Előfizetés

Krahácsország

„Nyomják Krahácsot”. A szállóigévé vált mondat Baktai Ferenc kabaré-jelenetében hangzott el először, aztán még vagy több ezerszer, mert Baktai valamire nagyon ráérzett. A két szereplő szülőföldjük összes baját a „nem krahácsiak”, az idegenek szándékos packázásainak tulajdonítja. Pedig Krahács „többet érdemel”, különb mindenki másnál, akik nem engedik kibontakozni. Krahács jó, sőt a legjobb, múltja fényes, jelene csak azért nem az, mert lenyomják, leszólják.

Mára Krahácsország lettünk, szárnyalóan zseniális, de – fájdalom – a világ által meg nem értett krahácskormánnyal. Pontosabban a hivatalos ideológia ezt próbálja elhitetni velünk. A „krahácsizmust” államvallássá tették, aki nem hisz benne, azt hazaárulónak bélyegzik, gyanakodnak, hogy baj lehet nála az igazi krahácsi vérvonallal. De hiába a nemzetközi krahácsellenes összeesküvés, büszkén hirdetik: országuk nem lesz gyarmat. A félreértések elkerülése érdekében ezt a legderekabb krahácsiak molinókra festve körbe is hurcolják a városon, népes sereg kíséretében. A legnagyobb krahácsi fogadja őket, akit persze merő irigységből, a legjobban nyomnának a nem-krahácsiak. Szőröznek itten jogállamisággal, demokráciával, korrupciót emlegetnek, amúgy nyomásilag.

Ha Krahácsország fényeit olykor beárnyékolja egy-egy éhségmenet, tüntetés, tumultus az ingyenkonyháknál, akkor gyorsan a múltban keres fényforrásokat. Magyarország torokszorítóan drámai, magasságot és mélységet is megjárt igazi történelmét felváltja Krahácsország fényezett történelme. Krahács történelmi álarcok mögé bújik, olcsó kulisszákat fest magának. Az ősök hősiessége menlevelet ad mindenre, és természetesen itt csak hősök termettek. Hiszen ki látott még álarcon pattanást? Szijjártó kellőképpen meg is van sértve, hogy beszélhet valami amerikai arról, hogy nálunk is lehetett egy-egy múltjával szembenézni nem tudó vétkes.

Sérelmi politikát többször és többen folytattak már a magyar történelemben, de most ezt a politikát valóságos sérelmi életérzéssé és sérelmi morállá duzzasztják. Pár nappal ezelőtt a krahácsi karaktert a Nemzeti Színházban sikerült tökélyre fejleszteni. Szánalmasan és tragikomikusan bunkó módon. Azt történt, hogy a bécsi Burgtheater vendégjátékának végén az osztrák színészek egy nyílt levél felolvasásával hangot akartak adni a magyar rezsimmel (ezen belül nyilván a hivatalos magyar kultúrpolitikával) szembeni ellenérzésüknek.

Szolidaritásukat talán vitatható módon és helyzetben fejezték ki, de hát nem sokat vethetünk a szemükre, elügyetlenkedett demonstrációkra, elfuserált tüntetésekre olykor itthon is képesek vagyunk. A Nemzeti igazgatója előre tudott a szándékról, és igazi krahácsi válaszra turbózta fel magát. A háttérre kivetíttette az aradi 13 névsorát, értésére adva a sok labancnak, hogy nekik inkább kussolni kellene, hiszen valaha bántottak minket. Ez aztán a tromf! Vidnyánszky Damjanich álarca mögé bújt. Csak remélni tudom, hogy a bécsi színészek nem akarják hasonló szinten folytatni a diskurzust, és nem kérnek kárpótlást a kalandozó magyarok nyilazásáért meg azért, hogy hajdan „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”.

