Ring

Publikálás dátuma
2015.04.23. 08:21

Megviselte a bécsi Burgtheater budapesti vendégszereplése alkalmából elhangzott osztrák kritika Vidnyányszky Attilának, a Nemzeti Színház vezérigazgatójának az idegeit. Igaz, a magyar politikai viszonyok külföldi bírálata itthon sem mindenkinek tetszett. Ezért a Hír TV Ring című műsorában szólaltatta meg a „vezért”. Az interjú tartalma zilált lélekről tanúskodott. Ellentámadás volt, a honi kritikai élet minősítésére. Vidnyányszky keserűen bírálta a honi színházi sajtó viszonyait. Bárkiről szólt is „egyoldalú ellenzékinek” nevezte, nem annyira kimondva, de „gonosz szándékúnak”. A maguk eredményeit főleg az Alföldi Róbert-féle korszakhoz viszonyítva kimagaslónak nevezte, de akkor ez a sajtó szerinte bezzeg megértőbb volt. Ma sokkal pozitívabb a honi helyzet, bármelyik nyugati „nemzeti jellegű” színházhoz hasonlítva, mégis mérgezett a levegő, éppen a kulturális sajtó „bűnös elfogultsága” miatt. Őt és színházát „Orbán politikai eszközének tekintik”, noha ő – mondja – nem politizál „értékeket véd”. A Burgtheater vita tehát még mérgezettebb lett.

Szerző

Ujjunk begyéből vér serken

Olvasgatom az új tankönyveket, sok gondom van velük, elsősorban azért mert a pedagógiai kultúrájuk egy olyan múltat idéz, amiről azt reméltük, örökre a történelem lomtárába került. De még nagyobb baj az, hogy a magyar nemzetről, ami mindig szent volt nekem és amíg élek, az is marad, szerintem nemzetellenes érzelmeket keltve szól az egész oktatási rendszer, az ünnepekkel, a kötelező olvasmányokkal, a zászlószentelésekkel és a nyilvánosan elszavaltatott különböző (általában giccses) nemzeti imákkal együtt.

Amikor a kárpátaljai nagy árvíz idején segélyeket vittünk át Beregszászra, „hogy segítsünk a magyarokon”, akkor ott, a helyszínen egy pillanat alatt mindenki megváltoztatta a véleményét és nem aszerint döntöttük el, hogy kinek adjunk cipőt és kinek ne, hogy melyik a magyar gyerek és melyik nem, hanem azt néztük, ki áll mezítláb vagy rongyos lábbeliben az esőben. És csakugyan: miért lennék szolidárisabb egy szenvedő magyar gyerekkel, mint egy szenvedő román vagy ukrán gyerekkel?

Kérem, egy pillanatra képzeljék azt, hogy önök szenegáliak. Vagy kínaiak, malájok esetleg argentinok, és tekintsenek így, némi távolságtartással a mi ügyünkre. És akkor már önöknek is kérdés lesz, hogy vajon olyan szent vezérünk volt-e II. Rákóczi Ferenc, aki, amikor vesztésre állt az ügye, felajánlotta a magyar koronát az orosz cárnak? Gondolják csak el, mi történt volna velünk, ha ennek a hatalomvágyó szeparatista vezérnek, akit kuruc hősként szoktunk tisztelni, sikerül az akciója? És 1711 óta Magyarország a cári birodalom része lett volna? Arról nem is beszélve, hogy ahelyett, hogy békésen élvezte volna az emigrációja során a francia király nyújtotta párizsi évdíjat, elutazott Isztambulba, hogy török szolgálatba álljon, és a török fegyverek segítségével térjen vissza Magyarországra!

Ma, amikor az úgynevezett „nemzeti politizálásnak” ilyen divatja van, talán nem haszontalan, ha nem is a tabudöntögetés, de a józan elgondolkodás azon, hogy ez a nemzeti politika nem vezet-e autarkiába, nyomorba és alávetettségbe?

De menjünk tovább. Petőfi Sándor, amellett, hogy nemcsak verseiben, hanem cikkeiben és politikusi tevékenységében is kiállt a demokratikus eszmények és a nép jogai mellett, ijesztően demagóg is volt. Ezt miért nem tanítjuk? Hozzátehetnénk: rövid élete végén ő is megváltoztatta a véleményét. (A Szörnyű idő című versében például.) De mi nem a józanodó Petőfit tanítjuk, hanem az uszító Petőfit. Amikor egy egyébként közvetítő szerepet vállaló osztrák tábornokot, aki éppen a magyar miniszterelnökhöz ment tárgyalni, bizonyos Philipp von Lamberget a „felhevült nép” meglincselte, és amikor Theodor Latour osztrák tábornokot, aki megtiltotta, hogy Bécsben a felkelőkre lövessenek, egy lámpavasra felakasztották, ezt írta Petőfi: „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!”

