A női egyenjogúság himnusza

Publikálás dátuma
2015.04.11. 07:47
Gemma Arterton (középen) számtalan rangos színházi díj várományosa a női egyenjogúságért küzdő asszony szerepéért. Forrás: Adelp
Látványos, megható és elgondolkodtató a londoni West End egyik legnagyobb szenzációja, amely arról szól, hogy a kisemberek is képesek megváltoztatni a világot.

Az ezerötszáz nézőt befogadni képes Adelphi Színházban gombostűt sem lehet leejteni, teltházzal játsszák az 1960-as évek Angliájában játszódó, női dolgozók sztrájkjáról szóló megkapó musicalt. A 2010-ben bemutatott Harc az egyenjogúságért (Made in Dagenham) című brit filmdráma diadalútjának folytatása a tavaly ősszel bemutatott azonos című színházi produkció. A cselekmény fikció, viszont a történet vegytiszta valóságon alapszik: 1968-ban az Essex megyei Dagenhamben lévő Ford gyárban dolgozó nők fellázadtak a nemi diszkrimináció ellen.

A West Enden talán annyira nem meglepő, hogy milyen költséges volt a Harc az egyenjogúságért színpadra állítása. Hol valós bepillantást nyerhetünk az autógyárban folyó tömegtermelési munkába, hol harckocsi vagy éppen luxusautó gördül a színre. A nyitójelenet is rendkívüli látvány: egy komplett házbelsőbe kalauzolnak minket. A gyönyörű brit színésznő, a számtalan mozifilmből ismert Gemma Arterton által játszott édesanya éppen férjét és két gyermekét próbálja több-kevesebb sikerrel elindítani egy átlagos reggelen. Még maga sem tudja, hogy később, amikor megérkezik munkahelyére, a Ford gyárba, joviális főnöke egy olyan szerződés aláírására kéri őt és kollégáit, amelynek értelmében jóval kevesebb lenne a bérük, mint férfi munkatársaiknak. Rita, a dolgozó nő nem hajlandó elfogadni ezt a döntést. Még akkor sem, ha a 60’-as években általános gyakorlat volt a vállalatok számára, hogy a női dolgozóknak – tekintet nélkül a teljesítményre – jóval kevesebbet fizettek, mint a férfi munkavállalóknak. Rupert Goold rendező profi módon kerülte ki a történet legnagyobb buktatóit, az értelmetlen vizuális fényűzést, a szirupban tocsogó szentimentalizmust és a provokatív véleményformálást. Persze vannak hatásvadász szónoklatok, menetelés és sok-sok transzparens, de mindez ízlésesen tálalva.

Az izgő-mozgó Rita, akinek a meghitt családi fészekben és munkahelyén is meg kell felelnie, a musical abszolút főszereplője. A jelentős színházi múlttal rendelkező Gemma Arterton jelenléte mindvégig üdítően hat a színpadon, vehemenciája jól párosul kiváló vokális teljesítményével és utánozhatatlan akcentusával. Egy percig nem képes csillapodni az általa megformált átlagos nő, a sztrájk szervezőjeként rögvest a nők szószólójává válik, és ha arról van szó, még a kormányzatnak is megmondja, hogy mi a kifogása a rendszer ellen. Ez a nő maga a dac, akinek lángja átterjed munkatársnőire is, akik teljes mellszélességgel állnak ki vele a nagy nyilvánosság elé. Családi élete azonban eltörpül az egyenjogúságért vívott harc során, a néző úgy érezheti, a szerelmi szál csupán azért szerepel a musicalben, hogy ne legyen túl egysíkú a történet.

A Harc az egyenjogúságért komoly politikai töltettel bír: a parodisztikus megjelenésű és viselkedésű angol miniszterelnök belefáradt a kormányzásba, képtelen önerejéből felülkerekedni a problémákon. Egy harcias miniszter-asszony viszont megmenti a kormányzatot a teljes káosztól, határozott fellépése képes megoldást találni a varrógép mögött üllő asszonyok panaszai számára is. A helyszínek, a ruhák és a James Bond-filmek és a Sherlock című sorozat dallamiért felelős David Arnold által komponált zenék is mind az 1960-as évek retro világát tükrözi, de lényegében mindezek nem képesek túllépni a szépen felépített, jól koreografált színpadi show-műsoron. Mégis, mindnyájan, akik látják, gazdagodnak általa.

