Fontos-e a külpolitika?

Publikálás dátuma
2015.04.11. 10:40
Kézfogó az Unióban: Jean-Claude Juncker és Orbán Viktor FOTÓ: MTI/BOTÁR GERGELY
Sokszor olvashatjuk a sommás véleményt, hogy nem érdekli az embereket a külpolitika. A választási kampányokban alig esik szó róla, az emberek inkább arra figyelnek, hogy melyik jelölt, melyik párt mit ígér a nehezen élőknek. Egy olyan országban, ahol négymillióan élnek a létminimum körül, ahol több százezer gyermek éhezik, ez természetes. Felelőtlen azonban az a politikus, aki nem mutatja be a szoros összefüggést a hazai gazdasági-társadalmi viszonyok, az életkörülmények alakulása és Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszere, hazánk nemzetközi megítélése között.

A globalizáció korában még a legnagyobb országok sem hagyhatják figyelmen kívül, hogy miként alakulnak nemzetközi pozícióik. Azt meg végképp senki sem gondolhatja komolyan, hogy az Európa közepén elhelyezkedő, sajnos már tízmilliónál is kevesebb lakosú és a nemzetközi gazdaság élvonalától eléggé távol lévő hazánk számára nem fontos, hogy szövetségeseink, támogatóink vannak-e többen, vagy azok, akik kritikusan, netán ellenségesen tekintenek ránk. A politikusoknak és a választóknak tudniuk kell, hogy lehet nagyokat ígérni, ám a vonzó ígéretek teljesítésére nincs esély, ha azt nem segítik, hanem épen akadályozzák a nemzetközi feltételek. Aki azt hangoztatja, hogy az embereket, vagy akár személy szerint őt nem érdekli a külpolitika, annak is tudnia kell, hogy mindannyiunk életét befolyásolja hazánk és a külvilág viszonyának alakulása.

A nemzet érdeke?

Évtizedek óta külpolitikával foglalkozó politikusként felelősséggel állítom, hogy a 2010 óta hivatalban lévő Orbán kormány nem kevesebb kárt okozott az ország, a nemzet érdekeinek, az itt élő embereknek az öncélú külpolitikájával, mint amennyit a demokrácia, a jogállamiság leépítésével, az unortodox gazdaságpolitikával, az embertelen egészségügyi- és szociálpolitikával, az ország jövőjét veszélyeztető oktatáspolitikával. Tette és teszi mindezt úgy, hogy közben álszent módon a nemzeti érdekekre hivatkozik, azok érvényesítőjének állítja be magát.

Nézzük akkor a magyar külpolitikát a nemzeti érdekek oldaláról. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a nyolcvanas években, amikor Magyarország a Szovjetunió szövetségi rendszerének része volt, az akkori állampárt, az MSZMP reformpolitikusai a hazai gazdasági és politikai reformokkal párhuzamosan óvatosan elkezdték lépésről-lépésre tágítani hazánk nemzetközi mozgásterét. Akkor a Kelethez tartoztunk, de a magyar külpolitika a Nyugat felé nyitott. Ma a Nyugathoz tartozunk és a külpolitika Kelet, sőt immár Dél felé nyit. Akkor a nyitás iránya a nálunk gazdasági-társadalmi tekintetben fejlettebb, demokratikus országok felé mutatott. Most viszont a nyitás nálunk kevésbé fejlett és többnyire diktatórikus eszközökkel kormányzott illiberális államok felé irányul. Ez lenne hazánk nemzeti érdeke? Aligha!

A nyolcvanas évek nyugati nyitásának köszönhetően meggyorsult Magyarország gazdasági-társadalmi fejlődése, zökkenőmenetesebb lett a rendszerváltás. Hazánk a legelsők között csatlakozhatott olyan fontos intézményekhez, mint az Európa Tanács, a nemzetközi gazdasági és fejlesztési együttműködést összehangoló OECD, a NATO és az Európai Unió. Magyarországot az euro-atlanti közösség megbízható tagállamának, az Európai Unióban az integráció belső köréhez tartozó, az unió mélyítését és bővítését támogató országnak tekintették. Ez a megítélés jól szolgálta hazánk nemzeti érdekeit.

