Elhunyt Pap Vera színművész

Ötvenkilenc éves korában, hosszú betegség után, csütörtökön elhunyt Pap Vera, a Vígszínház vezető színésznője, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Pap Verát a Vígszínház saját halottjának tekinti. Mint írják, az egyik legnagyobb magyar színésznőt gyászolja a társulat.

Súlyosan rákbeteg, gyógyszerfüggő, depressziós családanyát adott az Augusztus Oklahomában című darabban. Érzékeltette a végletes elkeseredettséget, és a sok ember közötti elmagányosodást. Azt, amikor valaki úgy érzi, nem érdemes tovább létezni, kár nyűglődni, csak szenvedés a végeredmény, és kétségbeesett kiszolgáltatottság. De Pap Vera úgy játszotta ezt a szerepet, hogy miközben hideglelősen lúdbőröztető volt, rengeteget lehetett nevetni rajta, mert erősen groteszkbe fordította a szituációkat. Ezt mindig is nagyon jól tudta, akár a védjegyének is tekinthetjük, elképesztő, hogy mennyire képes volt lemenni a poklok legmélyére, akár odáig, hogy onnan már nincs is visszaút. De közben megmutatta a helyzet fonákját, és ezzel a leglidércesebb pillanatokban is, ha úgy érezte szükségét, nevettetett.

Bohóc szeretett volna lenni, már gyerekkorában beleszerelmesedett a cirkusz világába, csak az édesanyja korai halála miatt őt egyedül nevelő papája nem engedte, hogy beiratkozzon az artistaképzőbe. Merő véletlenen múlt, hogy nem kellett vegyészetet tanulnia, amit egyetlen porcikája sem kívánt. Ha már nem lehetett bohóc, színész akart lenni. Nem volt az a kiköpött színésznő alkat, aki után kapásból megfordul minden férfi, akire első ránézésre azt mondják, hogy kamera elé termett, mert olyan elképesztő az alakja, és drága, flancos ruhákban sem flangált. Kőbányai szegény sorsú gyerekként többen gondolhatták, hogy a színészet számára csak fantazmagória. Az osztályfőnöke, egy rettenetesen kövér asszony, egyenesen azt mondta, „ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnak.” Aztán Az üvegcipő százötvenedik előadásán egy szál virággal bocsánatot kért.

Papnak a főiskolán viszont olyan osztályfőnöke volt, Kapás Dezső, a legendás tanár, és rendező személyében, aki annyira bízott benne, hogy még hallgatóként ráosztotta a Vígszínházban Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjának női főszerepét. Jött, látott és győzött. Ebbe a cselédlány szerepbe, aki nagyon alulról érkezve beleszeret a ház urába, és ezáltal felemelkedik, abszolút belejátszhatta a saját sorsát. Mindenki telitalálatnak tartotta, amit csinált, üstökösként, kiugró tehetségként került a pályára. Annyira, hogy rögvest adódott mozi főszerep is, Gábor Pál nagyszerű filmjének, az Angi Verának a címszereplőjeként, segédápolónőként, aki a szókimondása miatt bajba kerül, és súlyosan hat rá az ötvenes évek elviselhetetlenül nyomasztó légköre. Megint csak az alulról jöttek sorsát mutathatta meg. Ez annyira elsőrangúan sikerült, hogy igen komoly nemzetközi elismerésben is részesült, megkapta a Chicagói Filmfesztivál legjobb női alakításért járó díját.

Az egyik legjobb mozgáskészségű magyar színésznő volt, aki mindig nagyon karbantartotta legfőbb munkaeszközét, a testét. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a román elő abszurd szerző, Caragiale darabjában, a Farsangban, Micaként, fergeteges szaltóval érkezett a színpadra, úgy, hogy belehuppant egy rozoga fotelbe. Egyáltalán nem akrobatát játszott, hanem egy reménytelenül lepusztult, iszákos nőt, aki támolyogni is alig képes. De ő ezzel a tébolyult ugrással ábrázolta az egész figura meg a szituáció abszurditását, a magyar realista színjátszás hagyományával ellentétben, a modernebb, mozgásközpontúbb, elrajzoltabb stílus felé közelített.

Ezért is volt annyira rossz gyógyszerektől felpuffadva látni őt, akin korábban egy csepp fölösleges zsír sem volt. De jó volt látni, hogy hatalmas akaraterővel úrrá lett a gyilkos kóron, és megint játszott, ha nem is annyit, mint korábban. Úgy gondolta, hogy egyik kedvenc, de nagy terjedelmű, sok szöveggel járó szerepét, a zsidó rituális fürdő vezetőjét nem lesz képes már játszani a Mikvében. De a felújító próbákra bement, hogy segítsen a helyette a produkcióba beállni készülő Börcsök Enikőnek. És akkora elánnal mutatta, mit is kellene csinálni, hogy a színház direktora, Eszenyi Enikő, megkérte, mégis próbálja ismét játszani a szerepet, limitált előadásszámban. És ez sikerült, ami hihetetlen örömmel töltötte el.

De közben megint hallani lehetett az állapotáról rossz híreket. Február második felében, a Halhatatlanok Társulatának idei színésznő jelöltjeit bemutatva, vele is 15 perces rádióinterjút készítettem. Az élő adás előtt kikötötte, hogy a betegségéről egy szót se. De az utolsó pillanatban nem bírtam ki, hogy annyit meg ne kérdezzek tőle, hogy van? Némi szünetet tartott, és csupán azt mondta, hogy „jól.” Február eleje óta már nem játszott, tehát sejthető volt, hogy ez kegyes füllentés.

Most már sajnos nem tagadható, hogy akkor sem volt jól, csak ezzel nem akart másokat terhelni. Egy nagyformátumú, eredeti tehetségű színésznő, egy abszolút szerethető ember hagyott itt kényszerűen bennünket, aki haláláig kitartott a Vígszínház mellett, ahol a pályája indult.