Ember nélkül üres a kép

Publikálás dátuma
2015.04.11. 07:45
Zsigmond Vilmos egy nagyívű művészpálya melléktermékei előtt FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Egy fantasztikus ívű művészpálya melléktermékeiből nyílt pazar kiállítás Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel a Ludwig Múzeumban. A Budapesti Tavaszi Fesztivál első eseményeként kaput nyitó tárlaton mintegy másfélszáz fotó tanúskodik arról, hogyan írt kisgyerekkorától fogva fényképezőgépével naplót a világhírű Oscar-díjas operatőr. A kiállításról készített képgalériánkat ide kattintva megnézheti!

Az élete a filmé, fotósnak amatőr maradt, mondta Zsigmond Vilmos a falakon sorakozó fotói között, ahol bevallotta, majdnem sírva fakadt, amikor meglátta, milyen egyedülállóan szép helyet biztosít képeinek a Ludwig Múzeum. Miközben filmjei, mint például a Harmadik típusú találkozások, A szarvasvadász, A Fekete Dália, az Easwicki boszorkányok, meg egy sor híres mozgókép a világon mindenütt sikerrel futott a mozikban, kiderült, hogy a varázslatos mozgóképek előállítójának állóképeiből, azaz az egy életen át fotózott fényképeiből életében ez az első igazi kiállítás. Némileg tartott is tőle, mondja, hogy tán nem lesz eléggé érdekes az anyag, hiszen amatőrként sokat fotózott ugyan, de volt, hogy hetekig elő sem vette a gépét. Valójában ami elénk tárul a falakon, az több mint fél évszázadot átfogó, fantasztikusan érdekes látvány. Két kurátora, Tomas Opith és Puskás Bea a negatívokból válogatta ki a tárlat mintegy 150 darabját, úgyhogy bármily furcsa, maga az elkövető fotográfus, bevallása szerint, a most Budapesten látható anyag felére még csak nem is emlékezett.

A termek három nagy egységet fognak át, a főiskolai éveket, az itthon fotózott képeket, illetve a már Amerikában készült felvételeket, miután 1956-ban Zsigmond Vilmos elhagyta az országot. Negyedikként pedig néhány részlet látható nevezetes nagyjátékfilmekből, mellettük a színhelyről kattintott képekkel.

A fotózás szenvedélyének születéséről talán a kiállítás legkisebb képe beszél a legnyilvánvalóbban. Az első teremben látható egy aprócska, még cakkos szélű fotó egy dombos tájról. Alatta a feltehetően alkalmi cím: Pillanatkép. Kilenc évesen, 1939-ben készítette Zsigmond Vilmos az édesapja Kodak gépével. Eleinte ezt a Kodakot kérte kölcsön időnként, majd gimnazistaként vett magának egy saját gépet, s hogy hogyan is érdemes fotózni, azt a nagybátyjától ajándékba kapott könyvből, Dulovits Jenő: Művészi fényképezéséből tanulta.

Egy nagyívű művészpálya melléktermékeinek mondhatjuk tehát a kiállított fotókat, de valójában ennek a műfajnak rendkívül nagy szerepe volt Zsigmond Vilmos pályáján. Mérnök szeretett volna lenni, de származása miatt nem vették fel az egyetemre, elment hát a szegedi Kenderfotóba dolgozni. Ott pedig indított egy fotószakkört, amely olyan sikeresen működött, hogy az ifjú fotográfus dicséretet kapott a dolgozó nép művelődésének érdekében tett lépéseiért. Ekkor jelentkezett a filmművészeti főiskolára, ahová fel is vették, s ahol 1955-ben diplomázott operatőrként.

Nagyszerű mesterei voltak, mondja most a kiállítás főiskolai éveit felidéző teremben. (Elsősorban alighanem Illés Györgyre gondolva, akinek 1978-ban, a Harmadik típusú találkozásokért odaítélt Oscar-díj átvételekor a színpadon név szerint köszönte meg, hogy a mestere volt.) A nagyszerű tanárok a főiskolán mindenre megtanították őket, mondja most, miközben nézzük a Hajnal előtt című, 1955-ös diplomafilmjének a kiállításon pergő kockáit, s nagyon nagy büszkeség volt, hogy amikor elkészítették a 30 perces rövidfilmjüket mint diplomamunkát, azt rendes moziban játszották, s hetekig műsoron is futott.

