Az ember, akit a bosszú inspirál

Publikálás dátuma
2015.04.18. 10:11
FOTÓ: BÖSZÖRMÉNYI PÉTER
Peter Strickland brit filmrendező legújabb alkotása, a The Duke of Burgundy a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, hamarosan országos moziforgalmazásba is kerül. Két leszbikus nő történetét meséli el, s ezzel a hatalom társadalomrajzát kívánja ábrázolni. A film rendezőjével Magyarországon forgatott filmje kulisszatitkairól és értelmezési lehetőségeiről beszélgettünk.

- Első játékfilmje, a 2009-es Varga Katalin balladája kis költségvetésből készült. Hogyan fogadta a filmszakma, amikor úgymond laikusként megkereste őket?

- Némi fenntartással, de ez nem meglepő. A nagybátyámtól örökölt pénzt is beleöltem a film költségvetésébe. Szinte teljesen felőrölt, hogy minden pénzem filmkészítésre ment, sokáig úgy tűnt, majdnem teljesen hiába. 1992 óta próbáltam betörni, de tizenhat évig hiába próbálkoztam. Nagyon örültem, amikor végre sikerült megvalósítanom az első filmemet, a Varga Katalin balladáját. El sem hittem akkor, hogy valóban az én filmem az, amit a berlini filmfesztiváltól kezdve mindenhol ajnároznak. Azóta megnyíltak a kapuk, szóval a türelem és a kitartás célravezető.

- Akkor azt mondta, a sok nehézség után már nem vágyik újabb film elkészítésére, átlagéletet szeretne élni.

- Semmi nem ment igazán gördülékenyen az első egész estés filmem létrehozásában. Lényegében nagyon balszerencsés alkotófolyamat volt, számtalan negatív tényező bukkant fel napról-napra. Akkor úgy éreztem, ennyi viszontagság után normális életet szeretnék élni. Nem volt házam, autóm és akkor még semmi kézzelfogható sikerem.

- Új filmje, a The Duke of Burgundy két leszbikus nő kapcsolatán mutatja be a hatalom lehetséges értelmezéseit. Miért éppen ezt a formát választotta?

- Azt mindenképpen le kell szögeznem, hogy ez egy nagyon átlagos történet. Ez a két nő akár két férfi is lehetett volna. A cselekmény elsősorban a szexuális aberrációkra, a dominanciára helyezi a hangsúlyt. A központi kérdés a deformáció. Mindenkiben ott él a hatalmaskodásra való hajlam, éppúgy, mint a kiszolgáltatottság tulajdonsága. Milyen érdekes ez az irányítási vágy, nem? Ez amúgy a filmkészítési folyamatot is tükrözi, hiszen ott is vagy irányítasz, vagy neked mondják meg, hogy mit kell tenned.

- Tudatosan nincsenek férfiak ebben a világban. Pedig éppen őket, az „erősebb nemet” vélnénk dominánsabbnak a nőknél.

- Talán vannak férfiak a következő faluban, de ott, ahol a film játszódik, valóban nem él egy férfi sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy a film kizárólag a nőkről szól. Ebben a filmben nem a nemek számítanak, sőt tulajdonképpen a szexuális kapcsolat is másvilági, mintsem tényleges. Egyébként nem titok, hogy az 1970-es évek úgymond softcore-filmjei előtt szerettem volna tisztelegni. Mégis az én munkámban más kontextusba kívántam helyezni a jelenséget, amiről beszélünk.

- Talán azért hiányoznak a filmből a férfiak, mert elítéli őket?

- Nem, semmi gondom velük, elvégre én is férfi vagyok! Persze erre csak közhelyeket tudok puffogtatni: a nők, a férfiak körében is vannak olyanok, akiket szeretek és megint mások, akiket nem szívlelek. Ez van.

- Filmje megosztotta a nézőket. Több vetítésen sokan felháborodottan kijöttek a vetítőteremből, mások állva tapsolták.

- Szeretem, amikor extrémek a reakciók. Hogy zavar-e? Nem hinném. Persze nem úgy rendezem meg egyik jelenetet sem, hogy az lebeg a szemem előtt, hogy másfél évvel később majd a vetítésekről kiviharzanak a nézők…

- A The Duke of Burgundy jelenetei kegyetlenül jól megrendezettek. Formális képzésben viszont nem volt része soha.