A sérelmi életérzésnek persze van alapja. A magyar történelemben – ahogy a régió más országaiban sem – hosszú ideig nem volt magától értetődő adottság a függetlenség és az önrendelkezés. Évszázadokon át valóban mások döntöttek helyettünk. A nemzet életben maradásához szükség volt a történelmi önbizalom-erősítésre is, a „régi dicsőség” felelevenítésére. De a sérelmekre és veszélyekre kétféle módon lehetett reagálni. A múlt adhat önfelmentést, de ösztönzést is. Kétféle válasz született akkor is, amikor a XVIII. század végén a német író-filozófus, Herder, a magyarok nemzethalálát és nyelvének eltűnését jósolta: „A magyarok most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni”.

Ez a dacnak és a tettvágynak olyan hullámát indította el a magyarság legjobbjaiban, hogy annak lendülete a nyelvújításig, majd a reformkorig hajtotta az országot. Mert „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” De míg Kazinczy arra következtetett, hogy nyelvünket meg kell újítani, ki kell vívni helyünket Európában, addig Verseghy épp óvott minden változástól: ha „akik szabad embereknek tartván magokat, a nyelvet is változtatják… nyelvünkből rendetlen zűrzavar válhatna”.

Az Orbán-kormány mesterien játszik a bennünk lakozó krahácsizmus húrjain. Amint autoriter törekvései európai bírálatot váltottak ki, rögtön rátalált az ismerős képletre: „ egyedül vagyunk”, ahogy régebben egy szélsőjobboldali lap címe hirdette, oktalanul bántanak minket. Ha így megy, Vida Ildikó Krahács hősnőjeként maga lesz az új Zrínyi Ilona. Pedig a táncoló páva nem a turul ivadéka, és kár úgy tenni, mintha az aradi 13 belépett volna a Fideszbe. Emlékezzünk a kabarétréfára: Krahács megye legszebb települése a Posványos nevet viseli. Krahácsot nem az idegenek „nyomják”. Csak éppen egy önző és bezárkózó rezsim akar belenyomni minket a krahácsizmus posványába.

A társadalmi rezgések szondázása

Most már bizonyos, hogy az EMMI megérett a felszámolásra. Mert ez a minisztérium tűrhetetlen felelőtlenséggel bánik a gondjaira bízott „emberi erőforrással”, vagyis mindazzal a szellemi kapacitással, amely elengedhetetlenül szükséges az olyan alapvető társadalmi ellátórendszerek működtetéséhez, mint az egészségügy és az oktatás. Persze, az úgynevezett csúcstárca létrejötte pillanatától maga volt az objektiválódott képtelenség, hiszen kompetenciájába tartozik több olyan terület, amely súlyánál, jelentőségénél fogva önálló minisztériumot igényelne, mégpedig nemcsak hozzáértő, hanem ami legalább olyan fontos volna: autonóm vezetéssel. A vízfejű EMMI azonban önállótlan és tehetetlen szakállamtitkárságokra szabdaltan végzi szakmai merényletsorozatnak is felfogható tevékenységét.

Hogyan lehetne oktatáspolitikának tekinteni akárcsak az utóbbi idők önkényes, koncepciótlan és kontraproduktív lépéseinek sorozatát? Komolyan vehetők-e vajon a máról holnapra bejelentett átszervezések és állítólagos reformintézkedések, amelyek mögött nincs semmiféle hatástanulmány avagy felmérés, de még annak sincs jele, hogy legalább a józan ésszel belátható következményekkel számoltak volna? Egyszer csak kiderül például, hogy némely bölcsészettudományi szakokat minden további nélkül megszüntetnek. Úgynevezett döntés-előkészítésről azonban szó sem volt: mind az egyetem, mind a diákok értetlenül fogadták a bejelentést, hiszen fogalmuk sem volt ezekről a szándékokról, módjukban sem állt véleményt nyilvánítani róluk – holott közvetlenül érintik az életüket, a további tanulmányi lehetőségeiket; nem utolsó sorban az intézmények bevételi forrásait és tanári karának sorsát.