Igazán a fekete-fehér képeket szereti, mondta az ötvenes években még itthon készült képei előtt. Döbbenetes erejűek ezek a fotók – a legkeményebb szociofotók igazságát, valóságát, hangulatát idézik meg. Még azt is hozzámondta, hogy szerette a vidéket, és látni is a képeken, mennyire benne volt szervesen a tájban maga is, ahogy megörökítette több képén az ökrösszekereket, a hajtókat, a krumpli szedő asszonyt, a folyónál mosó nőt, egy romos udvaron játszó purdékat. a barlanglakásokat. Az ötvenes években készített fotói között vannak azok is, amelyek bevallása szerint a szívéhez a legközelebb állnak. Mikor erről kérdeztem, kiderül, hogy az Egerben készült Böbe című kép az egyik („az ifjú hölgy később a feleségem lett, két gyermekünk született, de sajnos már nincs köztünk” – fűzi hozzá), a másik pedig egy fantasztikus fény-árnyék játékú kép, az Ercsi hajó a Dunán. A hihetetlenül hullámzó víz tényleg páratlan látvány, és megint csak tanúsítja, amit Zsigmond Vilmos vall: azért szereti a fekete-fehér képeket, mert a fény-árnyék játéka, és különösen az árnyék érdekli igazán. Arra a kérdésemre, hogy a mozgókép mestereként mit talált meg az állóképben, Zsigmond Vilmos azt válaszolta, amikor fotózik, mindent ő egyedül dönt el, a témát, a nézőpontot, a kivágást, a fényeket, a fénykép tehát egyedül az övé, míg a filmnél legalább öt-hat fontos részvevője van annak, ami azután létrejön.

Vannak azért fantasztikus színes képei is a kiállításon. Az amerikai felvételei között pár lélegzetelállító naplementét is látunk, de távolról sem a szokásos módon, az egyik például sűrű erdőből nézve, a fatörzsek mögül figyeli a napot. Vannak intim életképek, emberekkel, fantasztikus szépségű és ritmusú fotó a Brooklyn-hídról, amiről büszkén meséli, véletlenül lépett be egy pár a képbe, és milyen szerencse ez, hisz ember nélkül bármilyen szép is a kép – üres.

New Yorkból humort is kapunk, a pár képből álló A részeg című sorozaton a pityókás személy mellett már ott a bámuló tömeg és a zsaru is, Los Angelesből egy baseball meccs lélegzetelállító pillanatai a lelátó közönségéről, Budapestről az ötvenes évek Nagykörútjának egyetlen színes reklámját a Blaha Lujza téren, amely arra bíztat: Igyunk barna sort. Hollywoodból pedig egy három képből álló sorozatot. Erről azt mondta Zsigmond Vilmos, ez lesz a kiállítás sztárja. A filmtekercs utolsó kockáira vette ugyanis fel a köznapi pillanatképet épületekről, járókelőkről, meg egy nagyon jópofa óriásplakátról, s az utolsó kockákon ott látszanak a szokásos jelzések, számokat formázó fekete karikák – előhívva pár évtizeddel később igazi unikum.

Emlékeztetőül néhány játékfilmrészlet pereg a falra szerelt képernyőkön a Megszállottságból, a Silverből, a Cinikus hekusból és A szarvasvadászból, meg a Bánk bánból. Mellettük pedig felvételek, amelyeket a filmek operatőre a helyszínekről fotózott. Nem vitték túlzásba a rendezők a játékfilmek illusztrációit, de miután Zsigmond Vilmos a világ egyik legismertebb operatőre, a filmjeit amúgy is teljes egészében érdemes néznünk.

Aki pedig életben még nem látott Oscart (miért, ki látott?), az utolsó teremben megcsodálhatja teljes életnagyságában a kis vitézt, amit Zsigmond Vilmos kapott a Harmadik típusú találkozásokért 1978-ban, meg a Sztálin című filmért odaítélt légies Emmy-díjat és A szarvasvadászt elismerő BAFTA-díjat, a kissé komor maszkot is.