- Valóban nincs papírom arról, hogy filmrendező lennék. Rövidfilmekkel kezdtem a pályám, megspórolt pénzből kis játékfilmeket raktam össze. Konkrétan a szobámból kezdtem, egyre közelítve a mozivászon felé. Nem vettek fel filmművészeti iskolába. Akkor sértődötten úgy jöttem ki az épületből, hogy azt mondtam magamban: baszódjatok meg! Aztán húsz évembe telt még valóban ezt mondhattam. Érdekes, hogy a Varga Katalin balladája is tulajdonképpen egy bosszútörténet. Mielőtt nagyon elkanyarodnék más felé, szerintem a rendezést tanulni kell, de nem feltétlenül egyetemen.

- Teljes egészében Magyarországon forgatta a filmet. Nemzetközi viszonylatban nem számít költségesnek a film, ezért gondolom rohamtempóban forgattak.

- Huszonnégy napig forgattunk, plusz egy extra napunk volt. Egy vidéki kastélyban, a Kádár-villában forgattuk a legtöbb jelenetet, de a Bükkben és egyéb helyszíneken is voltak forgatások. Magyarország ritka szép hely, vétek lett volna ezt eltitkolni. Sok magyar dolgozott a filmünkben, a hazai terepen mozgás megkönnyítette a munkát. Köszönettel tartozom a film producerének, Kemény Ildikónak, de néhány szereplő mellett a vágó, a látványtervező és a jelmeztervező is magyar volt.

- Van még jövője a művészi erotikus filmeknek A szürke ötven árnyalata körüli felhajtás óta?

- Amikor az 1980-as években felnőttem, nagy siker volt a 9 és 1/2 hét című film Mickey Rourke és Kim Basinger főszereplésével. Ez legalább annyira rossz volt, mint A szürke ötven árnyalata. Minden kornak megvannak a maga botrányfilmjei. Azt persze soha nem lehet tudni, hogy azonos időben készült és hasonló témát érintő filmek közül melyik marad fenn az utókornak.

- Sok egyéb film járta körül azokat a témákat, amelyeket a filmje érint. Tud még valami újat adni a történet?

- Bízom benne! Ahogy említettem, a 70’-es évekbeli zsánerbe szerettem volna helyezni a történetet, de a valós törekvés az volt, hogy a karakterek mögé nézzünk. Szerettem volna leásni a lelkük mélyére, látni őket szex közben, alvás közben, pizsamában vagy éppen fogmosás során. Általános érvényű filmet szerettem volna létrehozni.

- Évek óta Magyarország az otthona. Most elkíséri a filmjét a külföldi bemutatókra, ha nem tévedek.

- Pontosítanék: valamennyire még itt élek, de szeretnék visszaköltözni az Egyesült Királyságba. Angol vagyok, honvágyam van!

Hitler egyik utolsó áldozata

Áprilisban emlékezünk Hitler 70 éve végrehajtott öngyilkosságára, amely alig pár héttel azután történt, hogy kivégezték Dietrich Bonhoeffert, kora nagy evangélikus teológusát. Erre mondják.: micsoda különbség! Az egyik hatalmi mámorában lángba borította a világot, a másik alázatosan viselte sorsát.

Hitler még ma is filmek szereplője, sőt, vannak, akik napjainkban is példaképnek vallják, Bonhoeffert viszont úgy emlegetik, mint a kitartás, a megingathatatlan elvhűség nem homályosuló példáját, annak bizonyítékát, hogy a terrorral sosem szabad megalkudni, kiegyezést keresni.

Voltak, akik megpróbálkoztak ezzel. A német Birodalmi Egyházba szervezettek nyíltan megvallották a Führer iránt érzett hódolatukat, ennek jeléül a Mein Kampfot a Biblia helyett az oltárra helyezték. Az ilyen nyilvános hittevés sem ritkaság: már-már vallásos áhítattal olvasták a marxizmus klasszikusainak sok ezer példányban nyomtatott műveit, a szeretve tisztelt Mao Ce Tung alkotásait, s talán még ennél is elképesztőbb az az imádat, ahogy a Kis Vezér minden megnyilvánulását kísérik Észak-Koreában.

A történelem azonban arra tanít, hogy a diktátorok nagyon rövid ideig tündökölnek.

A német teológus életművéről napjainkban is tudományos tanácskozások sokaságát rendezik, a diktátoroknak legfeljebb a rémtettei keltenek döbbenetet újra meg újra. Nem ők a hősök, pedig annak vélik magukat, és azt követelik környezetüktől, így tekintsenek rájuk. Nem megváltók, hanem pusztítók, halottak, romok maradnak utánuk. Az emberiség ugyan nem tanul, s a nagynak látott Hitler után jönnek kishitlerek, s a gyenge jellemek előttük hajlonganak abban a reményben, hogy egy-két koncot juttatnak nekik is. De ezek a hitlerkék, alkalmi diktátorok – félnek. Dicsőségtől ragyogó arccal figyelik a hajlékony gerincű ünneplőiket, de fegyveres őrséggel veszik körül magukat, és sosem mernek azok elé lépni, akik fegyvertelenek, és kiszolgáltatottjai az erőszaknak és az elnyomásnak.

