„Nyomják Krahácsot”. A szállóigévé vált mondat Baktai Ferenc kabaré-jelenetében hangzott el először, aztán még vagy több ezerszer, mert Baktai valamire nagyon ráérzett. A két szereplő szülőföldjük összes baját a „nem krahácsiak”, az idegenek szándékos packázásainak tulajdonítja. Pedig Krahács „többet érdemel”, különb mindenki másnál, akik nem engedik kibontakozni. Krahács jó, sőt a legjobb, múltja fényes, jelene csak azért nem az, mert lenyomják, leszólják.
Mára Krahácsország lettünk, szárnyalóan zseniális, de – fájdalom – a világ által meg nem értett krahácskormánnyal. Pontosabban a hivatalos ideológia ezt próbálja elhitetni velünk. A „krahácsizmust” államvallássá tették, aki nem hisz benne, azt hazaárulónak bélyegzik, gyanakodnak, hogy baj lehet nála az igazi krahácsi vérvonallal. De hiába a nemzetközi krahácsellenes összeesküvés, büszkén hirdetik: országuk nem lesz gyarmat. A félreértések elkerülése érdekében ezt a legderekabb krahácsiak molinókra festve körbe is hurcolják a városon, népes sereg kíséretében. A legnagyobb krahácsi fogadja őket, akit persze merő irigységből, a legjobban nyomnának a nem-krahácsiak. Szőröznek itten jogállamisággal, demokráciával, korrupciót emlegetnek, amúgy nyomásilag.
Ha Krahácsország fényeit olykor beárnyékolja egy-egy éhségmenet, tüntetés, tumultus az ingyenkonyháknál, akkor gyorsan a múltban keres fényforrásokat. Magyarország torokszorítóan drámai, magasságot és mélységet is megjárt igazi történelmét felváltja Krahácsország fényezett történelme. Krahács történelmi álarcok mögé bújik, olcsó kulisszákat fest magának. Az ősök hősiessége menlevelet ad mindenre, és természetesen itt csak hősök termettek. Hiszen ki látott még álarcon pattanást? Szijjártó kellőképpen meg is van sértve, hogy beszélhet valami amerikai arról, hogy nálunk is lehetett egy-egy múltjával szembenézni nem tudó vétkes.
Sérelmi politikát többször és többen folytattak már a magyar történelemben, de most ezt a politikát valóságos sérelmi életérzéssé és sérelmi morállá duzzasztják. Pár nappal ezelőtt a krahácsi karaktert a Nemzeti Színházban sikerült tökélyre fejleszteni. Szánalmasan és tragikomikusan bunkó módon. Azt történt, hogy a bécsi Burgtheater vendégjátékának végén az osztrák színészek egy nyílt levél felolvasásával hangot akartak adni a magyar rezsimmel (ezen belül nyilván a hivatalos magyar kultúrpolitikával) szembeni ellenérzésüknek.
Szolidaritásukat talán vitatható módon és helyzetben fejezték ki, de hát nem sokat vethetünk a szemükre, elügyetlenkedett demonstrációkra, elfuserált tüntetésekre olykor itthon is képesek vagyunk. A Nemzeti igazgatója előre tudott a szándékról, és igazi krahácsi válaszra turbózta fel magát. A háttérre kivetíttette az aradi 13 névsorát, értésére adva a sok labancnak, hogy nekik inkább kussolni kellene, hiszen valaha bántottak minket. Ez aztán a tromf! Vidnyánszky Damjanich álarca mögé bújt. Csak remélni tudom, hogy a bécsi színészek nem akarják hasonló szinten folytatni a diskurzust, és nem kérnek kárpótlást a kalandozó magyarok nyilazásáért meg azért, hogy hajdan „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”.
A sérelmi életérzésnek persze van alapja. A magyar történelemben – ahogy a régió más országaiban sem – hosszú ideig nem volt magától értetődő adottság a függetlenség és az önrendelkezés. Évszázadokon át valóban mások döntöttek helyettünk. A nemzet életben maradásához szükség volt a történelmi önbizalom-erősítésre is, a „régi dicsőség” felelevenítésére. De a sérelmekre és veszélyekre kétféle módon lehetett reagálni. A múlt adhat önfelmentést, de ösztönzést is. Kétféle válasz született akkor is, amikor a XVIII. század végén a német író-filozófus, Herder, a magyarok nemzethalálát és nyelvének eltűnését jósolta: „A magyarok most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni”.
Ez a dacnak és a tettvágynak olyan hullámát indította el a magyarság legjobbjaiban, hogy annak lendülete a nyelvújításig, majd a reformkorig hajtotta az országot. Mert „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” De míg Kazinczy arra következtetett, hogy nyelvünket meg kell újítani, ki kell vívni helyünket Európában, addig Verseghy épp óvott minden változástól: ha „akik szabad embereknek tartván magokat, a nyelvet is változtatják… nyelvünkből rendetlen zűrzavar válhatna”.
Az Orbán-kormány mesterien játszik a bennünk lakozó krahácsizmus húrjain. Amint autoriter törekvései európai bírálatot váltottak ki, rögtön rátalált az ismerős képletre: „ egyedül vagyunk”, ahogy régebben egy szélsőjobboldali lap címe hirdette, oktalanul bántanak minket. Ha így megy, Vida Ildikó Krahács hősnőjeként maga lesz az új Zrínyi Ilona. Pedig a táncoló páva nem a turul ivadéka, és kár úgy tenni, mintha az aradi 13 belépett volna a Fideszbe. Emlékezzünk a kabarétréfára: Krahács megye legszebb települése a Posványos nevet viseli. Krahácsot nem az idegenek „nyomják”. Csak éppen egy önző és bezárkózó rezsim akar belenyomni minket a krahácsizmus posványába.