Szerző

Ember nélkül üres a kép

Publikálás dátuma
2015.04.11. 07:45
Zsigmond Vilmos egy nagyívű művészpálya melléktermékei előtt FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Egy fantasztikus ívű művészpálya melléktermékeiből nyílt pazar kiállítás Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel a Ludwig Múzeumban. A Budapesti Tavaszi Fesztivál első eseményeként kaput nyitó tárlaton mintegy másfélszáz fotó tanúskodik arról, hogyan írt kisgyerekkorától fogva fényképezőgépével naplót a világhírű Oscar-díjas operatőr. A kiállításról készített képgalériánkat ide kattintva megnézheti!

Az élete a filmé, fotósnak amatőr maradt, mondta Zsigmond Vilmos a falakon sorakozó fotói között, ahol bevallotta, majdnem sírva fakadt, amikor meglátta, milyen egyedülállóan szép helyet biztosít képeinek a Ludwig Múzeum. Miközben filmjei, mint például a Harmadik típusú találkozások, A szarvasvadász, A Fekete Dália, az Easwicki boszorkányok, meg egy sor híres mozgókép a világon mindenütt sikerrel futott a mozikban, kiderült, hogy a varázslatos mozgóképek előállítójának állóképeiből, azaz az egy életen át fotózott fényképeiből életében ez az első igazi kiállítás. Némileg tartott is tőle, mondja, hogy tán nem lesz eléggé érdekes az anyag, hiszen amatőrként sokat fotózott ugyan, de volt, hogy hetekig elő sem vette a gépét. Valójában ami elénk tárul a falakon, az több mint fél évszázadot átfogó, fantasztikusan érdekes látvány. Két kurátora, Tomas Opith és Puskás Bea a negatívokból válogatta ki a tárlat mintegy 150 darabját, úgyhogy bármily furcsa, maga az elkövető fotográfus, bevallása szerint, a most Budapesten látható anyag felére még csak nem is emlékezett.

A termek három nagy egységet fognak át, a főiskolai éveket, az itthon fotózott képeket, illetve a már Amerikában készült felvételeket, miután 1956-ban Zsigmond Vilmos elhagyta az országot. Negyedikként pedig néhány részlet látható nevezetes nagyjátékfilmekből, mellettük a színhelyről kattintott képekkel.

A fotózás szenvedélyének születéséről talán a kiállítás legkisebb képe beszél a legnyilvánvalóbban. Az első teremben látható egy aprócska, még cakkos szélű fotó egy dombos tájról. Alatta a feltehetően alkalmi cím: Pillanatkép. Kilenc évesen, 1939-ben készítette Zsigmond Vilmos az édesapja Kodak gépével. Eleinte ezt a Kodakot kérte kölcsön időnként, majd gimnazistaként vett magának egy saját gépet, s hogy hogyan is érdemes fotózni, azt a nagybátyjától ajándékba kapott könyvből, Dulovits Jenő: Művészi fényképezéséből tanulta.

Egy nagyívű művészpálya melléktermékeinek mondhatjuk tehát a kiállított fotókat, de valójában ennek a műfajnak rendkívül nagy szerepe volt Zsigmond Vilmos pályáján. Mérnök szeretett volna lenni, de származása miatt nem vették fel az egyetemre, elment hát a szegedi Kenderfotóba dolgozni. Ott pedig indított egy fotószakkört, amely olyan sikeresen működött, hogy az ifjú fotográfus dicséretet kapott a dolgozó nép művelődésének érdekében tett lépéseiért. Ekkor jelentkezett a filmművészeti főiskolára, ahová fel is vették, s ahol 1955-ben diplomázott operatőrként.

Nagyszerű mesterei voltak, mondja most a kiállítás főiskolai éveit felidéző teremben. (Elsősorban alighanem Illés Györgyre gondolva, akinek 1978-ban, a Harmadik típusú találkozásokért odaítélt Oscar-díj átvételekor a színpadon név szerint köszönte meg, hogy a mestere volt.) A nagyszerű tanárok a főiskolán mindenre megtanították őket, mondja most, miközben nézzük a Hajnal előtt című, 1955-ös diplomafilmjének a kiállításon pergő kockáit, s nagyon nagy büszkeség volt, hogy amikor elkészítették a 30 perces rövidfilmjüket mint diplomamunkát, azt rendes moziban játszották, s hetekig műsoron is futott.

