Anne Fontaine francia író-rendező új filmjében Flaubert-rel és Tolsztojjal incselkedik. Ez annyira szokatlan - hisz ki gondol napjainkban az ilyen klasszikus óriásokkal?! -, hogy ettől egyfajta időtlen bájt kap az egyébként meglehetősen szerényke kis romantikus meskete az angol szomszédasszony pikáns szerelmi kalandjairól. És ezt a bájt csak felerősíti egyfajta ódon, nemes ízzel az, hogy a főszereplő Fabrice Luchini kivételesen remek színész, ahogy arra emlékezhetünk a nem régi A házban című Ozon-filmből, vagy kicsit korábban látott másik nagyszerű alakításából, a Szerelem a hatodikon című rendhagyó romantikus mozidarab főszerepében.
Luchini és a klasszikusok remekül összepasszolnak, ez a tény azután nagyrészt elfedi, hogy Anne Fontaine-nek – aki Atom Egoyannak is volt forgatókönyvírója a Chloé – a kísértés iskolája című jellegzetes Egoyan-rejtélyben -, csak az ötlet erejéig sikerült használnia Falubert-t, Tolsztojt meg pláne, hisz utóbbiból irodalmi asszociációként inkább csak bohózati csattanó lesz a végén.
A Gemma Bovery című film, mint a címből eleve sejthető, Gustave Flaubert híres regénye, a Madame Bovary hősnőjének nevével (Emma Bovary) és részben történetével játszik. Ehhez az ötlethez a forgatókönyvet is jegyző rendező nagyon ügyesen vesz egy fiatalságán már túllépett, de romantikus lelkületét mélyen megőrző kisvárosi pékmestert, aki rajongásig szereti a környező táj, Normadia nagy szülöttjét, Flaubert-t.
Az ő szemén és érzelmein keresztül látjuk a kisvárosi szerelmi történetet. Amikor tehát a szemközti kis udvarházat megveszi egy angol házaspár, melynek nőtagját úgy hívják, hogy Gemma Bovery, az őszülő férfiú nem tehet más, fülig szerelmes lesz már a név hallatán a férjénél jóval fiatalabb ifjú nőbe.
Ahogy a 19. század derekán született regény, a Bovaryné a kimúló romantika szatírájának mintapéldánya volt, Fontaine filmje lehetett volna mondjuk a filmes újromantika szatírája, vagy legalábbis ironikus vígjátéki újrafogalmazása a hamis érzelmek iskolájának. Flaubert regénye persze rendkívül gazdagon mutatta meg a tizenkilencedik századi francia kisváros társadalmát a hazugságaival együtt.
Ez a filmvígjáték csak a felszínen mutatja a párhuzamokat, a környezetről, a kisvárosi világról, az emberekről és kapcsolatokról, sőt, magáról a szerelmi ügyekben érdekelt ifjú hölgyről szinte semmi mondandója nincs. Marad tehát a puszta hasonlóság az itt naivnak mutatkozó, ám kellőképpen kikapós fiatal nő szerelmi kalandjaiban.
Talán ha a film nem erőltetné a mindenáron való párhuzamot, nem lenne olyan természetellenes, ami a filmbeli szerelmi légyottokat illeti. Mert itt is, akárcsak az irodalmi modell Emma életében, Gemma történetében is két csábító bukkan fel, és Gemma egyiknek sem tud ellenállni. Csakhogy a mindent hitelesítő körülmények hiányoznak. A mi Gemmánk (a kedves arcú Gemma Arterton) csak amolyan szokásos „kötelező francia filmes fordulat” gyanánt keveredik erotikus kalandokba, sem az életére, sem az érzelmeire, sem a házasságára nézve nincs semmiféle mélyen átélt következménye a pikáns félrelépéseknek.
A merő néző-szórakoztató szándékú szexjelenetek akár még vérszegénynek is mondhatók, egy eltört sevrés-i porcellán drámáját kivéve. Itt nincs nyoma sem egy kis butuska vidéki nő nagyravágyó álmodozásának, sem pedig egy szürke házassággal szembeni szabadulási kísérletnek. Itt csak egy kikapós nő szerelmi kalandjai történnek.
Amitől mégis fel-felcsillog a filmben a lélek, az érzelmek tragikomikus drámája, egy álomvilág végzetes nevetségessége, azt Fabrice Luchini játéka közvetíti az őszülő pékmester, az illatos croissant-ok kisvárosi művésze alakjában. Luchini egyrészt visszahozza ábrándos sóvárgásában a romantika ősi értelmezését, szárnyakat adó erejét, másrészt tragikomikus avíttságát. Figurája megható és nevetséges az irodalom és a szerelem iránti mély rajongásában, az érdek nélkül táplált vágyában. Szeretnivaló és taszító egyszerre a mindent leleplező kíváncsiságával.
Az ő karakterformálása viszi az életet és a művészetet a filmbe. De a befejezés ízlésficamával az ő rendkívül színészi intelligenciája sem tud mit kezdeni. Gemma halála egy kriminek álcázott bohózat, a gyász mesterkélt sötétjét nem igazán oldja fel egy újabb irodalmi hősnő beiktatása. Az Anna Karenina érkezésére utaló utolsó jelenet véglegesen elviszi bohózatba a befejezést. Tolsztoj kibírja, még a néző is, de a remek Luchini többet érdemelt volna.
(Gemma Bovary ***)