Egy alkalommal ápoltja voltam egy karakán nővérkének, aki nem félt vitába szállni szakmai felettesével betege érdekében. Kezelőorvosom, már mindegy is miért, mást gondolt állapotomról mint amit az én romló tüneteim és ama nővérke jeleztek. A reggeli nagyvizitnél aztán kiborult a pohár. A doktor sziszegve utasította rendre a vitatkozó ápolónőt, aki szembeszállt az orvos beavatkozást odázó, meglehetősen bizonytalan döntésével. Érvek mentén és a doktor emelkedő hangjával tartva a magasságot védte álláspontját, az én felépülési esélyeimet. "Hol tanítják ezt a feleselést, kisasszony?!", kérdezte felpaprikázva az orvos. "A Wallenbergben tanultam a kórtant doktor úr, a megszólításom pedig kolléganő vagy nővérke ". Ebből is kitűnik, van a Wallenbergben valami, ami annál is több mint amit egy olyan iskolában tanulni lehet ahol most már reménytelen helyzetű szakma, szegénységre vagy kivándorlásra ítélt növendékei készülnek hivatásukra.
Most pedig az ideológiai rendész-kormány telekterjeszkedéssel vakítva kiüresíti az iskola szellemiségét, szétbombázza tagozatait, megszünteti értékét. A rádióban Lázár János nyilasozza a Jobbikot, szavakat mond az antiszemitizmusról, eközben szellemi nagytakarítást végeznek a svéd embermentő kultikus katedráján, ahol az emberi bátorságot és vegytiszta elhivatottságot tanítják. A "megszálló" egyetem hallgatói talán mit sem gondolnak arról, hogy karrierjük, öregedésük, betegségeik istápolására kijelölt Állami Egészségügyi Központot már csak azok az ápolónők tartják működésben, akiktől elveszik egyik nagyszerű iskolájukat. Amelyben azt tanulják a hozzájuk képest koldus fizetéssel sorozott közalkalmazott ápolók, miként gyakoroljanak szakmát ott, ahol nincs elég szakanyag. Hogyan ne hibázzanak holt fáradtan ezer túlóra után, és mit találjanak örömtelinek abban a világban, ahol még a falióra is beléjük törli a lábát. De ha egyszer visszaszólnak, hát akkor összedől világbéke és deresért kiállt a vármegye.
A Vészkorszak idején Magyarországon működött egészségügyi vizsgáló központ, nagy számban hurcoltak el beteg, mankós, és valamely érzékszervi károsodással élő zsidó embereket. És mindenki emlékezhet arra, hogy a 2010-ben hatalomra került rezsim legelső intézkedéseivel a tartósan betegeken, rokkantakon kezdte a jogfosztást. Ez, úgy vélem kódolt üzenet volt arról, hogy az új hatalmi gépezet nem tiszteli az eddig biztosnak tudott értékeket és közösségi attitűdöket, hogy ne mondjam illemszabályokat, a hozzájuk köthető jogos érzékenységeket.
Balog lelkész és miniszter ötlete a szegénységi bizonyítvány újra bevezetéséről számomra egy olyan társadalmi kényszertetoválás előképét rajzolta fel, melynek a végén a sárga csillag felvarrása sejlik fel.
Immár azt sem tudom kizárólag következménynek elkönyvelni, ami az egészségügyben bekövetkezett. A rezsim szándékosan hagyta permanens forráshiányban a szakdolgozók bérállományát és a kórházak beszerzési kasszáit. A tehetősebbek hálapénzért, a még gazdagabbak magánkórházakban vásárolhatnak maguknak szolgáltatást. A szegényebb és a mélyszegénységben tengődők pedig, lassan az egészségügyi szükségállapotra készülhetnek.
Tüntessünk Wallenbergért, hogy életben maradhassunk.
