A szavak ereje

Temető. Komor, bánatot és veszteséget hordozó szó. Mindenképpen sötétebb, fenyegetőbb érzelmeket kelt az emberben, mint mondjuk a lerakó vagy a tároló szavak. Persze, hogy a nukleáris energetika elszánt ellenfelei a temetőt használják előszeretettel, hogy ezzel is riasztó képzeteket gerjesszenek az emberekben. Megszokhatatlan, hogy „ultrazöld” politikusok milyen elfogultsággal vádaskodnak az atomenergetika ellen. Néha óhatatlanul felötlik a kérdés: vajon milyen háttérre támaszkodnak, vajon milyen érdekekből eredeztethető náluk ez az elszánt vádaskodás?

Most éppen a hulladékok kérdését feszegetik egyesek. Elkészült a kis- és közepes radioaktív hulladékok lerakója Bátaapátiban, állandó fejlesztés, modernizálás alatt áll Püspökszilágyban a nem atomerőművi hulladékoké. Mindegyik megbízhatóan és jól szolgál, nincs támadási felület. Most a kirohanások a nagy aktivitású elhasznált fűtőelemek végleges tárolása ellen irányulnak, mert éppen ez a soron következő megoldandó feladat. Mi, Magyarországon szerencsések vagyunk, mert van egy különleges természeti kincsünk, egy hatalmas agyagkőtömb Baranyában, amelynek jeles tulajdonsága, hogy gyakorlatilag teljesen vízzáró. Ideális helynek tűnik hosszú távú tárolásra (a „hosszú távú” ez esetben évszázadot, sőt akár évezredet is jelenthet). Az atomenergia elszánt ellenzői most ez ellen kelnek föl. Ehhez szolgál számukra egyrészt a helyi lakosság félelmének gerjesztése, másrészt némi gazdasági bűvészkedés.

Ami a lakosságot illeti, érdekes módon a közelben lakók nyugodtnak látszanak. No de ha állandóan riogatják őket, persze, hogy megrendül a bizalmuk. Emlékezzünk csak vissza Ófalu esetére! A szakemberek szerint e község közelében lett volna ideális helye a kis- és közepes aktivitású hulladékok lerakójának, de egy-két elszánt politikus ebből remélvén magának politikai tőkét kovácsolni, sikeresen elkábította a helyi embereket és ők elutasították a lehetőséget. Istenem, hol van már az egykori, hisztériát keltő politikus! Ő is, a pártja is – költői szólással -- eltűnt a történelem süllyesztőjében. És a szegény helyiek, látván, mennyire sikeresek lettek azok a közeli falvak, amelyek igent mondtak a létesítményre, most kuncsorognak és szeretnének csatlakozni ehhez a közösséghez. A bátaapáti tároló teljesen biztonságos és amellett jelentős munkalehetőséget is teremt az egyébként igencsak munkahelyhiányos tolnai térségben.

A másik a gazdasági kérdés. Állítják, hogy a végleges tároló nagy járulékos anyagi teherrel jár majd a paksi bővítésben. Kétségtelen, hogy pénzbe kerül a megkutatás is, nemhogy maga a létesítmény, ha a kutatások nyomán alkalmasnak találtatik a helyszín. De erős csúsztatással úgy állítják be, mintha egy-két év alatt kellene kifizetni. Ha alkalmas a helyszín és megépül a tároló, az legalább három évtizedbe kerül, tehát ennyi idő alatt kell fizetni rá a beruházási költségeket, nem azonnal! Az is kiderült, hogy dupla árat írt le a beruházást ellenző újságíró, mint amennyi a tényleges tervezett költség.

És végül: nagyon valószínűnek látszik, hogy a ma hulladéknak minősülő anyagok akár hasznosnak is bizonyulhatnak, ha beválnak a már ma is nagyon ígéretes negyedik generációs reaktorok. Akkor pedig igaznak bizonyulhat a temetők bejárata fölötti felirat: feltámadunk!

