Meghalt Kóti Árpád, a nemzet színésze

Nyolcvanegyedik életévében vasárnap elhunyt Kóti Árpád, a Nemzet Színésze, Kossuth-és Jászai Mari-díjas, érdemes művész, Debrecen díszpolgára. Pályája jelentős része a debreceni Csokonai Színházhoz kötődött.

A haláláig nem volt diplomája, pedig Kossuth-díjat is kapott és a Nemzet Színésze is volt. Diplomanélküliségének oka az élete végéig tartó makacssága, zsigerből jövő, imponáló, de sok bajt okozó szókimondása, természetes őszintesége, amiből jelentős részben táplálkozott a lefegyverző színészete is.

Fiatalemberekként, főiskolás haverjaival, Holl Istvánnal és Dégi Istvánnal, buli után hajnalban, bepiálva tartottak a kollégiumba, és a Lánchídról belepisilt a Dunába. Arra jött két férfi meg egy nő, odakurjantották, hogy ilyenek voltak az '56-os huligánok. Kóti persze nagy hangon riposztozott, mindhárman rendőrautóban, majd a Vadász utcai „Gyűjtőben”kötöttek ki. Kóti nekiment annak a rendőrnek, aki kiverte Dégi két fogát, így őt is véresen helybenhagyták. Egyik rokona, aki a marxista egyetem igazgatója volt, fölhívta, hogy miben segíthet, rávágta, hogy semmiben, és letette a telefont. Végül Gellért Endre a színésztanszak vezetője és Major Tamás főiskolai tanár hozták ki őket a börtönből. Kóti bocsánatkérése, bár felszólították rá, elmaradt, így kirúgták. Később átvehette volna a diplomáját, de erre se volt hajlandó. Amikor osztálytársai, köztük Törőcsik Mari, a gyémántdiplomát megkapták, erre az alkalomra azért elment, és Törőcsiktől, diploma helyett, átvett egy szál jelképes virágot.

Ez a történet jellemző egész nyakas személyiségére. Bucsai születésű, falusi srác volt, aki már tízévesen ment édesapja után, aki aratta a búzát, és szedte a markot, az összes lekaszált búzaszálat, és kévébe kötötte ezeket. Nagyon utálta ezt csinálni. Elhatározta, hogy mindenáron kitör ebből az életmódból. Három felsőoktatási intézményre is beadta a jelentkezését, gondolván, hogy az egyikre csak fölveszik. Mindháromra fölvették, a színművészeti főiskolát azért választotta, mert szerette a filmeket, azt hitte, hogy a színészet könnyed, csillogó világ, ezen a pályán kell majd a legkevesebbet tanulnia. Aztán rá kellett jönnie, hogy itt bizony élete végéig kell szöveget magolnia. Úgy ment el a felvételire, hogy egyetlen verset tudott, Petőfi Szülőföldem című költeményét. Mázlija volt, keresték ekkoriban a jó kiállású vidéki fiatalokat. Visszahívták a második fordulóra is. Kikérte magának, hogy ő már járt itt egyszer, mit macerálják, nem tudta, hogy háromfordulós a felvételi. A színészóriás Básti Lajos lett a kedvenc tanára, akinek szinte csicskásává vált, hordta például neki a könyvtárból a könyveket.

A pályája elején is megmutatkozott örök nyughatatlansága. Öt év alatt négy vidéki színházban fordult meg. Szolnokon úgy összeveszett az igazgatójával, hogy csaknem verekedésre került a sor. És csodák csodája, Debrecenben aztán ott ragadt, ott talált magának szép feleséget is. Aki később, amikor Kótit Both Béla hívta a Nemzetibe, Kazimir Károly a Tháliába, akár hajlandó is lett volna a fővárosba költözni, de ekkor már férjének nem volt kedve mozdulni. Ha nem marad Debrecenben, válhatott volna olyan ismert színésszé, mint osztálytársai közül többen, Törőcsik, Bodrogi Gyula, Margitai Ági. De őt nem érdekelte az ismertség, végképp nem a sztárság. Az se volt fontos neki, hogy bármikor elérhető lehessen, mobil telefonját a szó szoros értelmében kihajította a vonat ablakon, annyira idegesítette. De a színészet fölöttébb izgatta, lázas hevülettel próbált, hihetetlen lelkiismeretességgel készült, szerepet soha nem adott vissza, mindent eljátszott, amit ráosztottak. Ő, aki valaha dadogott, az egyik legszebb beszédű, zengően gyönyörű orgánumú színésszé vált.

Nyers indulatait pedig kiválóan tudta kamatoztatni a színpadon. Állandó zsörtölődései igencsak érző szívet lepleztek. Volt Csehov, Shakespeare és Dosztojevszkij hős, játszott kortárs művekben, mámorítóan komédiázott. Háy János Gézagyerek című darabjában például meg kellett pukkadni rajta a nevetéstől, olyan elementárisan, abszurdba hajlóan adott egy öreg szakít, aki a maga természetes életbölcsességével sokat lát a világból, de a lényeget mégsem. Megkapta a nagy színészek, nagy szerepét, Lear királyt is. Az Én, Károli Gáspár című önálló estje a szíve csücske volt, pályája egyik csúcsának tartotta, adta vagy hatvanszor, és akarta még játszani. Erre már sajnos nem kerülhet sor.

Egy eredeti tehetségű, karakán egyéniségű, nagy művész távozott közülünk.