1994-98 között a Horn-kormány nem folytatott propaganda kampányt a Keleti nyitásról, de újraépítette a rendszerváltás után visszaesett magyar-orosz gazdasági együttműködést. Ezt 2002 után a Medgyessy kormány is folytatta, sőt áttörést hajtott végre Kína irányába és kapcsolatot épített ki egy sor gazdasági szempontból fontos harmadik világbeli országgal. Ez jellemezte a Gyurcsány és a Bajnai kormány külpolitikáját is. Lényeges különbség a jelenlegi kormány keleti nyitásához képest, hogy a szocialista kormányok a gazdasági kapcsolatok kölcsönös előnyökkel járó bővítését szorgalmazták, de nem dicsőítették ezen országok tekintélyuralmi rendszerét, ahogy Orbán Viktor teszi.

Szemben Európával

A magyar külpolitika kedvezőtlen, az ország nemzeti érdekeivel ellentétes irányváltása a második Orbán kormány 2010-es hivatalba lépésével kezdődött . Orbán Viktor még az ellenzékben lévő Fidesz vezéreként 2009 őszén Kötcsén mondott beszédében jelölte meg céljának a centrális politikai erőtér kiépítését. Ennek lényege egyetlen nagy kormányzó párt meghatározó szerepe, amely úgymond elég erős ahhoz, hogy felesleges viták nélkül tudjon dönteni minden fontos kérdésben.

A kormányváltást követően meg is kezdődött a demokrácia, a jogállam lebontása, a demokrácia lényegét jelentő fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolása. Ez az európai uniós értékrenddel, normákkal és szabályokkal ellentétes belpolitika szükségképen járt együtt a külpolitikai stratégia megváltoztatásával. Orbán Viktor ugyanis nyilván tudta, hogy antidemokratikus rendszere hamar szembe fog kerülni az euro-atlanti közösség irányvonalával, ezért igyekezett magához ragadni a kezdeményezést. 2010 nyarán, a kormányváltás utáni első nagyköveti értekezleten azzal a kijelentéssel nyitott, hogy „ a Nyugat hanyatlik, kialudt a fáklyája, Keletről fúj a szél”. Ebből kiindulva jelentette be és minősítette nemzeti érdeknek a keleti nyitást. 2011 nyarán, a következő nagyköveti értekezleten Oroszországot már nem csupán fontos gazdasági partnernek nevezte, hanem szövetségesnek, ami nyilván ellentétes hazánk NATO és uniós tagságával.

Ahogy várható volt, rövidesen mindennapossá váltak az összeütközések az Orbán kormány és az uniós intézmények között. Az Európai Bizottság rendszeresen szóvá tette a közös értékrendszer, normák és szabályok megsértését. Ezekre az Orbán kormány elutasítással és durva ellentámadásokkal reagált. Tagadta a szabályok megsértését, majd kétségbe vonta az Európai Bizottság jogát a számonkérésre, amely ezért kötelezettségszegési eljárásokat indított hazánk ellen. Ezek döntő többsége a kormány kényszerű visszavonulásával zárult, de sokat rontott Magyarország megítélésén a közösségben.

A legsúlyosabb kifogások az Alkotmányt felváltó Alaptörvény, a Médiatörvény, az igazságszolgáltatás függetlenségének megsértése általában a demokrácia és a jogállamiság lebontása miatt merültek fel. Jellemző, hogy a jobboldali többségű Európai Parlament három alkalommal marasztalta el a magyar kormányzatot az uniós értékrend és normák megsértése miatt.

A magyar magatartás miatt vezettek be egy új mechanizmust, amely az uniós alapértékek megsértését hivatott szankcionálni. Az Orbán kormány azzal érvel, hogy ezeket a lépéseket valamiféle baloldali összeesküvés mozgatja. Ám ennek ellentmond, hogy nem csak az Európai Parlamentben van jobboldali többség, de a Tanácsban és a Bizottságban is. Az Orbán kormány érvelését hitelteleníti az is, hogy az uniós intézményeken kívül rendszeresen hasonló kifogásokat emelt az Európa Tanács és annak Velencei Bizottsága, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet is. 2010 óta lényegében folyamatosan kritikus írások jelennek meg az Orbán kormány politikájáról a nyugat-európai és amerikai vezető lapokban.