Amikor pedig végül kapnak valamiféle megkésett indoklást, az is hamisnak bizonyul. A minisztérium ugyanis azt állította, hogy a megszüntetendő szakokon haszontalan stúdiumokat tanítanak, vagyis csupa olyasmit, amivel a végzettek nem tudnak mihez kezdeni. Ám kiderült, hogy ez egyáltalán nem igaz – megbízható adatok bizonyítják, hogy a „semmirekellő” diplomákkal igenis el lehet helyezkedni. Más, hitelt érdemlőbb magyarázattal azonban a felsőoktatási államtitkárság nem szolgál. A joggal felháborodott hallgatók tüntetnek az utcákon és a minisztérium előtt, tiltakozó jelszavakat skandálnak, szabadságot és demokráciát követelnek; az ismétlődő demonstrációk egyszeriben többről szólnak már az indokolatlan és ostoba „átszervezésnél”.

Ezt látva, a meglepett EMMI relatíve gyorsan retirál. Az államtitkár közli, hogy immár nem áll szándékukban felszámolni a kommunikáció és a nemzetközi tanulmányok oktatását, és némi büszkeséggel jelenti – mintha bizony valami vívmány volna -, hogy a hallgatók jogai változatlan formában megmaradnak, és a Felsőoktatási Kerekasztal keddi ülésén konszenzus született a vitás kérdésekben. A közlemény azonban megint nem mond teljesen igazat, illetve nem tér ki egy lényeges momentumra. Tudniillik az egyetemek csütörtök délben három órát(!) kaptak arra, hogy javaslatot dolgozzanak ki a nemzetközi tanulmányok oktatási struktúrájának megújítására. Ez a nyilvánvaló nonszensz nemhogy teljesíthetetlen, hanem megalázó is – valamirevaló főhatóság nem próbálja ilyen képtelen helyzetbe hozni a gondjaira bízott intézményeket,

Az értelmezhetetlen felszólításra válaszul az érintettek hat hónapot kérnek, hogy külföldi szakértők bevonásával, lelkiismeretes tervezetet tehessenek az asztalra. Hogy elvégezhessék azt a feladatot, ami a szakállamtitkárság dolga lett volna – már amennyiben munkatársai úgy tevékenykednének, ahogyan egy kormányzat felelős tisztségviselőitől elvárható. De hát senki nem tudja, miféle utasításoknak engedelmeskednek ezek az emberek, valójában hol és kik döntenek helyettük. Arról is legfeljebb csak sejtéseink lehetnek, hogy a kormányzat szürke eminenciásai miért támadják meg a humán tárgyakat oktató szakokat. Vajon miért tartják feleslegesnek azokat a tudományokat, amelyek leginkább befolyásolhatják a közgondolkodást, és terjeszthetik a politikai ismereteket? Miért próbálják a hallgatókat eltántorítani attól, hogy nemzetközi viszonylatban tanulmányozhassák a társadalmi jelenségeket, folyamatokat, törekvéseket?

A válasz aligha igényel nagy fejtörést. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiagyalói irtóznak a külfölddel való bármiféle összevetéstől, mindenekelőtt a fejlett európai demokráciák mintájának vizsgálatától. Ezért abban érdekeltek, hogy minél kevesebben kerülhessenek birtokába az ehhez szükséges felkészültségnek. Mivel a rezsim éppenséggel azon fáradozik, hogy mindinkább elfogadtassa a „magyar emberekkel” a Fidesz-hatalomra oly jellemző autoriter gondolkodásmódot, hát ugyan miért akarná megtűrni azokat a mind népszerűbb tantárgyakat, amelyek szellemi függetlenségre csábítják a hallgatókat?

Persze, erre mégse hivatkozhatnak, amikor semmibe veszik az egyetemi autonómiát, amikor fentről akarják megszabni, milyen tanulmányokat folytathassanak a diákok a saját pénzükért. Ezért nincsenek hatásvizsgálatok, és ezért akarnak váratlanul és minél gyorsabban keresztülverni minden esztelenséget - noha a mindig slágfertig Lázár János a parlamentben tagadta, hogy abszurd intézkedésekre kerülne sor; szerinte ezek a hirtelen előkerülő tervezetek csupán „a társadalmi rezgések szondázására” szolgálnak.

Ami megejtően elmés definíciója az eltökélt rombolásnak.

Lelkét vesztő

Ebben a lelket vesztő történetben a magyar kormányzat, jelesül a miniszterelnök minden politikai aljassága benne van. A hullámsír mellett dalos könyvet árul.