Bonhoeffer akkor sem félt, amikor besúgók, beépített kémek figyelték minden lépését, s körmölték róla jelentéseiket. Minden alkalmat megragadott, hogy felhívja a figyelmet a Németországban elharapódzó szörnyűségekre. Nem az ő hibája volt, hogy sokan megmosolyogták, nem hittek neki. Töretlen erővel és energiával szállt szembe a hitlerizmus kártékony, aljas megnyilvánulásaival, s közben azt fejtegette írásban és szóban, milyen az etikus ember és az erkölcsön alapuló világnézet. Ezek jegyében rendezte be saját életét, s arra intette ifjú tanítványait is, hogy sose válasszák a könnyebbik utat, a megalázkodást és a behódolást, mert ha így tesznek, emberségüket tagadják meg. S így tesznek akkor is, ha nem protestálnak, ha engednek a csábításnak, ha letérnek az egyenes útról.

Amikor a német hadvezetésben akadtak már, akik felismerték, hogy Hitler romlásba taszítja a népet, merényletet kíséreltek meg ellene. Sikertelenül. Bonhoeffer már jóval korábban ráébredt arra, hogy a diktátortól radikális eszközökkel meg kell szabadulni, s akadtak hozzá hasonlóan gondolkodók. Ám, ahogy ez lenni szokott, voltak árulók is, a pillanat rabjai, akik képtelenek távlatokban gondolkodni, s akik hasonlóan a diktátorhoz és diktátorokhoz, ugyancsak féltek. Nem mertek cselekedni, s de még csak szólni sem, hallgatásukkal cinkosai lettek az embertelen hatalomnak.

Bonhoeffert és társait letartóztatták, majd a szövetségesek közeledésének hírére a még életben hagyott foglyaikkal páni rémülettel menekültek. Hová? Maguk sem tudták. Futottak a mind közelebbről hallatszódó robbanások és a saját lelkiismeretük elől. Mentették magukat, s nem mertek szembesülni az igazsággal, így Bonhoeffert és néhány társát kivégezték.

A történet nemcsak megrendítő, hanem példázatos is. Az igazságot erőszakkal el lehet némítani, ám előbb-utóbb mégis felismerhető. Persze jobb előbb, mint utóbb…

Szerző

Kormányra törő euroszkeptikusok

Publikálás dátuma
2015.04.18. 07:31
Alexander Stubb minden bizonnyal távozik a kormányfői bársonyszékből FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/CHUN SUNG-JUN
Parlamenti választást rendeznek vasárnap Finnországban. A voksolás nagy esélyese a liberális Centrumpárt, de bekerülhet majd az új kormánykoalícióba a bevándorlásellenes Igazi Finnek nevű tömörülés is.

Elmúltak már azok az idők, amikor Finnország még éltanulónak számított az Európai Unióban. A gazdasági válság nagyon megviselte Helsinkit. A 2000-es évek vége óta három esztendőben is csökkent a GDP, amely még messze van a krízis előtti szinttől.

A Nokia már messze nem olyan motorja a gazdaságnak, mint egykor. A mobiltelefonos szektort eladták a Microsoftnak, ami nagy érvágás a vállalatnak. Igaz, a Nokia nem adja fel egykönnyen: abban reménykedik, hogy a francia Alcatel felvásárlásával ismét elindulhat felfelé a lejtőn. A tranzakció azonban nem olyan egyszerű, ahogyan az első látásra tűnt, mivel Francois Hollande francia elnök bejelentette: csak kemény feltételekkel hajlandóak túladni a vállalaton. Kötelezik a Nokiát arra, hogy garantálja: egyetlen személyt sem bocsátanak el a cégtől. A finn papíripar sem virágzik már: a digitális forradalom áldozatává vált. A finn gazdaságot az Európai Unió által Oroszország ellen bevezetett szankciók is megviselik, illetve az, hogy Oroszország válaszként embargót vezetett be az uniós mezőgazdasági termékekkel szemben.

A közvélemény-kutatások alapján biztosra vehető, hogy leváltják a jelenlegi, Alexander Stubb miniszterelnök által fémjelzett kormányt. Bár a miniszterelnök átfogó változásokat, strukturális és költségvetési reformot ígért, a felmérések szerint nem tudta meggyőzni a választókat arról, hogy ha újabb négy évre bizalmat kap, akkor képes lesz kihúzni az országot a bajból. A konzervatívok, a szociáldemokraták, a Balpárt és a Zöldek alkotta kormánykoalícióval kapcsolatban az a legnagyobb kifogás, hogy nem volt kellőképpen határozott, gazdasági intézkedéseivel elkésett.