Elhidegülő barátság

Az elmúlt években kedvezőtlenül alakult a magyar-amerikai viszony is. 2012-ben Hillary Clinton külügyminiszter asszony mondott Budapesten kritikus hangú, a demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének fontosságát kiemelő beszédet, tavaly ősszel pedig Bill Clinton korábbi és Barack Obama a jelenlegi elnök hasonlította Magyarországot a harmadik világ önkényuralmi rendszereihez. A magyar-amerikai viszony kedvezőtlen alakulását jelzi, hogy a magyarországi korrupcióra hivatkozva a NAV elnökét és további öt meg nem nevezett magyar kormánytisztviselőt beutazási tilalom alá vontak. Az Egyesült Államok elhidegülésének fő oka a jelek szerint Orbán Viktor személyes kötődése Putyin elnökhöz, a Paks II bővítés verseny nélkül történt orosz kézbeadása, továbbá a magyar kormány ellentmondásos viszonya az ukrajnai konfliktushoz.

Az Egyesült Államok érthető módon rossz néven veszi, hogy míg Magyarország élvezi a NATO tagság által nyújtott biztonságot, közben Oroszországhoz közeledik. Hasonló ehhez az Európai Unió álláspontja, amely azt rosszalja, hogy miközben Magyarország a közös alapokból sok milliárd eurós támogatásokat kap fejlesztési programjaihoz, függetlenségére hivatkozva vonakodik tiszteletben tartani a közös értékrendet, betartani a minden uniós tagállamra kötelező normákat, szabályokat. Szövetségeseink érthető módon azt sem veszik jó néven, hogy Orbán Viktor tőlük félti Magyarország függetlenségét, ugyanakkor nincsenek aggályai azzal az Oroszországgal szemben, amely immár egy éve durván megsérti Ukrajna szuverenitását.

Lecserélt diplomácia

A magyar külpolitika legdicstelenebb korszaka kezdődött az elmúlt év őszén, amikor nemcsak minisztert cseréltek a külügyminisztérium élén, hanem a vezető diplomaták jelentős részét is, köztük több mint hatvan nagykövetet felkészületlen és tapasztalatlan, új emberekre cseréltek le. Orbán Viktor az idén tavasszal összehívott nagyköveti értekezleten nem hagyott kétséget afelől, hogy nincs szükség a korábbi úgymond elit tudásra, elemzőkészségre, az összefüggések alapos ismeretére, csak az „üzleti dörzsöltségre”.

Mindezt mérlegelve joggal mondhatjuk, hogy az elmúlt öt esztendő külpolitikai mérlege siralmas. Súlyos károkat okozott Magyarország megítélésének, szövetségeseinkhez fűződő viszonyunknak, nemzeti érdekeinknek, Orbán Viktort és a hozzá kötődők szűk körét leszámítva valamennyi itt élő embernek. A keleti nyitás nem igazolta a kormányzat által hangoztatott várakozásokat, Egyetlen „haszna”, hogy Orbán Viktornak és politikustársainak az orosz, török, azeri, kazahsztáni vezetőktől nem kellett szemrehányásokat hallgatniuk a demokrácia, a jogállamiság, a sajtószabadság magyarországi hiányosságai miatt.A keleti nyitásnál nem többet, inkább még kevesebbet várhatunk a most indított déli nyitástól, hiszen a megcélzott országok döntő többsége elmaradott viszonyai és szegénysége miatt nem tekinthető komoly gazdasági partnernek.

Az időközi választásoknál és természetesen majd 2018-ban a választóknak ezeket a szempontokat is mérlegelniük kell. Nem hagyhatják figyelmen kívül azt sem, hogy a Jobbik értékrendje és politikája valószínűleg még az Orbán rendszernél is nagyobb károkat okozna hazánknak, nemzeti érdekeinknek, az itt élőknek.

Ezt nem feledtetheti Vona Gábornak a közelmúltban váratlanul bejelentett és az előző évek ismeretében teljesen hiteltelen irányváltása sem.