Igazán a fekete-fehér képeket szereti, mondta az ötvenes években még itthon készült képei előtt. Döbbenetes erejűek ezek a fotók – a legkeményebb szociofotók igazságát, valóságát, hangulatát idézik meg. Még azt is hozzámondta, hogy szerette a vidéket, és látni is a képeken, mennyire benne volt szervesen a tájban maga is, ahogy megörökítette több képén az ökrösszekereket, a hajtókat, a krumpli szedő asszonyt, a folyónál mosó nőt, egy romos udvaron játszó purdékat. a barlanglakásokat. Az ötvenes években készített fotói között vannak azok is, amelyek bevallása szerint a szívéhez a legközelebb állnak. Mikor erről kérdeztem, kiderül, hogy az Egerben készült Böbe című kép az egyik („az ifjú hölgy később a feleségem lett, két gyermekünk született, de sajnos már nincs köztünk” – fűzi hozzá), a másik pedig egy fantasztikus fény-árnyék játékú kép, az Ercsi hajó a Dunán. A hihetetlenül hullámzó víz tényleg páratlan látvány, és megint csak tanúsítja, amit Zsigmond Vilmos vall: azért szereti a fekete-fehér képeket, mert a fény-árnyék játéka, és különösen az árnyék érdekli igazán. Arra a kérdésemre, hogy a mozgókép mestereként mit talált meg az állóképben, Zsigmond Vilmos azt válaszolta, amikor fotózik, mindent ő egyedül dönt el, a témát, a nézőpontot, a kivágást, a fényeket, a fénykép tehát egyedül az övé, míg a filmnél legalább öt-hat fontos részvevője van annak, ami azután létrejön.

Vannak azért fantasztikus színes képei is a kiállításon. Az amerikai felvételei között pár lélegzetelállító naplementét is látunk, de távolról sem a szokásos módon, az egyik például sűrű erdőből nézve, a fatörzsek mögül figyeli a napot. Vannak intim életképek, emberekkel, fantasztikus szépségű és ritmusú fotó a Brooklyn-hídról, amiről büszkén meséli, véletlenül lépett be egy pár a képbe, és milyen szerencse ez, hisz ember nélkül bármilyen szép is a kép – üres.

New Yorkból humort is kapunk, a pár képből álló A részeg című sorozaton a pityókás személy mellett már ott a bámuló tömeg és a zsaru is, Los Angelesből egy baseball meccs lélegzetelállító pillanatai a lelátó közönségéről, Budapestről az ötvenes évek Nagykörútjának egyetlen színes reklámját a Blaha Lujza téren, amely arra bíztat: Igyunk barna sort. Hollywoodból pedig egy három képből álló sorozatot. Erről azt mondta Zsigmond Vilmos, ez lesz a kiállítás sztárja. A filmtekercs utolsó kockáira vette ugyanis fel a köznapi pillanatképet épületekről, járókelőkről, meg egy nagyon jópofa óriásplakátról, s az utolsó kockákon ott látszanak a szokásos jelzések, számokat formázó fekete karikák – előhívva pár évtizeddel később igazi unikum.

Emlékeztetőül néhány játékfilmrészlet pereg a falra szerelt képernyőkön a Megszállottságból, a Silverből, a Cinikus hekusból és A szarvasvadászból, meg a Bánk bánból. Mellettük pedig felvételek, amelyeket a filmek operatőre a helyszínekről fotózott. Nem vitték túlzásba a rendezők a játékfilmek illusztrációit, de miután Zsigmond Vilmos a világ egyik legismertebb operatőre, a filmjeit amúgy is teljes egészében érdemes néznünk.

Aki pedig életben még nem látott Oscart (miért, ki látott?), az utolsó teremben megcsodálhatja teljes életnagyságában a kis vitézt, amit Zsigmond Vilmos kapott a Harmadik típusú találkozásokért 1978-ban, meg a Sztálin című filmért odaítélt légies Emmy-díjat és A szarvasvadászt elismerő BAFTA-díjat, a kissé komor maszkot is.

Szerző