Az ezerötszáz nézőt befogadni képes Adelphi Színházban gombostűt sem lehet leejteni, teltházzal játsszák az 1960-as évek Angliájában játszódó, női dolgozók sztrájkjáról szóló megkapó musicalt. A 2010-ben bemutatott Harc az egyenjogúságért (Made in Dagenham) című brit filmdráma diadalútjának folytatása a tavaly ősszel bemutatott azonos című színházi produkció. A cselekmény fikció, viszont a történet vegytiszta valóságon alapszik: 1968-ban az Essex megyei Dagenhamben lévő Ford gyárban dolgozó nők fellázadtak a nemi diszkrimináció ellen.
A West Enden talán annyira nem meglepő, hogy milyen költséges volt a Harc az egyenjogúságért színpadra állítása. Hol valós bepillantást nyerhetünk az autógyárban folyó tömegtermelési munkába, hol harckocsi vagy éppen luxusautó gördül a színre. A nyitójelenet is rendkívüli látvány: egy komplett házbelsőbe kalauzolnak minket. A gyönyörű brit színésznő, a számtalan mozifilmből ismert Gemma Arterton által játszott édesanya éppen férjét és két gyermekét próbálja több-kevesebb sikerrel elindítani egy átlagos reggelen. Még maga sem tudja, hogy később, amikor megérkezik munkahelyére, a Ford gyárba, joviális főnöke egy olyan szerződés aláírására kéri őt és kollégáit, amelynek értelmében jóval kevesebb lenne a bérük, mint férfi munkatársaiknak. Rita, a dolgozó nő nem hajlandó elfogadni ezt a döntést. Még akkor sem, ha a 60’-as években általános gyakorlat volt a vállalatok számára, hogy a női dolgozóknak – tekintet nélkül a teljesítményre – jóval kevesebbet fizettek, mint a férfi munkavállalóknak. Rupert Goold rendező profi módon kerülte ki a történet legnagyobb buktatóit, az értelmetlen vizuális fényűzést, a szirupban tocsogó szentimentalizmust és a provokatív véleményformálást. Persze vannak hatásvadász szónoklatok, menetelés és sok-sok transzparens, de mindez ízlésesen tálalva.
Az izgő-mozgó Rita, akinek a meghitt családi fészekben és munkahelyén is meg kell felelnie, a musical abszolút főszereplője. A jelentős színházi múlttal rendelkező Gemma Arterton jelenléte mindvégig üdítően hat a színpadon, vehemenciája jól párosul kiváló vokális teljesítményével és utánozhatatlan akcentusával. Egy percig nem képes csillapodni az általa megformált átlagos nő, a sztrájk szervezőjeként rögvest a nők szószólójává válik, és ha arról van szó, még a kormányzatnak is megmondja, hogy mi a kifogása a rendszer ellen. Ez a nő maga a dac, akinek lángja átterjed munkatársnőire is, akik teljes mellszélességgel állnak ki vele a nagy nyilvánosság elé. Családi élete azonban eltörpül az egyenjogúságért vívott harc során, a néző úgy érezheti, a szerelmi szál csupán azért szerepel a musicalben, hogy ne legyen túl egysíkú a történet.
A Harc az egyenjogúságért komoly politikai töltettel bír: a parodisztikus megjelenésű és viselkedésű angol miniszterelnök belefáradt a kormányzásba, képtelen önerejéből felülkerekedni a problémákon. Egy harcias miniszter-asszony viszont megmenti a kormányzatot a teljes káosztól, határozott fellépése képes megoldást találni a varrógép mögött üllő asszonyok panaszai számára is. A helyszínek, a ruhák és a James Bond-filmek és a Sherlock című sorozat dallamiért felelős David Arnold által komponált zenék is mind az 1960-as évek retro világát tükrözi, de lényegében mindezek nem képesek túllépni a szépen felépített, jól koreografált színpadi show-műsoron. Mégis, mindnyájan, akik látják, gazdagodnak általa.