Emlékeim

Fiatal korom egyik legmaradandóbb emléke a sorkatonai szolgálat. Több mint ötven évvel ezelőtt, amikor kétéves katonai szolgálatra kellett bevonulni, egymás közt azt mondtuk, hogy a legszebb éveinkből vesznek el két esztendőt. Azóta már rájöttem, hogy a hadseregben eltöltött idő nem volt hiábavaló, ott vált az ember igazán felnőtté. Ott szoktuk meg a fegyelmet, tiszteletadást, egymáshoz való alkalmazkodást és a segítőkészséget. A katonai kiképzés mellett számos szakmában dolgozhattak a fiatalok. Akik megkedvelték a katonaéletet, hivatásosként szolgálhattak tovább. A közelmúltban, egy régi ismerősöm, aki hivatásos katonaként ment nyugdíjba, otthonába invitált, hogy megmutassa a Hódmezővásárhelyi Lövészdandárnál szolgáló katonák életéről szóló fényképeket az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. A bajtársaitól kapott, CD lemezre mentett fotókat nézve rögtön a hódmezővásárhelyi laktanyában eltöltött 1963-65- ös időben éreztem magamat. Meglepődve állapítottam meg, hogy most milyen fiatalok a fényképeken azok a tisztek, tiszthelyettesek akiket a szolgálati időm alatt sokkal idősebbnek láttam. A fekete-fehér képeken sorra ismertem fel azokat a elöljárókat, akik már nincsenek közöttünk: Tóth Jánost, Varga Ernőt, Szabó Józsefet, Sándorfi Ernőt, Seregi Józsefet, Stifler Sándort. A ma élők közül, akiket még ma is látom Vásárhely utcáin: Szitás Jánost, Füle Gyulát, Máté Józsefet, Parlagi Ferencet, Horváth Vincét, Váradi Lászlót. Az emlékekkel az ember visszaidézi a múlt atmoszféráját, ami körbe vett minket. Tudom, hogy a nosztalgia egy kicsit csalóka: megszépíti a múltat, és értékesebbnek, eredetibbnek látja a jelennél, de a múlt tanulságai alapján megmenthetjük a szép, hasznos dolgokat a jövő számára.

Emlékeim

Fiatal korom egyik legmaradandóbb emléke a sorkatonai szolgálat. Több mint ötven évvel ezelőtt, amikor kétéves katonai szolgálatra kellett bevonulni, egymás közt azt mondtuk, hogy a legszebb éveinkből vesznek el két esztendőt. Azóta már rájöttem, hogy a hadseregben eltöltött idő nem volt hiábavaló, ott vált az ember igazán felnőtté. Ott szoktuk meg a fegyelmet, tiszteletadást, egymáshoz való alkalmazkodást és a segítőkészséget. A katonai kiképzés mellett számos szakmában dolgozhattak a fiatalok. Akik megkedvelték a katonaéletet, hivatásosként szolgálhattak tovább. A közelmúltban, egy régi ismerősöm, aki hivatásos katonaként ment nyugdíjba, otthonába invitált, hogy megmutassa a Hódmezővásárhelyi Lövészdandárnál szolgáló katonák életéről szóló fényképeket az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. A bajtársaitól kapott, CD lemezre mentett fotókat nézve rögtön a hódmezővásárhelyi laktanyában eltöltött 1963-65- ös időben éreztem magamat. Meglepődve állapítottam meg, hogy most milyen fiatalok a fényképeken azok a tisztek, tiszthelyettesek akiket a szolgálati időm alatt sokkal idősebbnek láttam. A fekete-fehér képeken sorra ismertem fel azokat a elöljárókat, akik már nincsenek közöttünk: Tóth Jánost, Varga Ernőt, Szabó Józsefet, Sándorfi Ernőt, Seregi Józsefet, Stifler Sándort. A ma élők közül, akiket még ma is látom Vásárhely utcáin: Szitás Jánost, Füle Gyulát, Máté Józsefet, Parlagi Ferencet, Horváth Vincét, Váradi Lászlót. Az emlékekkel az ember visszaidézi a múlt atmoszféráját, ami körbe vett minket. Tudom, hogy a nosztalgia egy kicsit csalóka: megszépíti a múltat, és értékesebbnek, eredetibbnek látja a jelennél, de a múlt tanulságai alapján megmenthetjük a szép, hasznos dolgokat a jövő számára.