Szerző
Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök

Ujjunk begyéből vér serken

Olvasgatom az új tankönyveket, sok gondom van velük, elsősorban azért mert a pedagógiai kultúrájuk egy olyan múltat idéz, amiről azt reméltük, örökre a történelem lomtárába került. De még nagyobb baj az, hogy a magyar nemzetről, ami mindig szent volt nekem és amíg élek, az is marad, szerintem nemzetellenes érzelmeket keltve szól az egész oktatási rendszer, az ünnepekkel, a kötelező olvasmányokkal, a zászlószentelésekkel és a nyilvánosan elszavaltatott különböző (általában giccses) nemzeti imákkal együtt.

Amikor a kárpátaljai nagy árvíz idején segélyeket vittünk át Beregszászra, „hogy segítsünk a magyarokon”, akkor ott, a helyszínen egy pillanat alatt mindenki megváltoztatta a véleményét és nem aszerint döntöttük el, hogy kinek adjunk cipőt és kinek ne, hogy melyik a magyar gyerek és melyik nem, hanem azt néztük, ki áll mezítláb vagy rongyos lábbeliben az esőben. És csakugyan: miért lennék szolidárisabb egy szenvedő magyar gyerekkel, mint egy szenvedő román vagy ukrán gyerekkel?

Kérem, egy pillanatra képzeljék azt, hogy önök szenegáliak. Vagy kínaiak, malájok esetleg argentinok, és tekintsenek így, némi távolságtartással a mi ügyünkre. És akkor már önöknek is kérdés lesz, hogy vajon olyan szent vezérünk volt-e II. Rákóczi Ferenc, aki, amikor vesztésre állt az ügye, felajánlotta a magyar koronát az orosz cárnak? Gondolják csak el, mi történt volna velünk, ha ennek a hatalomvágyó szeparatista vezérnek, akit kuruc hősként szoktunk tisztelni, sikerül az akciója? És 1711 óta Magyarország a cári birodalom része lett volna? Arról nem is beszélve, hogy ahelyett, hogy békésen élvezte volna az emigrációja során a francia király nyújtotta párizsi évdíjat, elutazott Isztambulba, hogy török szolgálatba álljon, és a török fegyverek segítségével térjen vissza Magyarországra!

Ma, amikor az úgynevezett „nemzeti politizálásnak” ilyen divatja van, talán nem haszontalan, ha nem is a tabudöntögetés, de a józan elgondolkodás azon, hogy ez a nemzeti politika nem vezet-e autarkiába, nyomorba és alávetettségbe?

De menjünk tovább. Petőfi Sándor, amellett, hogy nemcsak verseiben, hanem cikkeiben és politikusi tevékenységében is kiállt a demokratikus eszmények és a nép jogai mellett, ijesztően demagóg is volt. Ezt miért nem tanítjuk? Hozzátehetnénk: rövid élete végén ő is megváltoztatta a véleményét. (A Szörnyű idő című versében például.) De mi nem a józanodó Petőfit tanítjuk, hanem az uszító Petőfit. Amikor egy egyébként közvetítő szerepet vállaló osztrák tábornokot, aki éppen a magyar miniszterelnökhöz ment tárgyalni, bizonyos Philipp von Lamberget a „felhevült nép” meglincselte, és amikor Theodor Latour osztrák tábornokot, aki megtiltotta, hogy Bécsben a felkelőkre lövessenek, egy lámpavasra felakasztották, ezt írta Petőfi: „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!”

De ha ezeket a tetteket és ezt a verset a forradalmi mámor számlájára írjuk is (Mámor? Emberéletekbe került!) akkor is itt van a nemzeti imánk következő sora: „Sehonnai bitang ember, / … / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.”

A haza becsülete. Ki tudja, lehet, abban a szent pillanatban én is feláldoztam volna az életemet a haza becsületéért, vagy legalábbis tisztelettel tekintettem volna azokra, akik így tettek. De ez a szent pillanat elmúlt, és azóta ezen a címen tízezreket, százezreket küldtek különböző uraink különböző pokoli frontokon a halálba. Az észak-olaszországi fronton elesett a Monarchia mintegy ötszázezer katonája, a zömük magyar volt. Vigasztal bennünket, hogy az olaszok egy millió embert veszítettek? Őket miért ne sajnálnánk? Miről tehettek azok a szerencsétlenek, ugyanúgy besorozták őket, mint a mieinket és vitték őket gyilkolni és meghalni, a „haza becsületéért”!