Stubb nem bizonyult jó ómennek a finnek számára. Csak tavaly nyáron került a miniszterelnöki székbe, az addigi kormányfő, Jyrki Katainen ugyanis inkább az Európai Bizottságot választotta: munkahelyteremtésért, növekedésért, beruházásért és versenyképességért felelős uniós biztosnak választották.

A vasárnapi voksolás nagy esélyese a liberális Centrumpárt, amely legalább hét százalékot javíthat előző, 2011-es eredményén, mintegy 24 százalékot szerezhet. A tömörülés élén az 1961-ben született üzletember, Juha Sipilä áll, aki már 1996-ban jelentős vagyonra tett szert, miután eladta a cégét, a Solitrát az amerikai ADC Telecommunications nevű vállalatnak. A politikáig sokáig semmi köze sem volt: 2011-ben lett először parlamenti képviselő, amikor Oulu választókörzete képviselőjévé tették meg. 2012 áprilisában jelentette be, hogy indul a Centrumpárt elnöki tisztségéért. Az év májusában megrendezett választáson viszonylag nagy fölénnyel győzött. Sajtója egészen kiváló, s ennek is köszönheti nagy népszerűségét. A finn közvélemény egy részének meggyőződés: Sipilä azért adott túl cégén, illetve minden egyéb részesedésén, hogy az országnak segítsen.

A pártok programjai között vajmi kevés a különbség. A választási kampányban elsősorban a gazdaságról, a megszorítási programról esett szó, továbbá arról, építsenek-e orosz segítséggel atomerőművet, illetve milyen álláspontot alakítson ki Helsinki a görögök további euróövezeti tagságával kapcsolatban. (Finnország azon államok közé tartozik, amelyek szerint ha Athén nem teljesíti az elvárásokat, el kell engedni a kezét). Kissé háttérbe szorult a NATO-csatlakozás kérdése: elsősorban Stubb kormányfő szívügye, hogy hazáját az észak-atlanti szövetség tagjává tegye meg.

A pártok egytől egyig egyetértenek abban, hogy a kormányzatnak vissza kell fognia a költekezést. Nincs vita közöttük abban sem, hogy ez nem történhet a hadsereg kárára. Az utóbbi években ugyanis már jelentősen megkurtították a katonai kiadásokat, a kelet-ukrajnai helyzet, a regionális feszültség miatt azonban ez a folyamat nem folytatható.

Finnország mindig is találékony volt, már ami a költségcsökkentésekre vonatkozó ötleteket illeti. Felvetésekből ezúttal sem volt hiány. Már tesztelik azt a megoldást, amely szerint a postásokat alkalmazzák az idősgondozás területén: az idős rászorulóknak kell ételt szállítaniuk, kivinniük a szemetet és egy kicsit elcseverészni velük.

A vállalati szférában is új utakon próbálnak járni. Már nem a körülbelül két tucatnyi nagyvállalatot részesítik előnyben, hanem a kisebb cégeket, családi vállalkozásokat, az internetes cégeket. Jelentős támogatásban részesítik a sörfőzdéket. Az utóbbi években 40 ilyen cég jött létre, amelyek elárasztották a piacot a nedűvel.

Finnországban hagyományai vannak annak, hogy a pártok mennyire nyitottak a kompromisszumra az egyes választások után. Kimmo Grönlund finn politológus az osztrák Die Pressének elmondta, a voksolás utáni legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a Centrumpárt a szociáldemokratákkal és a bevándorlásellenes Igazi Finnekkel lépnek koalícióra. Utóbbi politikai erőnek a 2011-es választáson sikerült az igazi áttörés, amikor megsokszorozta képviselői helyeinek számát: az addigi hat mandátum helyett 39-et kapott. Ilyen látványos emelkedésre alig volt példa a finn parlamentáris demokráciában.

Azóta azonban a bevándorlásellenes retorikával nem tudtak további híveket toborozni. A közvélemény-kutatások szerint Timo Soini pártja körülbelül három százalékkal marad el a négy évvel ezelőtti eredményétől. Soini pártelnök egyébként nem annyira radikális, mint más szélsőséges európai tömörülések vezetői, pártjában azonban akad jó pár veszélyes radikális.

Európának aligha lenne jó hír, ha az Igazi Finnek bekerülnének a kormányba, Brüsszel egyedül abban reménykedhet, hogy a koalíciós partnereknek sikerül megpuhítaniuk a pártot.