De ha ezeket a tetteket és ezt a verset a forradalmi mámor számlájára írjuk is (Mámor? Emberéletekbe került!) akkor is itt van a nemzeti imánk következő sora: „Sehonnai bitang ember, / … / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.”

A haza becsülete. Ki tudja, lehet, abban a szent pillanatban én is feláldoztam volna az életemet a haza becsületéért, vagy legalábbis tisztelettel tekintettem volna azokra, akik így tettek. De ez a szent pillanat elmúlt, és azóta ezen a címen tízezreket, százezreket küldtek különböző uraink különböző pokoli frontokon a halálba. Az észak-olaszországi fronton elesett a Monarchia mintegy ötszázezer katonája, a zömük magyar volt. Vigasztal bennünket, hogy az olaszok egy millió embert veszítettek? Őket miért ne sajnálnánk? Miről tehettek azok a szerencsétlenek, ugyanúgy besorozták őket, mint a mieinket és vitték őket gyilkolni és meghalni, a „haza becsületéért”!

A második világháborúban a haza becsületéért kiküldtek több százezer magyar katonát a fagyhalálba és a pergőtűzbe. Más magyar embereket pedig, szintén a nemzetre hivatkozva, a koncentrációs táborokba. Nézzük meg a horthyista vagy a nyilas propagandát, lépten-nyomon a nemzeti eszmére hivatkoznak. Az igazsághoz tartozik, hogy amikor Sztálin a 3. világháborúra készült, a rákosista propagandában is alkalmazták „a nemzet védelme szent ügyünk”- szólamot. És később is. Amikor én 1968-ban katona voltam, azzal tüzeltek minket egy esetleges csehszlovákiai bevetésre, hogy „a haza védelme minden magyar legszentebb kötelessége”. Nagy szerencse, hogy engem nem vittek ki Csehszlovákiába, mit tehettem volna.

Mi a nemzet? Egy elvont fikció, vagy a ma élő konkrét emberek, a mai magyarok érdekközössége? Ha ez utóbbi - amit mélyen hiszem -, akkor egyszerűen nemzetellenes dolog az Európai Unióval szembeni hangulatkeltés, szomszédainkkal a konfliktuskeresés, a folytonos trianonozás, a sebek feltépkedése, bűneink és hibáink eltagadása, és a tanuló fiatalság hazafiaskodó szellemben nevelése.

Ady Endre azt írta: „Ujjunk begyéből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország”.

Tanítsuk inkább ezt a mondatot. Induljunk ki ebből a mondatból, amikor diákjainknak a töprengést tanítjuk.

Ujjunk begyéből vér serken

Olvasgatom az új tankönyveket, sok gondom van velük, elsősorban azért mert a pedagógiai kultúrájuk egy olyan múltat idéz, amiről azt reméltük, örökre a történelem lomtárába került. De még nagyobb baj az, hogy a magyar nemzetről, ami mindig szent volt nekem és amíg élek, az is marad, szerintem nemzetellenes érzelmeket keltve szól az egész oktatási rendszer, az ünnepekkel, a kötelező olvasmányokkal, a zászlószentelésekkel és a nyilvánosan elszavaltatott különböző (általában giccses) nemzeti imákkal együtt.

Amikor a kárpátaljai nagy árvíz idején segélyeket vittünk át Beregszászra, „hogy segítsünk a magyarokon”, akkor ott, a helyszínen egy pillanat alatt mindenki megváltoztatta a véleményét és nem aszerint döntöttük el, hogy kinek adjunk cipőt és kinek ne, hogy melyik a magyar gyerek és melyik nem, hanem azt néztük, ki áll mezítláb vagy rongyos lábbeliben az esőben. És csakugyan: miért lennék szolidárisabb egy szenvedő magyar gyerekkel, mint egy szenvedő román vagy ukrán gyerekkel?