A második világháborúban a haza becsületéért kiküldtek több százezer magyar katonát a fagyhalálba és a pergőtűzbe. Más magyar embereket pedig, szintén a nemzetre hivatkozva, a koncentrációs táborokba. Nézzük meg a horthyista vagy a nyilas propagandát, lépten-nyomon a nemzeti eszmére hivatkoznak. Az igazsághoz tartozik, hogy amikor Sztálin a 3. világháborúra készült, a rákosista propagandában is alkalmazták „a nemzet védelme szent ügyünk”- szólamot. És később is. Amikor én 1968-ban katona voltam, azzal tüzeltek minket egy esetleges csehszlovákiai bevetésre, hogy „a haza védelme minden magyar legszentebb kötelessége”. Nagy szerencse, hogy engem nem vittek ki Csehszlovákiába, mit tehettem volna.

Mi a nemzet? Egy elvont fikció, vagy a ma élő konkrét emberek, a mai magyarok érdekközössége? Ha ez utóbbi - amit mélyen hiszem -, akkor egyszerűen nemzetellenes dolog az Európai Unióval szembeni hangulatkeltés, szomszédainkkal a konfliktuskeresés, a folytonos trianonozás, a sebek feltépkedése, bűneink és hibáink eltagadása, és a tanuló fiatalság hazafiaskodó szellemben nevelése.

Ady Endre azt írta: „Ujjunk begyéből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország”.

Tanítsuk inkább ezt a mondatot. Induljunk ki ebből a mondatból, amikor diákjainknak a töprengést tanítjuk.

Szerző
Szunyogh Szabolcs újságíró

Nem szeretnék bíró lenni

A napokban megkérdezte az ötéves unokám, mi akartam volna lenni, ha nem ez akartam volna lenni? Megpróbáltam fiúsra venni, hogy katona, meg vasutas. Az igazit úgysem értette volna meg: bíró.

De ma már nem szeretnék bíró lenni. Volt időszak, amikor azt gondoltam, hogy a bírónál nincs is szabadabb ember, mert csak egyetlen „gazdája” van, egy jó kiállású csaj, Justitia. De mára a hivatás szépsége is megkopott, meg mintha az istennőt is megviselte volna mindaz, ami fölött szemet kell hunynia.

Olvasom a hírekben, hogy megint elővették azt a „kémpert”, amelyben Szilvásy Györgyöt, a Gyurcsány kormány (megint a Gyurcsány!) egykori titokminiszterét vádolják kémkedéssel. Már annak idején sem értettem, hogyan lehet éppen azt az embert ilyen ürüggyel bíró elé citálni, akinek hivatalból az a dolga, hogy lefülelje az ellenség kémkedőit, sőt, „államellenes bűncselekményre való felbujtással” gyanúsítani az állam felkent szolgáját? Azt gondoltam, régen lerágott csont, egy zsákutcába futott koncepciós ügy, de, hogy újra elővegyék? Szegény bíró!

Az elmúlt fél évtizedben rá kellett ébrednem, hogy az Orbán-rezsimben minden elképzelhető, sőt, még annak az ellenkezője is. Az igazságot is lehet „relatívnak” tekinteni, szabadon értelmezni annak függvényében tetszik-e vagy sem a nekem mutatott „orcája”. Ha a bírói verdikt a politikai ellenfél ellen szól, akkor a hivatalosságok tapsolnak és az igazság győzedelmét harsogják, ha nem tetszik az ítélet, egyszerűen megvonják a vállukat és tudomást sem vesznek a döntésről. Még jó, ha nem mossák meg a nyilvánosság előtt a bíró fejét!

Ezért nem szeretnék ma bíró lenni. De így mégsem magyarázhatom el az ötévesnek.

Szerző
Somfai Péter