Olyanok vagyunk mi, magyarok, mint az örökbe fogadott gyerekek. Évszázadok óta arra vagyunk kíváncsiak, kik lehetnek az „igazi szüleink”, pedig tudjuk, honnan jöttünk, csak azt nem akarjuk felfogni, hogy ma már európaiak vagyunk. Itt élünk az öreg kontinens közepén, testileg, szervezetileg beépültünk ebbe a családba, ám a lelkünk valahol másutt kalandozik. Távoli ázsiai vidékeken, a Kaukázusban, a bakui olajmezők, a kazah puszták környékén keressük a gyökereinket.
Már az 1700-as években felreppentek olyan hírek, miszerint a Kaukázusban több százezer magyar ragadt a népvándorlás idején, és azóta is magyarul beszélnek. Megannyi kutató vette a sátorfáját, hogy a nyomára akadjon az elbitangolt magyar „nyájnak”, de persze semmit nem találtak. Ez azonban máig izgatja az emberek fantáziáját, ezért az Országos Széchényi Könyvtárban most kiállítást is nyitottak a „dokumentumokból”.
Ha kereshette Hermann Ottó meg Zichy Jenő a magyarok őseit arrafelé, miért ne kereshette volna a kazánkirály Morvai Petőfi csontjait ugyanazon a vidéken? Az „elveszett magyarok” kutatását már a 19. században feladták, az állítólagos Petőfi-csontokról is évtizedekkel ezelőtt kiderült, hogy azok egy nő földi maradványai, vannak, akiket ez a legkevésbé sem zavar. Egy idős embernek milliókat megér támogatni a költő nem létező csontjainak újratemetését, egy másik megszállott eladta a házát, hogy beszállhasson a szertartás költségeibe, és akadtak kanadai magyarok, akik egy 300 személyes repülőt béreltek, hogy jelen lehessenek a júliusra tervezett temetésen.
Most már kezdem érteni Orbán Viktor keleti vágyódását. De sajnos az sem kecsegtet több sikerrel, mint az elveszett magyarok megtalálása.