Orbánt Viktor – a "merev uniós szabályozás" helyett – tagállami hatáskörbe rendelné a menekültkérdés megoldását. Egyelőre a Mediterrán-medence (főként Olaszország) gondját oldaná meg, persze komoly rendészeti, katonai lépésekkel, hogy majd a Balkán (és Magyarország) is sorra kerülhessen. Egy olyan európai kérdést darabolna fel nemzetállamokra címkézve, amelyet - tekintve, hogy a schengeni országok között nincsenek belső határok - csak az unió politikai egysége tud - ha tud - megoldani. Nem lehetünk olyanok, mint egy lukas sajt, hogy ki-be járkálnak a határainkon, Németország, Ausztria nem fogja sokáig elviselni, hogy szociális ellátó rendszerét, vagy munkaerőpiacát a menekültek túlzottan megterheljék - háborgott és riogatott Orbán tegnap a Kossuth rádióban.

Hozzátéve: nem elég Európa határait megvédeni, eközben olyan politikát is kell folytatni, amely segíti a menekülni vágyókat abban, hogy ott maradhassanak, ahol születtek. Ennek persze nincs sok értelme, hiszen ha Európa a nyakába veszi, hogy az elviselhetetlen, ámde független országokban elviselhető körülményeket teremtsen, akkor be kell avatkoznia azok belügyeibe, ami aztán vagy végzetesen megosztja a földrészt, vagy legfeljebb annyit ér el vele, mint amit a Nyugat elért Líbiában, Koszovóban, Afganisztánban. A még nagyobb káoszt, még több menekülttel.

De hát keresztények vagyunk mi, itt, Európában, morzsolja könnycseppjeit a kormányfő, és aztán rezzenéstelen felsorol hármat a kérdések közül, amiket „az embereknek” postáznak hamarost, hogy a hatalomnak legyen mire hivatkoznia, amikor a menekültügyet kezeli majd. "Egyetértenek-e azzal, hogy az illegális határátlépőket őrizetbe kell venni, hogy azonnal vissza kell őket toloncolni, és hogy amíg Magyarországon tartózkodnak, addig munkát kell végezniük az itteni létfenntartásuk költségeinek fedezésére?" Van-e olyan – saját embertelenségét fel nem ismerő – ember Magyarországon, aki a kormánypolitikától immár január eleje óta kellően felajzva ne bólogatna hevesen, mielőtt hideg fejjel végiggondolná, mire is bólogat? Pontosan arra, amire a hatalom szeretné, hogy bólogasson. Arra, amiről következő mondatában maga Orbán is elismeri: ellentétes az EU ma hatályos, szerinte buta szabályaival, mert "megbénítják" a tagállamokat.

Megbénítják bizony, mert ilyenek a demokrácia szabályai. Ezek a szabályok még nem illiberálisak, tekintettel vannak az értékelven egyesült Európára, az emberjogi szempontokra is, arra, amire a kormányfő nincs tekintettel: hogy ahány menekült, annyi egyéni sors, amiket egyenként megvizsgálni az európai (Orbánnak mondjuk: a zsidó-keresztény kultúrában élő) polgár kötelessége.

Érthetetlen volna ez a vehemencia, hiszen Magyarország alig érintett a szárazföldi migrációban. Érthetetlen volna, ha nem magyarázná az az embertelen politikai haszon, amit a kormányfő az újabb nemzeti konzultációtól remél. Hátha január-február után másodjára felhevítve sikerül az idegengyűlölet nemzeti frontjába tömörítenie a nemzet fideszes maradékát. Felborzolni a függetlenségi harcban megfáradt emberek idegeit, mert a végén még megnyugszanak Orbán szavain: Magyarország stabilan gyarapodik, "mindenki léphet egyet előre: személyesen is, a családja is, a települése is, a munkahelye is, a vállalkozás, ahol dolgozik és maga az ország is". Amihez nincs szükség bevándorlókra.

Hanem: a magyar nép lehet, hogy utálja a pirézeket, de azért teljesen nem hülye.