„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!” Illyés Gyula: Versek egy népfira című kétsorosa jutott eszembe Orbán Viktor legújabb pávatáncáról. A miniszterelnök népes delegációja élén Kazahsztánban lényegében kijelentette: ott vannak rokonaink, ezért sem érzi magát otthon Európában. Tovább szőve a gondolatot, most már érthető a keleti nyitás politikája és a Brüsszellel folytatott örökös, oktalan konfrontációja. Más kérdés, ha a kormányfő a stabilitást Nazarbajev diktatúrájában véli felfedezni, de akkor a kormány miért fogadja el az „átkos” nyugatról özönlő euró milliárdok nyújtotta lehetőségekre?
Félreértés ne essék: a kétoldalú, valóban kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági kapcsolatok a világ egyetlen országával sem kifogásolhatók. Az azonban igen, ha mindez politikával átszőtt, és egy olyan ember szájából hangzik el, aki 1989. június 16-án a Hősök terén tartott gyújtó hangú beszédében követelte az orosz csapatok haladéktalan kivonulását! Csak emlékeztetőül: Kazahsztán is egyike volt azon utódállamoknak, amely a Szovjetunió 1991-es felbomlásával a Független Államok Közösségének tagja lett a térségben. Következésképpen Orbán Viktor akkor a kazah „kiskatonák” hazamenetelét is sürgette! Akkor hazazavarta őket, most ő megy hozzájuk, miközben ’89-ben még azt hangoztatta: „ ’56 után visszakényszerítettek bennünket az ázsiai zsákutcába, ahonnan csak az európai polgári demokrácia jelent kiutat hazánk nyugatias fejlődésében”?
Szeretett vezérünk úgy tűnik, megfeledkezni látszik arról az „aprócska” tényről is: hazánk elsők között kérte csatlakozását az Európai Unióhoz és a Varsói Szerződés korábbi tagállamai közül Magyarország villámgyorsan „dezertált” a NATO-ba. A gazdaságpolitika új irányokat véve egyszeriben „nyugatimádó” lett és még informálisan is szakított addigi „rokonaival". Volt privatizáció, amiben a Fidesz is két kézzel szolgálta ki a magyar állami tulajdont a nyugati tőkének, mondván, állam bácsi nem jó gazda, bezzeg a nyugati befektetők! Majd ők nemzeti jövedelmet termelnek nálunk és így valódi munkahely jut mindenkinek. Minden adókedvezményt megkaptak a multik, a haza megváltói. A mai miniszterelnök akkoriban dicsérte a demokratikus ellenzéket: lám, a kerekasztal tárgyalások bizonyítják, szükséges és lehetséges az együttműködés a reformkommunisták és a rendszerváltók között.
Kezdem érteni a kormányzati kommunikáció összevisszaságát. Úgy vagyunk Európaiak, hogy közben Ázsiaiak is vagyunk. Mikor, hol, ki, mit akar hallani. Tudni vélem azt is, miért szúrja a szemet József Attila neve egy iskola homlokzatán, sejtem miért „kerülendő” a zsidó származású antifasiszta Ságvári Endre említése. A rövidlátó hatalom történelemhamisítással vádolja elődeit, holott éppen ő maga teszi ezt.
Már a legkisebbeket sem kímélik, az óvodások kormányablakot dicsőítő versikékkel szerepelnek, de ami még ennél is megdöbbentőbb: a kormány szellemi környezetszennyezése termékeny talajra hull. Még Kerényi Imre is elégedetten csettintene látva azt a hatalmas Orbán posztert, amivel a minap találkoztam egyik ismerősöm lakásában. A házigazda azt mondta: a Fideszt szolgálni a legnagyobb dicsőség. Eszembe jutottak Majakovszkij: Beszélgetés Lenin elvtárssal versének sorai: „Ketten vagyunk most, Lenin meg én,/ Lenin mint fénykép szobám falán”.
A Nemzeti Együtt(nem)működés Rendszere jegyében teszi fel a kérdést a köztelevízió riportere: „akkor mégis csak igaz a lenini mondás: tanulni, tanulni, tanulni”? Eközben a Lenin-tangót járjuk (egy lépés előre, kettő hátra), a permanensen harcban álló Fidesz most a vallásgyakorlók pártfogója, noha a ’90-es évek elején még egyházgyalázó volt. Akkor mondták: „Csuhások! Térdre, imára! Ki emlékszik már erre? Csak csendben teszem fel a kérdést: Orbán Viktor számol azzal, hogy az Európai Uniót támadó kijelentéseit vajon szeretik-e Brüsszelben? És ha nem, ők is olyan feledékenyek lesznek, mint mi vagyunk?