Kérem, egy pillanatra képzeljék azt, hogy önök szenegáliak. Vagy kínaiak, malájok esetleg argentinok, és tekintsenek így, némi távolságtartással a mi ügyünkre. És akkor már önöknek is kérdés lesz, hogy vajon olyan szent vezérünk volt-e II. Rákóczi Ferenc, aki, amikor vesztésre állt az ügye, felajánlotta a magyar koronát az orosz cárnak? Gondolják csak el, mi történt volna velünk, ha ennek a hatalomvágyó szeparatista vezérnek, akit kuruc hősként szoktunk tisztelni, sikerül az akciója? És 1711 óta Magyarország a cári birodalom része lett volna? Arról nem is beszélve, hogy ahelyett, hogy békésen élvezte volna az emigrációja során a francia király nyújtotta párizsi évdíjat, elutazott Isztambulba, hogy török szolgálatba álljon, és a török fegyverek segítségével térjen vissza Magyarországra!

Ma, amikor az úgynevezett „nemzeti politizálásnak” ilyen divatja van, talán nem haszontalan, ha nem is a tabudöntögetés, de a józan elgondolkodás azon, hogy ez a nemzeti politika nem vezet-e autarkiába, nyomorba és alávetettségbe?

De menjünk tovább. Petőfi Sándor, amellett, hogy nemcsak verseiben, hanem cikkeiben és politikusi tevékenységében is kiállt a demokratikus eszmények és a nép jogai mellett, ijesztően demagóg is volt. Ezt miért nem tanítjuk? Hozzátehetnénk: rövid élete végén ő is megváltoztatta a véleményét. (A Szörnyű idő című versében például.) De mi nem a józanodó Petőfit tanítjuk, hanem az uszító Petőfit. Amikor egy egyébként közvetítő szerepet vállaló osztrák tábornokot, aki éppen a magyar miniszterelnökhöz ment tárgyalni, bizonyos Philipp von Lamberget a „felhevült nép” meglincselte, és amikor Theodor Latour osztrák tábornokot, aki megtiltotta, hogy Bécsben a felkelőkre lövessenek, egy lámpavasra felakasztották, ezt írta Petőfi: „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!”

De ha ezeket a tetteket és ezt a verset a forradalmi mámor számlájára írjuk is (Mámor? Emberéletekbe került!) akkor is itt van a nemzeti imánk következő sora: „Sehonnai bitang ember, / … / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.”

A haza becsülete. Ki tudja, lehet, abban a szent pillanatban én is feláldoztam volna az életemet a haza becsületéért, vagy legalábbis tisztelettel tekintettem volna azokra, akik így tettek. De ez a szent pillanat elmúlt, és azóta ezen a címen tízezreket, százezreket küldtek különböző uraink különböző pokoli frontokon a halálba. Az észak-olaszországi fronton elesett a Monarchia mintegy ötszázezer katonája, a zömük magyar volt. Vigasztal bennünket, hogy az olaszok egy millió embert veszítettek? Őket miért ne sajnálnánk? Miről tehettek azok a szerencsétlenek, ugyanúgy besorozták őket, mint a mieinket és vitték őket gyilkolni és meghalni, a „haza becsületéért”!

A második világháborúban a haza becsületéért kiküldtek több százezer magyar katonát a fagyhalálba és a pergőtűzbe. Más magyar embereket pedig, szintén a nemzetre hivatkozva, a koncentrációs táborokba. Nézzük meg a horthyista vagy a nyilas propagandát, lépten-nyomon a nemzeti eszmére hivatkoznak. Az igazsághoz tartozik, hogy amikor Sztálin a 3. világháborúra készült, a rákosista propagandában is alkalmazták „a nemzet védelme szent ügyünk”- szólamot. És később is. Amikor én 1968-ban katona voltam, azzal tüzeltek minket egy esetleges csehszlovákiai bevetésre, hogy „a haza védelme minden magyar legszentebb kötelessége”. Nagy szerencse, hogy engem nem vittek ki Csehszlovákiába, mit tehettem volna.

Mi a nemzet? Egy elvont fikció, vagy a ma élő konkrét emberek, a mai magyarok érdekközössége? Ha ez utóbbi - amit mélyen hiszem -, akkor egyszerűen nemzetellenes dolog az Európai Unióval szembeni hangulatkeltés, szomszédainkkal a konfliktuskeresés, a folytonos trianonozás, a sebek feltépkedése, bűneink és hibáink eltagadása, és a tanuló fiatalság hazafiaskodó szellemben nevelése.

Ady Endre azt írta: „Ujjunk begyéből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország”.

Tanítsuk inkább ezt a mondatot. Induljunk ki ebből a mondatból, amikor diákjainknak a töprengést tanítjuk.