezték, ezek után már nekünk sem lehet okunk a panaszra: a Wall Street farkasánál a mieinknek háromszor nagyobb összeget sikerült megkaparintania, s nemcsak tudatlan kisbefektetőket vert át, hanem tárcavezetőket és jó néhány önkormányzatot is. Tegyük hozzá: különösképpen azt a tárcát, amely a „külügy” elnevezés mellett a „külgazdasági” jelzőt is büszkén viseli. Vagyis: a miniszterről logikusan feltételezhető volna, hogy gazdaságpolitikai ismeretekkel is rendelkezik.

De ha itthon át tudták verni, vajon hogy’ igazodik el a hazaival összehasonlíthatatlanabbul nagyobb volumenű és jóval bonyolultabb nemzetközi gazdasági életben? Vajon milyen szerződéseket köthet ez a mindig magabiztosságot sugárzó mosolyú külgazdasági- és külügyminiszter? Vajon a hazai tranzakció sikertelenségéért képes lesz-e külföldi megállapodásokkal kárpótolni minket – és önmagát?

Nem fogunk benne és a hozzá hasonlók elszánt igyekezetében csalódni. Hiszen máris van egy biztos pont, sőt, egy egész ország, ahol politikai vezetőinket nem akarják leigázni, nincs okvetetlenkedő és provokatív ellenzék, ahol végre megkapják az őket megillető tiszteletet. Gondoljunk csak Kazahsztánra!

A Quaestor-ügy kapcsán ugyan a kormányzat arcára fagyott a mosoly, de ne csüggedjünk, a joviális derű vissza fog térni, hiszen korábban is mindig mindent, könnyű szívvel meg tudtak bocsátani önmaguknak.

Az igazság és az igazságosság

A hatalomviselők szabadságban való tobzódása jogbizonytalansághoz, végső soron zsarnoksághoz vezet – írja Platón „Az állam”-ban. De mielőtt a társadalmi berendezkedés mindenestül az egyeduralom befolyása alá kerülne, mintegy a végkifejlet előkészítő fázisaként, a felelősségteljes kritikai gondolkodásigényét igyekeznek felszámolni; mindannyiunk helyett akarnak gondolkodni és dönteni.

Az igazság megállapítása az intézmények hatáskörébe kerül. És ez teljesen magától értetődő: ott kell gondolkodni, ahol a döntések születnek. Egyebütt felesleges. Legfeljebb egyéni passzióként szolgálhat. Ahogy a divatból kiment házimuzsikálás, az előadók saját és óvatlan vendégeik szórakoztatására. Azzal a tudattal, hogy a műkedvelő előadások sohasem fognak egy szalonnál nagyobb nyilvánosság elé kerülni.

Az igazságnak a politikai hatalom részéről történő kisajátítása együtt jár a hazugsággal. Hiszen az elbirtoklás maga is a félrevezetés szándékából ered. Az elméleti-eszmei jellegű igazságból következik annak gyakorlata, amelyet igazságosságnak nevezünk. Goethe szerint „valamennyi törvényt és erkölcsi szabályt egyedül az igazságra vezethetjük vissza”. A politikai hatalom igazság-privilégiumára való visszavezetés viszont értelmetlen, mert az már nem is igazság.

A tények meghamisítása, a valóság elferdítése, a tévhitek terjesztése a közéletben különösképpen veszélyes, mert itt a gyakorlati következmények sohasem maradhatnak el. Téveszméktől terhelt közéletünkről tehát valóban elmondhatjuk, hogy mélypontra jutott.

De ez csak a korábbiakat illető viszonyítási pont. Senki sem hiheti, hogy innen már csak felfelé vezet az út. Van még ennél lejjebb is. És pillanatnyilag ez utóbbi feltételezés a reálisabb. Gondoljunk csak a politikában szaporodó szélsőséges eszmék gátlástalan terjedésére! A Fidesz forgatókönyvének dramaturgiája szerint folytatódik a megtévesztés bevált gyakorlata: a legnemesebb eszmékre hivatkozva akarják megsemmisíteni a legalapvetőbb erkölcsi értékeket.

A még sohasem kormányzott Jobbik érintetlenségéről, ártatlanságáról és a Fidesz hozzájuk viszonyított mégiscsak konszolidáltabb magatartásáról szóló közhiedelem egyaránt téves, mert éppen az összefüggéseket, az eszmetörténeti alapokon álló folytonosságot hagyja figyelmen kívül. A Nyugat hanyatlásáról, nemzeti függetlenségünket veszélyeztető gyarmatosítási szándékáról, az Európai Unió becsmérléséről és ezzel párhuzamosan a keleti nyitásról harsogó kormányzati kommunikáció éppen azt alapozza meg, amit a Jobbik hirdet. És ebből következik, hogy a Jobbik a Fidesz politikájának hiteles folytatója, tehát nem érintetlen, és ugyanebből, hogy a Fidesz „sem jobb a Deákné vásznánál”, mert a Jobbik erősödése elképzelhetetlen lenne a fideszes eszmék békemenetesen vulgarizált terjesztése nélkül.

Ezért a köz- és gazdasági életünk farkasairól szólva, nem szabad megfeledkeznünk az „ordas eszméikről” sem…

Szerző