Európai renitensek

Mint ismeretes, Jaroslaw Kaczynski, a lengyel Jog és Igazságosság Pártjának elnöke a számára vereséggel végződő 2011-es parlamenti választások után jelentette ki: „lesz még Budapest Varsóban”. Újdonsült orosz orientációja miatt a magyar miniszterelnök időközben nem szívesen látott vendég lett a lengyel fővárosban. Milos Zeman cseh államfő ellenben elképesztette országa szövetségeseit. Nem csupán azzal, hogy egyedüli uniós vezető politikusként lehet, hogy részt vesz a győzelem napja alkalmából május 9-én megrendezendő ünnepségen, ha a katonai parádén nem is. A prágai Hradzsin lakója mintha lemásolná a Budapesten lezajlott diplomáciai csörtét. Tudjuk, hogy a magyar fővárosba akkreditált egykori amerikai ügyvivő, André Goodfriend hivatali ideje alatt miféle nyilatkozatháborúba keveredett Orbán Viktor kabinetének illetékeseivel. A közelmúltban pedig Zeman üzente Washington prágai képviselőjének, Andrew Schapirónak: „Egyetlen nagykövetnek sem engedem meg azt, hogy beleszóljon utazási terveimbe”. Egyúttal persona non gratának minősítette a nagykövetet a prágai várban. Megérkezett volna Budapest Prágába?

Nem csupán a visegrádi országok politikusai között találunk olyanokat, akik megbontani látszanak az Oroszországgal szemben létrejött európai egységet. Az euróövezet talán leggyengébb láncszemét jelentő Görögország miniszterelnöke nem csupán azzal a hajmeresztő ötlettel keltett feltűnést, hogy kormányának illetékesei Berlintől újabban háborús jóvátételt igényelnek; természetesen azért, hogy az athéni kormányfő minél előnyösebb feltételeket harcoljon ki legfőbb hitelezőjével folytatott tárgyalásain. Alekszisz Ciprasz moszkvai látogatása alkalmával a minap kijelentette vendéglátójának: hazája nem ért egyet az Oroszország elleni szankciókkal, amelyeket a Krím-félsziget bekebelezése, illetve a kelet-ukrajnai oroszbarát lázadók támogatása miatt rendelt el az EU a Kreml ellen.

Időről-időre felröppennek olyan hírek, miszerint az orosz politikai vezetés pénzeli az európai szélsőjobboldali pártokat, többek között a francia Nemzeti Frontot vagy a Jobbik nevű formációt hazánkban. E találgatások igazságtartalmáról nincsenek információink, ha azonban körülnézünk az öreg kontinensen, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a Putyint nemrégiben Budapesten fogadó Orbán Viktor korántsem számít fehér hollónak. Moszkva nyilvánvalóan határozott stratégiát követ, amikor Európa közismerten renitens, gazdasági okok miatt zsarolható vagy éppen tekintélyelvűségre hajló politikusai révén próbálja az unió, illetve az észak-atlanti szövetség kohézióját fellazítani. Az orosz elnök természetesen nem számíthat a történelmi tapasztalataik következtében magukat Oroszország által leginkább fenyegetve érző balti államokra vagy Varsóra.

De a szélsőbaloldali Szirizából érkezett görög kormányfő, a különcködő Zeman vagy a keleti despotákat majmoló magyar miniszterelnök tökéletesen alkalmas Putyin céljaira. Fontos kérdés az európai demokráciák életképessége szempontjából, a rossz példa vajon mennyire bizonyul ragadósnak.